Balázsi Pál Etel: Hogyan döntsek? (2014. június)
A megyei Korház Nőgyógyászati Osztályán fekszem korházi ágyamon. Ma fektettek be. Még senkit nem ismerek a korteremből, talán nem is akarok ismerni.
Másokhoz látogatók jönnek, beszélgetnek, elújságolják az otthoni dolgokat, mesélnek a gyerekek csínytevéseiről, üdvözleteikről. Hoznak egy kis „otthonit”, ami elkel a korházi étel mellett. Váltó fehérneműt, hálóinget, pizsamát, meg egy kis „kenceficét” a bőrödre, ahogy mondja az egyik idős bácsi a lányának. A szomszéd ágytársnőmnek egy csokor virágot hoz a férje, és egy kis vázába, vízbe teszi.
Csak hozzám nem jön senki. Kétségek között vergődöm. Hétvégéig döntenem kell. Képtelen vagyok. Férjem kimondta az utolsó szót – nem kell! Ilyenkor fejemet párnámba fúrom, csendesen sírdogálok.
Most is fülembe csengenek sógornőm szavai, amikor boldogan elújságoltuk, hogy gyereket várunk: „Minek az nektek, nem elég a két fiú?! Én a te korodban már nem vállalnék gyereket. A fiúk hamar elkerülnek a háztól s akkor a tietek a világ!” Csak épp arra nem gondolt, hogy nekem a gyerekem lenne az igazi világ.
Anyósom nem szólt semmit, csak bement a szobájába. Rosszul esett, az én anyám együtt tudott örvendeni velünk mindenben, ő miért nem? Öcsém is nagyon izgatott lett, hogy lesz unokatestvére – fiú vagy lány? Magam előtt látom örömteli arcát.
Lassan elmennek a látogatók, igyekeznek a vonatra, autóbuszra, hogy időben hazaérjen
Kopogtatnak a korterem ajtaján. Három nő érkezik. Kedvesen köszönnek, bemutatkoznak: - a Segélyszolgálat önkéntes könyvtárosai. A betegeknek folyóiratokat, könyveket kölcsönöznek, közben elbeszélgetnek velük, mindenkihez van egy jó szavuk.
Egy kedves idősebb önkéntes észreveszi, hogy sírok. Hozzám jön, megsimogatja a fejem, és megkérdezi milyen baj, van, miben segíthet? Kisírt szemekkel ránézek, megrázom a fejem, nem szólok. Mellém, ül, tenyeremet tenyere közé fogja, és imádkozni kezd. Lassan megnyugszom.
- Nekem elmondhatja, ha úgy érzi – mondta halkan.
Szepegve kezdek suttogni. Hétvégéig döntenem kell – lemondok a magzatról, vagy megtartom.
- Miért kell választania? Betegség miatt? Vannak gyerekei?
- A férjem első házasságából két fiúcska van. Az édesanyjuk meghalt. Mindkét gyereket mi neveljük. Úgy szerettem volna, hogy legyen egy közös gyerekünk is.
- Mi az akadálya ennek? – kérdezte az idős hölgy.
- Mivel 35 éves elmúltam az orvosok javasolták a vérelemzésből kimutatható down kor elemzést. Elmagyarázták mit jelent mindez. Az eredmény megérkezéséig mindketten nagyon boldogok voltunk. Életem vágya volt, hogy gyerekem legyen egy olyan férfitől, akit szeretek. Elsírtam magam. Majd folytattam. Sajnos az eredmény azt jelezte, hogy a kockázat nagy a down korra. Megismételtettük a vizsgálatot. Ez a vizsgálat megerősítette az előzőt. A férjem hallani sem akar beteg gyerekről a családban. Ott van a két egészséges fiú, minek kínlódni egy beteggel, meg már idős is vagy, hogy anya légy – mondta elutasítóan a férjem. Mintha a sógornőmet hallattam volna. Nem ismertem rá. Próbáltam meggyőzni. Kapcsolatunk romlott, míg végül kimondta az utolsó szót: vagy ő, vagy én! Más választás nincs. Azóta kétségek között élek, se éjjelem, se nappalom, nincs akihez segítségért, forduljak. Nem vagyok elég okos, erős, hogy egyedül neveljem fel a beteg gyereket, ha nincs megértő család.
- Kedvesem, ma már ezek a gyerekek más ellátásban, más bánásmódban részesülnek, mint régen. Nem tudok tanácsot adni és nem is tehetem, mert a magzat az önöké még akkor is, ha más, mint a többi. Fölötte Isten és a szülők dönthetnek. Annyiban segíthetek, hogy olyan szülőt mutathatok be, akinek down koros gyereke van, aki ismeri és tudja mit jelent a családban egy ilyen gyerek. Tudom, hogy náluk a szeretet és az odafigyelés talán nagyobb, mint máshol.
Másnap egy vidám család látogatott meg. Magukkal hozták három gyereküket. A harmadik gyerek Down koros volt. Láttam, hallottam hogyan foglalkoznak, hogyan segítik testvérei a kicsit. Vidám órácskánk volt.
Elbúcsúztunk, már mosolyogni tudtam és éjjel nyugodtan aludtam.
Reggel már tudtam, hogyan döntsek.

