Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Winczheim Tibor: Mint a mókus (2014. május)
1.

Mint a mókus, fenn a fán
Az úttörő oly vidám,
Ajkáról ki sem fogy a nóta…
Tábortűznél valahol
Sok kispajtás így dalol,
Fújja estig, kora reggel óta…

Ki ismeri ezt a dalt? Természetesen csak az „öregek”. Ők, akik eltakarították a II. világháború utáni romokat, ők, akik közben rendbe tették az ipart, a kereskedelmet, és miegymást, miközben gyerekeket neveltek, és a hét hat napján munkába jártak…

Tudjuk egyáltalán, mi is az a mókus? Az a válsz, miszerint erdőben élő bozontos farkú állat, még nem visz előrébb a teljes igazsághoz. Ha valaki tudni szeretné, miről is énekeltünk anno, csillogó szemekkel, annak elárulom, hogy a mókusok (Sciurini) az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjébe, ezen belül a mókusfélék (Sciuridae) családjába tartozó nemzetsége.
Most már csak azt kellene tudnunk, vajon miért is oly vidám a mókus fenn, a fán?
Csak.
Ezt senki sem tudja. Sem a zoológusok, sem az, aki e dal szövegét írta. De ennek nincs is különösebb jelentősége, hiszen, ezzel az erővel énekelhettük volna, hogy: „Mint a jávorszarvas az orosz sztyeppen”, vagy: „Mint a sarki róka, Grönland örök hóval fedett gleccserén” … Ezek sem lettek volna értelmesebbek, és ezek sem adtak volna választ arra a kérdésre, hogy ezen állatok ezeken az élőhelyeken miért vidámak? Vicceket mesélnek nekik? Vagy éppen kabaréban voltak?
Hogy miként jutott az eszembe? Csak azért, mert 1961-től a 2543.számú Ernst Thälmann úttörőcsapat Mókus őrse oszlopos tagja, később őrsvezetője voltam. És nem éreztem magam különösen boldognak. Igaz, nem is voltam mókus.

Érdekes: éppen mókus őrsből volt annak idején a legtöbb, ez történelmi tény. Én is csak arra tendálok, hogy azért volt ez időben mókus-őrs túltermelés, mert nevezett állat tulajdonságaival vértezték fel az akkori kor gyermekpalántáit.
A mókus - ugye -, csöndes. Ő nagyon jól tudta, hogy a nagy cucilista érában mindenkinek kuss volt! Nemcsak neki…
Aztán e jószág nyugodt is volt. Nem hiányoztak ez időben izgága emberek, ugye?
Utána, ne feledjük, hogy e kedves állatka kis étkű. Pont azokban az időkben, amikor élelmiszer-hiány volt, pont kapóra jött személye. Bárki mondhatta, ha e tündéri kis erdőlakónak elegendő az a pár szem makk, más se akarjon banánt, meg kókuszdiót, a teremburáját!
Persze, a legnagyobb erénye e kis állatkának a színe volt. Mondjuk, a róka is elég vörös, de ő nagy zabás volt világ életében, ráadásul ravasz is emellett. Hiányzott volna, hogy kitúrja a pártvezetőket a hatalomból? Ugye, nem. Így maradt a mókus.

2.

Heti hat napot jártunk suliba, s hogy ne legyen időnk az utcán ténferegni, kocsmázni, szipózni, és zülleni, az iskola rendre talált valami plusz elfoglaltságot nekünk.
Emlékszem, amikor 61’-ben az általános iskola igazgatója példaképként kiállította a suli összes, felső tagozatos, jó tanulóját, köztük engemet is. Mellünk dagadt a büszkeségtől, hiszen mi, 3,75-nél jobb átlaggal, a többi, senkiházi csürhének mondott tömeg fölött álltunk. Nekünk jutott az a megtiszteltetés, hogy hetente két délutáni napon romot takaríthattuk a Budai Királyi Várban.
Így esett, hogy míg mi büszkén, és énekelve horzsoltuk le tenyerünkről a bőrt, addig a lenézett gyenge tanulók társasága lelkiismeret-furdalás nélkül rúgta a bőrt a grundon…
Volt mit robotolni: a vár, romokban hevert előttünk, egyetlen épen maradt épülete sem volt. A mi feladatunk volt hatalmas kupacokba dobálni a téglákat, amit aztán felnőtt kezek dobáltak tovább a Csepel teherautók platójára.
Ez a nagy serénykedés egész 5.-es, és 6.-os korunkat végig kísért.

Táncsics Mihály utca, Országház utca, Szentháromság utca, Kapisztrán tér, Bástya (ma Tóth Árpád) sétány, Bécsi kapu… Mind, mind ismerőseinkké váltak. A végén már szinte jobban ismertük az utcákat, mint az ott lakó néhány szerencsés.

