Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jártó Róza: Anyák napján
Volt egy szabad délutánom, így nekiültem és elkezdtem rendbe tenni a fiókjaim. A szokásos technikát alkalmaztam. Mindent kiszedtem a fiókból. Kitakarítottam, kitöröltem, új pappírt tettem bele és elkezdtem egyenként átnézve az ott rejlő kincseket, és azokat erősen szelektálva a maradékot visszatettem. Előtte még egy reklámszatyrot is oda készítettem, hogy ne termeljem a szemetet, hanem rögtön el is rejtsem. Ha nem ezt teszem akkor szinte mindent újra visszateszek a fiókba és semmit se csináltam, csak gyűjtöttem egy csomó kacatot. Elsőre egy rossz fiók takarítását kezdtem el. Rögtön egy kis félbehajtott lap került a kezembe amibe kis piros szívecskére a mostanra három gyerekes Emese lányom óvodáskori fényképe volt ragasztva, – Édesanyámnak – felirattal. Meghatódva nézegettem a szépséges anyák napi kis üzenetet. Persze, hogy vissza tettem a fiókba. Mégis ott maradt az érzés amivel jöttek az emlékek. Érdekes módon a fiam utolsó anyák napi megemlékezése jutott eszembe.
Tizenhárom éves volt Győző, hetedik osztályos. Épp abba a korba kerültek az osztálytársai, hogy már kezdték cikisnek’ érezni, hogy ők ilyen gyerekes dolgot tegyenek, hogy az édesanyjukat felköszöntsék az osztályban, kollektívan. A fiam és pár kislány érveit fogadta el az osztályfőnök és olyan kis szülőértekezlet-szerűen meghirdették az anyák napi ünnepséget. Semmi mást nem kért Ili néni az osztályfőnök, csak azt, hogy mindenki olyan produkcióval köszöntse az anyukáját amivel akarja. Így aztán volt aki párba szerveződött és egy divatos slágert énekelt a barátnőjével, volt aki hegedült, többen verset tanultak be. Végül is lelkesen készültek arra a délutánra. A fiam is. Valami kicsit gyerekes verset adott elő, illetve gyakorolt be a próbán avval a mutáló hangjával, amit még Ili néni is megmosolygott. De az osztályfőnök ígéretéhez híven nem szólt ebbe se bele.
Én egy nagyon rossz időszakban voltam. Akkor már hónapok óta nem volt munkahelyem. A munkanélküli segélyt se kaphattam már, így a megélhetést kettőnknek napszámba járással, és bejárónősködéssel biztosítottam. Esténként meg sapkákat kötöttem sállal amit eladtam. Néha megkért ez, vagy az a közelbe lakó, hogy süssek egy-egy tepsi zserbót, vagy néhány kiló lisztből hókiflit. Mindent elvállaltam csak, hogy egy kis pénzt kaphassak. Mivel ketten éltünk együtt a kamasz fiammal vele osztottam meg az örömömet, ha sikerült egy kis pénzhez jutni evvel-vagy avval a munkával. Ő meg a korát meghazudtolóan szó nélkül segített a konyhakertben, kapálgatni, esténként locsolni. Meg voltam győződve, hogy nem érti még azt, hogy nekem az ízületes kezemmel milyen megerőltetőek ezek a munkák.
