Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Ha egyszer mégis meghalunk
Éltünk hepehupás útján, amikor már felsejlik annak vége, minden elváltozik körülöttünk, ezt így hisszük, miközben észre sem vesszük, hogy mi nem vagyunk már a régi önmagunk. Egykor otthonnak érzett, szeretett, néha gyűlölt világ, idegenné válik, amikor mindent magunk mögött hagyva, egy új világba készülünk. Rájövünk, hogy semmi értelme nem volt a küzdelmes munkának, mellyel javainkat gyarapítottuk, és fényeztük éltünket. Mindent elveszítünk, csak a kín marad, melyre ír lesz a halál. Szeretteink türelmetlenek, várják már az elmúlásunkat, hiszen tudják, hogy mindenkinek eljön egyszer a könyörtelen… , és fáj nekik nézni a küzdelmet, a nyomorúságunkat, mert emlékezteti őket a majdani sorsukra. Úgy tekintenek ránk, mint az életük tükrére.
Megváltozunk, nem csak a testünk lesz esendő, de a lelkünk is. Újra gyermekké válunk, naivak, hiszékenyek leszünk, és egyre ostobábbak a cselekedeteink. Felerősödnek a fiatalon elnyomott rossz tulajdonságaink. Ki perlekedő nyelvű volt, az házsártos, örökkön morgóvá válik. Kinek a halk szavát hajdan ritkán hallottuk, arról azt gondolhatjuk, hogy megnémult vénségére. Szégyelljük a kiszolgáltatottságot, és van, akit gonosszá változtat ez az állapot. Nehezen törődünk bele a tehetetlenségünkbe. Gyermekeink előtt bagatelizáljuk gondjainkat, és tiltakozunk, ha úgy döntenek, hogy felügyeletet igényel az állapotunk.
A szépen öregedés, egy kiváltság, legtöbbünknek nem adatik meg, ugyanúgy, mint az ágyban párnák közt való halál. Volt egy ismerősöm, egy vidám, kedves természetű asszony, aki idősen, túl a nyolcvanon is tevékenyen élt, karácsony előtti napon halt meg, de előtte, este még befejezte az ünnepi sütést. A fodrász jelezte a lányának, hogy nem tud bemenni hozzá. Irigylésre méltó kegy ez az élettől, mert aki a haláláig képes megőrizni a nőiességét, az nagy ajándék a sorsától. A temetésén elcsodálkoztak az emberek, mert nem a rég halott férje sírjába tették hamvait, hanem a szüleiébe, ez volt az utolsó kívánsága.
Legtöbbünket ágyba fektet a betegség, mielőtt végezne velünk. Rövidebb, hosszabb ideig ott gyötör teljes kiszolgáltatottsággal. Ha kegyes a rossz sorsunk hozzánk, elveszi a tudatunkat, és nem kell ép ésszel elszenvednünk azt. Anyám feküdt az intenzív osztály magas, gépekkel körberakott ágyán, szájában tubus, zihált, a szíve százhatvannal rohant a halálba. Ijedt gyermeki tekintettel nézett rám, tudta, hogy ez az utolsó futás. Én pedig őt nézve, a jövőmet láttam magam előtt.
A legszörnyűbb érzés mégis az lehet, ha nincs senki, aki ránk nyitná az ajtót, aki egy pohár vízzel enyhítené szomjunkat, cserepes szánkra vizes ruhát tenne, agyon izzadt, szennyes ruháinkat lecserélné. Kezünket fogva segítene át abba a másik világba.
Boldogok azok, kik otthon halhatnak, nem egy rideg kórterem, ócska lepedőjén. Egyre ritkább ez a szerencse, mert ma a halál tabu, titok és félelem övezi. A gyermekeket még a temetésre sem viszik el. Pedig az élet része a halál, épp úgy, mint a születés.
Ha megadatik a számodra, hogy a családod ott áll az ágyad mellett, a halál idején, te vagy a kiválasztott. Nézed őket, a síró arcokat, nem tudod meg soha, hogy a könnyek igazak, vagy csak a helyzet csalta elő őket. Távolodik az életed, a családod, mindent elhagysz, csak az marad a tied, amit másoknak önzetlenül adtál, és annyi marad emlékül belőled az utódoknak, amennyi nyomot hagytál magad mögött a világban.
242
RRCs - 2014. április 22. 08:52:49