2014-05-30
277
farkas viola - 2014. június 03. 11:25:55

Kedves Etel!
Gratulálok írásodhoz. Átérzem bizonytalanságodat és mindent, amin átmentél. Ugye folytatod? Várom.
Szeretettel: ViolaRose

3313
paltetel - 2014. június 02. 17:26:57

Kedves mami!
Én is a karitatív tevékenységem alatt ismerkedtem meg anyákkal, családokkal ahol ilyen esetek vannak. Minden elismerésem a családoké, akik vállalták /nem mindig voltak ellenőrzések, hogy előre figyelmeztették volna őket/ ezeknek a gyerekeknek a felnevelését. Ma már zenélni is tanulnak.
Én is köszönöm a versedet és a gratulációt.
Szeretettel,
Etel

2135
mami - 2014. június 02. 08:16:41

Kedves Etel!
Bizony nagy kérdést feszegetsz. Az is tény, hogy a döntés joga az anyáé. Még az is tény, hogy egy anya, mindig a gyermekkel marad, a végsőkig kitartva a gyermeke mellett. Kis városunkban a Vadvirág Közösségi Házban van napközije a fogyatékos gyerekeknek. Nagylány unokám kedves barátnője, Lídia, érettségi előtt áll. A továbbtanulást pedagógusként tudja elképzelni, Gyógypedagógusként. A kislány fogyatékosként született. A kézfeje helyén kis csonk és pár ujj-szerű valami a másik kézfeje kicsit jobb ott 3 ujj is van. Mindig ő volt a pici az osztályában, mint most is és mégis teljes életet él. A lényeg, hogy az anyuka hatalmas harcot vívott meg mikor kiharcolta, hogy Lídia rendes iskolába mehessen. De igazán nem is erről szól az írásod. Anya nézd, egy szép virág címmel megírt versemben írtam:

A..a .é.., e.. ..é. .i.á. ; mondod,
mert a nyelved nem forog.
Az anyai szív érti, ki mindent érez,
s lelke csak titokban zokog.

Kedves Etel! Gratulálok írásodhoz.

/mami/

3313
paltetel - 2014. június 02. 04:28:10

Kedves Márta!
Ez a téma tavaly óta van bennem. Vissza-visszatért, nem hagyott békén. Egy ünnepség alkalmával határoztam el - megírom. Sajnos sokasodik a fogyatékos gyerekek száma, ami sok mindennel magyarázható, itt nem térek ki, mert ezeket te is tudod. Keresztjeinket vinnünk kell, hol így, hol úgy.
Köszönöm gratulációdat.
Szeretettel,
Etel

3920
lilapetunia - 2014. június 01. 19:41:08

Kedves Etel!
Örülök, hogy én vagyok az elsö gratuláló.
Nagyon fontos témáról szólsz.
Aldottam magamban egész életemben Istent, hogy nem kerültem olyan helyzetbe, hogy abortuszra kényszerüljek.
Pont ettöl a szituációtól rettegtem: mit döntenék, ha tudnám, hogy a gyermekem fogyatékos lesz?
Nem tudom elítélni azokat, akik nem vállalják. Még önmagamban sem sikerült, a sok évtized töprengés után sem sikerült belül eldöntenem, hogy melyik a helyesebb. Mit akar tölünk Isten? Tudva segítsünk valakit az életre, holott tudjuk, hogy egész életében szenvedés lesz a sorsa?

Szóval ez azon kérdések egyike, ahol én nem tudok se igent, se nemet mondani. De jó, ha beszélünk róla, ha gondolkodunk rajta, és ezt segíti az írásod.

Szeretettel gratulálok:
Márta

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.