Eljött a péntek amikor a köszöntőt tervezték a gyerekek. Én is rendbe tettem a gyerek ünneplő nadrágját, hófehérre mostam a fehér ingjét. Mivel meleg volt nem is kellet mást felvennie és én is egy sötét szoknyában és fehér blúzban indultam el az iskolába. Rég volt, hogy a gyerek úgy ment mellettem, hogy fogta a kezem. Talán tíz éves lehetett amikor utoljára ezt megtette. Most belém karolt és egész úton, az iskoláig beszélgettünk.
– Autószerelő szeretnék lenni. Mit szólsz hozzá – kérdezte.
– Azt ugye tudod, hogy csak érettségivel vesznek fel autószerelőnek? Ahhoz, hogy az legyél először le kell érettségizned.
– Akkor elmegyek szakközépiskolába. Ott szakmát is adnak és érettségit is – okoskodott a gyerek.
– Ez így nem igazán lenne jó, mert akkor sok olyan dolgot tanulnál ami egyre messzebb vinne az álmaidtól. Neked célszerűbb az lenne, ha rögtön valamelyik gimnáziumba mennél és érettségi után két éves szakközépiskolai képzéssel meg szerezheted álmaid szakmáját – csevegtünk tovább, még az iskolához nem értünk.
Felmentünk a tanterembe és leültem a gyerek helyére. Az fiam oda állt az többi gyerek mellé a hátunk mögé. Előttünk a tanári asztalon szépen egymásra rakva egy csomó szegfű virított. Megérkezett Ili néni az osztályfőnök is és a helyett foglalt az utolsó padba. Egyik cserfes kislány pördült a tábla elé és köszöntötte az anyukákat. És sorba szólította a fiatalokat a kis produkciójuk előadására. Az biztos ez merőben más volt mint a tavalyi anyák napi megemlékezés. Itt kicsit nagylányosabb és nagyfiúsabb produkciók is voltak. Úgy az műsor közepe táján került sorra a fiam. Kiment a tábla elé. Kezébe fogott egy szegfűt. Ott állt és nézett engem. Olyan soká, hogy az osztályfőnök elindult felé, hogy segítsen neki ha kell.
Akkor a fiam lassan elindult felém miközben mondta a verset:
– Az én anyám reggeltől estig izzadva lót-fut robotol, az én anyámnál nincs jobb ember… – innentől már a sírástól elakadó hangon folytatta – nincs… nincs sehol… – odaérve hozzám letérdelt, át ölelt. úgy mondta zokogva… – Anyukám én annyira szeretlek… .
Ott voltunk ketten a tanterembe zokogva. A többi gyerek kiment a szegfűkért és oda adták az anyukájuknak. Már mindenki sírt. Életünk utolsó iskolai, de a legszebb anyák napi ünnepségén.
2135
mami - 2014. augusztus 15. 06:39:55