Már nem tudom hol olvastam, de egy nagyon jól megfogalmazott mondat ütötte meg a szemem pár éve. A születés nem más, mint egy lépés a koporsó felé. Valóban, a mai hazug, mázolt világunkban az átlényegülés egy tiltott és misztikus történés, pedig az életnek ugyanúgy része, mint a születés. Igaz, keresztelőre szívesebben megy az ember, mint a halotti torra, de az emlékezés, ami akkor indul el, amikor az ember kileheli lelkét, nem törhet meg annal az embernél, aki jelet hagyott maga után. Az a néni, aki a karácsonyi süteményt megsütötte még utoljára, biztos, hogy hagyott jelet maga után, mert lám még emlékeznek rá.
Tetszett a gondolatfüzéred, mert erről a témáról ma nem "illik" beszélni.
Szeretettel: Csaba

230
Torma Zsuzsanna - 2014. április 15. 20:31:37

Kedves Ibolya!

Nagyon szép írásodat szívesen olvastam, nagyon tetszik, s nagyon bölcsen írtad meg a szomorú valóságot. Minél többen halnak meg közvetlen vagy tágabb környezetünkben, minél több kedves ember távozik életünkből, annál inkább ránk törhetnek hasonló gondolatok.

Szeretettel: Zsuzsa
Heart

3392
lambrozett - 2014. április 15. 19:32:05

Bizony, írásoddal és véleménnyel maximálisan egyetértek. Sajnos annyira óvják a Ma felnövekvő nemzedékét mindentől, ami esetleg fájdalommal, bánattal, lelki megpróbáltatással járna, hogy képtelenek elsajátítani azokat a viszonyulásokat, amelyek igen fontos emberi tartásokat, nemeslelkűséget, alázatot (nem megalázkodást!) és empátiát tanítanának nekik az idős és másképp gondolkodó/élő emberek iránt. Ezáltal nehezebben fognak boldogulni a saját lelkükkel is. Sad Köszönöm, hogy olvashattam. Üdv. Éva

1423
Jega - 2014. április 15. 19:17:52

Köszönöm nektek a figyelmet. Örömmel tölt el, hogy mind a hárman egyetértetek vele abban, hogy a halál fogalma nincs a helyére téve a társadalmunkban. Régebben ezt azért nem misztifikálták annyira. A halálán lévő idős emberhez bemehettek a gyerekek is, nem titkolták, mint manapság a szenvedést nem láthatja meg a gyerek. Lehet, hogy a gyermekek fel sem fogják a halál mibenlétét, de ha látják a kisbabák ápolását, az idős emberek gondozását, természetesnek veszik, és majdan nem hagyják meghalni a szüleiket egy lélektelen kórházi ágyon magában.

2603
orkutya - 2014. április 15. 15:15:35

Kedves Ibolya!

Megrázó, de igaz írásod minden szava. Igen, a halál nemcsak az élet része, de az a hatalom, hiszen mindenki meghal egyszer. Az is, aki meg sem született. Mégsem tudatosítják, nem nevelnek rá minket, hogy arra is fel kell készülnünk! Úgy, mint egy érettségire, vagy egy házasságra. Mert ezek után gyökeresen megváltozunk. És bármennyire is természetes a halál, félünk tőle, mert arra tanítottak.
Gratulálok a komoly írásodhoz: Tibor Confused

277
farkas viola - 2014. április 15. 08:54:17

Kedves Ibolya!
Írásod közelinek érzem és életszerűnek. Mindenben egyetértek Veled. Remélem, sokan elolvassák, mert igenis, készülni kell a halálra. Én is ezt teszem.
Szeretettel gratulálok: Viola Rose

3920
lilapetunia - 2014. április 14. 18:52:04

Kedves Ibolya,
gratulálok írásodhoz.
Nagyon egyetértünk: én is bajnak és rossznak tartom, hogy a halál -- a személyes halál, nem azok, amiket a televizíóban a hírekben nap mint nap látunk -- a halál tabutéma manapság. Az emberek igyekeznek nem gondolni rá, ameddig lehet, s nem beszélnek róla, talán azért is, mert a fiatalabbak nem akarják.
Pedig kellene, jó lenne. A keleti vallásokban, mint például a buddhizmus egyes ágaiban vagy a bönben, volt olyan, hogy felkészülés a halálra. S a haldokló nem különféle gépekre kötve tette meg élete utolsó szakaszát, hanem például énekeltek - imádkoztak körülötte. Mennyire más lehetett! Sokkal emberségesebb. Mert, ahogy írod, a halál is az élet része.

Még egyszer szeretettel gratulálok,
Márta

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.