Balázsi Pál Etel: A csend honában
Hideg kék égen ragyog a februári Nap. Hólepel fedi a domboruló sírhantokat. Olyanok, mint tisztaszobában lepedővel letakart ágyak.
Meggyötört fekete ágú, lombtalan fák szegélyezik a temető közepén átvezető sétányt, közöttük fekete szél suhan, fölöttük fekete varjak vészjósló károgása emlékeztet az elmúlás keserű ízére.
Sírokon kialudt mécsesek, egy-egy helyen cserepes virág árválkodik, melyet a február hidege halálra csókolt s végül a temető sarkába gyűjtött száraz koszorúk, közé kerül összevegyülve a kusza, foszló szalagokkal, karóvá aszalódott virágokkal. Ide menekülnek a borzas, fázó verebek élelmet és meleget keresve.
Az elárvult, rég nem használt kerekes kút kövére a valamikor kiloccsant víz megkeményedett.
A sírokat rendező, szorgoskodó, imádkozó öregasszonyok is elmaradoztak, rózsafüzéreiket otthon morzsolgatják.
A rendezett sírok között, akad egy pár megroggyant, elárvult sírkereszt, amikről talán elfelejtkeztek az utódok. Keskeny, havas ösvényen sétálok, olvasva a keresztekre vésett vagy festett neveket, évszámokat, nézegetem a fényképeket, elképzelem volt életüket.
Sok mindent nem láttam a világból, talán már nem is érdekel, hiszen amit láttam is, lassan elfelejtem.
Úgy tartják, a halottakról vagy jót vagy, semmit. A temetőben nincs rossz ember. Mindenki egyforma. Egy közösség. Nincsenek versengések, nincs kedves, nincs mostoha, csak egykor boldog vagy boldogtalan. Az életük különböző volt. Ezért van, hogy a régi sírköveken, fejfákon, kopjafákon másképp búcsúzott az itt maradott.
Nézem a korán elfáradt, lemenő, téli Napot. A temetőben pihenőkre gondolok, életük alkonya vajon milyen volt?
Hirtelen fagyossá válik a szél, gallérom felhajtom, a kapu felé tartok, amikor egy kislányt pillantok meg az égbenyúló fenyőfa tövében meghúzódott sír mellett. Táskája hátán, ő a sír fejfájánál térdel, és félhangosan beszél, jobban mondva mesél. Foszlányban érnek hozzám örömteli szavai. Elfelejtem, hogy nem érdekelnek már a világ dolgai. Eltávolodom, megvárom. Mosolyogva közelít, én is rámosolygom. Együtt haladunk a kapu felé. Megtudom, hogy nagymamája nyugszik ott, akitől nagyon sokat tanult, és akivel mindig megossza örömét-bánatát, mert ezt ígérte neki.
- Tetszik tudni, ő azt mondta mindig segíteni fog, mert ő nem hal meg, csak a csend honába jön megpihenni. Ő, engem lát és hall. Olyan jó, amikor hozzá jöhetek.
Megfogom hideg kezét és együtt menyünk ki a temető vaskapuján, amit a fagyossá váló szél utánunk becsap.
Meghívom új barátnőmet a 12 éves Gabikát egy forró mézes gyümölcsteára. Ilyen kedves, életbölcsességgel teli fiatal vendég még nem járt nálunk.
Este érte is imádkozom.

2014-03-05
3920
lilapetunia - 2014. március 06. 23:43:24

Kedves Etel!
Nagyon kedves, nagyon szép ez a kis történet.
Amikor idösödve egyedül maradunk, ajándék minden nap, mikor még egy kis szeretetet adni tudunk.
Szeretettel gratulálok,
Márta

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.