Drága Icukám!

De legalább volt!!!!Tudom én, hogy ez nem vigasz. Köszönöm, hogy itt jártál nálam!

Szeretettel: /mami/

2135
mami - 2014. július 01. 15:23:47

Kedves Mónika!
Ez kölcsönös. Igaz az én gyerekeim között nagyobb a korkülönbség. 46, 38 évesek a lányok a fiam 26 éves. Ami biztos, jó családom van. Rengeteg munka van mögöttünk ami nélkül nem tanultattak volna a gyerekeim, most meg az unokáim. Épp ma reggel értünk a sorsfordulóhoz, mert innentől kicsit könnyebb lesz az életünk. Az eddig tanulók sikeres vizsgát tettek, a munkanélküliek munkát kaptak. Ez a nap nekem és családomnak egy igazán kedves nap. Kedves Mónika! Érezd jól magad kis közösségünkben. Szeretettel: Jártó Róza /mami/

3649
Oroszlan08 - 2014. július 01. 15:19:24

Nekem is kijöttek a könnyeim drága Rózám!
Nagyszerű Fiad van. ( sajnos nekem csak volt. )
Szeretettel ölellek: Ica

2135
mami - 2014. május 20. 18:34:52

Kedves Judit!

Nekem minden gyerekem maga a csoda a mai napig akik közül a két nagyobb már nem csak unokákkal de dédunokákkal is megajándékozott, akiket újabb csodákat élünk meg. Nálunk még most is "divat" karácsony előtt saját kezűleg készíteni a díszeket, akár színes papírból akár pattogatott kukoricából. Pedig már megtehetnénk a drágábbnál-drágább üveg csodákat függeszteni a fára. Talán az a bizonyos anyák napja volt az utolsó, amikor még szinte éheznünk kellett.De onnantól megváltozott valami. A lányaim lakásgondja megoldódott, az én adósságom a megfeszíttet munkavégzésem okán megszelídült, kezelhetővé vált. Hogy úgymond kifizetődött az, hogy összetartottam a családot. A héten is egy igencsak és főleg hozzánk viszonyítva gazdag ember volt a váratlan vendégünk. Épp előző este dagasztottam be három kiló lisztből lángos-tésztát. Ezért azt sütöttünk neki ebédre a savanyú tojásleveshez. A kertből pedig mosolygós epret szedtek a lányok és tették az asztalra csemegének. A fiúk kávét főztek még mi, én meg a két lányom, mert hozzánk jött, beszélgettünk. Bevallom neked, hogy amikor a kávét a fiam elém tette megsimogattam. A vendégünk meg is kérdezte, hogy unoka?
- Dehogy az öcsénk - mondta szinte egyszerre a két lányom. Nagyon-de nagyon büszke voltam a gyerekeimre.

Már nem is haragudtam arra a nőre, aki itt a HM oldalán, épp ezt az írásom elolvasva privátba, de azt írta nekem, hogy ő bizony nem hencegne ha neki negyvenévesen gyereke születne.
Megértettem, hogy annak a nőnek nem is bízott volna egy ilyen érzékeny lelket a Jóisten a gondjaira.
Judit! Én avval az öleléssel amit ott az anyák napi ünnepségen kaptam eddigi életvitelemért kaptam. Ha nem is vagyok látványosan vallásos, én már tudom, hogy ha szükségem van rá, akkor a lelkem megsimogatja a Jóisten.
Kedves Judit! Köszönöm a kedves hozzászólásod kis írásomhoz.

Szeretettel: /mami/

686
T Pandur Judit - 2014. május 16. 16:18:25

Kedves Mami!

Nagyon megható a történet, ami eszedbe jutott a régi anyák napi ajándékot megtalálva.
Bizony ritka pillanat az amikor a gyerekeink elismerik, hogy mennyit dolgoztunk, mennyit tettünk értük.
Nekem az a tapasztalatom, hogy ez inkább akkor jön el, amikor nekik is gyerekeik születnek. Kamaszként valóban nagyon nagy ritkaság, ahogy Márta írta.

Judit

2135
mami - 2014. május 10. 18:51:52

Kedves Ottilia!

Kedves Márta!

Kedves Etel!

Kedves Belle!

És minden kedves Mindenki aki olvasta kis írásom!

Hálás vagyok a szóért. Annál is inkább mert most olyan időd élek, hogy kevesebbet lehetek veletek. Persze be-be ugrom és olvasgatom az alkotásokat. Van amit azért mert számomra felüdülés a sorait olvasni, van akinek az írásából azt veszem ki, hogy akár én is írhattam volna annyira egyre jár az agyunk, van akinek a történetei annyira megfognak, hogy szinte elolvadok azt olvasva. Tudtátok, hogy Etellel együtt lehettem az Így írunk mi - I-ben? Sok minden köt össze veletek. Sok mindent osztok meg veletek és osztotok meg velem az életetekből. Ez a kis írásom nekem is az egyik, talán legszebb emlékem felelevenítése, annak ellenére, hogy a gyermekeim száma három és nagyon szeretet gyerekek. Igaz én se panaszkodhatom. Örülök, hogy itt vagyunk egymásnak és megoszthatom az írásaim veletek!Rose

Szeretettel: Jártó Róza

3313
paltetel - 2014. május 06. 05:55:28

Milyen jó az ilyen eseményekre visszaemlékezni. Örvendek, hogy olvashattam írásodat.
Gratulálok!
Szeretettel, Etel

3920
lilapetunia - 2014. május 05. 23:05:36

Kedves Róza,
Jó, hogy megosztottad velünk ezt az élményt.
Oly sok fiú van, aki csak elszakad kamaszként a mamától, s aztán már sohasem talál vissza hozzá; remélem Neked nem ez a sors jutott.
Irásodhoz szeretettel gratulálok,
Márta

2693
doroty - 2014. május 05. 12:54:48

Drága Mami.
"Cseppet megríkattál".
Pusz
OttiliaHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.