Ősszel hamar sötétedett, így, a Várban - bár a gázlámpákat már helyre állították -, elég gyatra volt a világítás. Szemben Pest is a homályba süllyedt, (hol voltak akkor még nagy teljesítményű halogén-lámpák?).
Általában 4 órát kellett dolgoznunk. Munkaruhát, azt nem kaptunk, védőkesztyűt viszont még kevésbé. Mikor már nem tudtuk megfogni a tégla törmeléket a fájós ujjainkkal, kiültünk a mellvédekre, és az ugyancsak jobb napokat látott Pestben gyönyörködtünk. Már amennyire az őszi ködtől átláttunk.
Április 4.-e előtt pedig az iskolai ünnepélyen mindannyian kitüntetést kaptunk. Egy színes, alumínium kitűzőt, amin „A vár helyreállításáért” (vagy valami hasonló) szöveg volt látható.
Roppant büszkén viseltük…


3.

Az úttörő élet amúgy legmeghatározóbb élménye az egész iskolai évadot átívelő hulladék-gyűjtés volt. A múltkor néztem a televíziót, és megdöbbenve láttam a régi híradó-felvételeket. Én sem hittem volna, hogy az akkori úttörők évente hány száz vasúti szerelvénynyi fémet, papírt és rongyot gyűjtöttek össze! Szinte hihetetlen! Igaz, akkor volt még lelkesedés, bizonyítási vágy, meggyőződés, hogy ezzel jobb életünk lesz. Az osztálytermekben különböző lelkesítő plakátok sarkalltak minket még nagyobb teljesítményre. Emlékszem, nálunk az volt kiírva:
Gyűjtsd a papírt és a fémet,
Ezzel is a békét véded!
Ennek szellemében minden évben meg lett hirdetve a kerületi, járási, megyei, és országos verseny. Hajtottunk, is, mint a gőzmozdony!
Emlékszem egyszer egy hatalmas sparherd-re tettünk szert egy 8. kerületi, negyedik emeleti munkás-lakásból. Olyan nehéz volt, hogy négyen sem tudtuk lecipelni a földszintre. (Lift meg nem volt). Szerencsénkre a házmester, meg a fia segítségünkre volt, de így is beleizzadtunk. Örültünk, hogy van 50-60 kiló vasunk, de aztán a házmester kijózanított bennünket: mire a 10 centi vastag samott-téglát kivertük belőle, nem maradt tán 5 kilónyi fém sem, annak nagyobb része is csak pléh. Le is lombozódtunk rendesen, nem beszélve arról, hogy a kéményseprő nem volt olyan kormos, mint mi.
A MÉH-be leadott fém-hulladék utáni pénzből fejenként mindössze 2-3 gombóc fagyit kaptunk a cukrászdában. Otthon meg ugyanannyi pofont a disznó kinézetünk miatt.
Szerencsénkre az utcában volt egy ruhaipari szövetkezet, ők havi szinten tonnaszámra produkálták a hulladékot, így egyre közelebb került a cél: a legtöbb hulladékot begyűjtő őrsök oklevelet kaptak, ezen kívül buszkiránduláson vehettek részt.
Még a papír-gyűjtés volt a legmacerásabb: egy-egy bérházban lakásról-lakásra kellett járni,s egy-egy délután ha 5 kiló papírt sikerült összegyűjtenünk. Az emberek akkor még fával-szénnel tüzeltek, és szórólapok hiányában csak az, az újságuk volt, amit maguknak megvettek. Nos, ilyen küzdelmes napokkal telt az időnk, és jaj, de számoltuk a napokat, a verseny lezárásáig! Álmunkban a Petőfi megénekelte rónákra vágytunk, vagy a Balatonra. De a buszkirándulás célállomása titokban maradt, mivel a meglepetés az meglepetés!
1962-ben a 2543.-as számú Ernst Thälmann úttörőcsapat Mókus őrse nyerte a budapesti versenyt. Boldogok voltunk, madarat lehetett volna fogatni velünk.

4.

A big-day, a kirándulás napja, természetesen hazánk felszabadulásának (17). évfordulójára esett. Már az éjjel alig aludtunk, oly izgalomban voltunk.
Másnap, délelőtt 10.00-kor találkoztunk a megyei nyertes őrsökkel az Engels téren (ma Erzsébet tér). Természetesen ünnepi úttörő öltözékben, úttörő-zászlóval, és úttörő-naplóval.
Hideg, szeles idő volt, szemerkélt az eső is, és mi legszívesebben összebújtunk volna, hogy ne fázzunk, de ilyen „vérlázító rendetlenkedésre” még gondolni sem mertünk. S míg libasorban állva vártuk, hogy jöjjön már értünk valami, lila volt a szánk a didergő, nyirkos hidegtől.
Aztán csak befutottak a buszok. Annyian voltunk, hogy csak két farmotoros Ikarus 66-osban fértünk el. Felszállás után azonnal kezdődött a találós-játék, vajon hová megyünk? Senki sem tudta, és akik tudhatták, azok nem árulták el, mert, a meglepetés csakis így teljes!
Elindultunk, de nemsokára megálltunk. A busz elromlott. Az őrsökre felügyelő két pedagógus hamar feltalálta magát, mert elvittek minket a közeli Vörösmarty téri a tér nevét viselő (ma Gerbaud) cukrászdába. Mindenki kapott két gombóc fagylaltot, ami anno, igencsak nagy dolog volt!
Miután elnyaltuk, indultunk tovább. Röpke öt perc múlva újra megálltunk, a busz ismét „megadta magát”. Tanakodtunk, hol lehet a közelben cukrászda, de a tanítók közölték, nincs több pénz náluk, (nekünk, meg eleve nem volt), így az autóbuszokban csücsülve vártuk a jó szerencsénket.
A sofőr ügyes ember lévén, ismét életet lehelt a gépezetbe, aminek megvolt az a jó oldala, hogy ismét megtehettünk 1-2 kilométert. És ez a nyűglődés eltartott délután 2-3-ig, mikor végre megérkeztünk a kirándulásunk célpontjához.
A gyerekek nagy része csillogó szemekkel tódultak ki a buszokból és elragadtatva nézték az eléjük táruló tájat.
Persze, néhányan csalódottságuknak adtak hangot, de ez így normális: a sík vidékről jövők hegyeket szerettek volna látni, a víz mellől érkezettek a pusztát nézték volna legszívesebben, a városlakók a tanyavilágra voltak kíváncsiak, míg a tanyáról felutazottak vízesésre, meredek szirtekre, valamint vadállatokra vágytak.
Sokan gondolták, hogy a Vidámparkba, vagy, legalább az Állatkertbe fogunk menni, s mivel egyik sem volt a célállomásunk, egyik-másik vásott kölyök nemtetszésének adott hangot.
(Most már, mint szülő, tudom, hogy a gyerekeknek sokszor, semmi sem tetszik, az ember lehozhatná a csillagot is az égről, az sem lenne elég!)
Mondjuk, abban a szituációban én is inkább egy cseppkő-barlangot, vagy egy vízesést bámultam volna, de egyszerre minden gyerek vágyát nem lehetett kielégíteni. Ez az igazság azonban csak keveseknek jutott eszébe, így néhányan fennhangon mérgelődtek.
Pedig, közben a nap is kisütött, a szél is alább hagyott, az eső is elállt, és köd sem zavarta a látványt. Kimondottan szépen festett az elébünk táruló Pest.
Innen, a Budai Várból nézve...

2135
mami - 2014. május 04. 20:49:10

Tibor! Az én szavazatommal már kettőd van! Megy a postás felétek hamarosan! /mami/

2603
orkutya - 2014. május 04. 10:20:56

Drága Barátnőim!

Örülök, hogy elolvastatok engem, s még inkább, hogy megmosolyogtátok e hősi idő rövid krónikáját.

Ha jönnétek (tudom, Mami, Neked programod lesz), felolvasok 1-2 rövid valamit a készülő 8. könyvemből. Számíthatok Rátok?

Tibor Confused

277
farkas viola - 2014. május 03. 16:09:29

Kedves Tibor!

Nagy érdeklődéssel olvastam végig humorosan megírt visszaemlékezésedet, mintha én nem is akkor éltem volna.
Te már gyerekként élenjáró voltál, így nem csoda, ha kissé idősebben is a magasságokban érzed jól Magad.
Jót szórakoztam az átélt kemény valóságon.

Szeretettel gratulálok és további sok sikert kívánok: Viola In LoveHeartIn Love

2135
mami - 2014. május 02. 11:38:46

Kedves Tibor!

Nevetve, de a szemem törölgetve olvastam végig visszaemlékezésed. Hiába a nosztalgia!!! Persze nem sírom én vissza a múltat, de azért nem voltak annyira rosszak azok a nagy kirándulások, azok a romeltakarítások, a parkokban való takarítások. Egyszerűen fontosnak éreztük magunkat, ennek a gépezetnek a részeként. Az se volt egy utolsó szempont, hogy még nem születtek meg a mostani törvények, amik kimondják, hogy gyermek-elleni vétek ha netalán feltakarítja a nebuló maga után a mocsoládét, össze szedi a szemetet amit ő kreált. Azt már tudjuk, hogy valamit, valahol, menet közben elrontottunk, de, hogy ezt hogy hozzuk helyre... Nagy kérdés!

Örömmel olvastalak: /mami/

3313
paltetel - 2014. május 02. 09:15:03

Kedves Tibor!
Az volt az érzésem, mintha egy regény részleteiben lapozgatnék. Örvendek, hogy leírtad gyermekkori emlékeid egy szakaszét, ami tanulságként szolgálhat(na) a mai fiataloknak.
Gratulálok!
Üdv. Etel

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.