Balázsi Pál Etel: Sorsfejezet - MÁSODIK TÖRTÉNET (2014. június)
Egy ködös őszi reggelen munkába igyekvő emberek várták a 6-os autóbusz érkezését.
A gátlástalanságáról ismert fiatal, életerős Richárd ezen a reggelen is úgy érezte az övé a világ, bármit megtehet. Hangoskodott, elégedetlenkedett.
Befutott az autóbusz a megállóba. Richárd könyökölve törtetett előre. Rászólt az előtte lévő asszonyra: - Mi van nyanya? - szedje már azt a rengő s…ét, más is akar utazni.
A buszon egyből leült az első ülésre és vigyorogva figyelte a fáradt emberek fájó, nehézkes mozgását.
Az áldott állapotban lévő nő karján a két éves körüli gyerekével, megállt az első ülés mellett. Richárd lekicsinylően jegyezte meg – Na, maga megint bekapta a legyet!
Egy bajuszos, ősz hajú férfi illedelmesen átadta helyét a gyermekes anyának, miközben félhangosan megjegyezte – hagyja kedves, ilyenek a mai fiatalok.
A fiatalember öntelten felkacagott, meggyőződéssel hitte az ő igazát. Voltak, akik rosszallóan csóválták fejüket, mások félre néztek, nem akartak vitába keveredni.
A harmadik megállónál Richárd a baloldali járdán megpillantotta a csinos, miniszoknyás csaját. A már csukódó buszajtón átpréselte magát, a lány nevét kiáltva az induló busz előtt kiugrott a reggeli forgalmas útra. Fékcsikorgás, nagy csattanás, sikolyok, a test felrepült a levegőbe, majd súlyosan az útra huppant. Több autó egymásba szaladt. A forgalom leállt. Érdeklődő, sajnálkozó emberek vették körül a testet. Valaki mentőt hívott, volt, aki imádkozott.
Richárd hallotta a sajnálkozó, sápítozó embereket, a szemtanúk megjegyzéseit, a közeledő mentő és rendőrségi autó szirénáját. Aztán minden elhalt.
Erős fényre, fémek csattanására, parancsoló szavakra, magához tért. Fájdalmat nem érzett. Ismét elmerült.
Homlokát simogató kéz érintésére tért újra magához. Édesanyja sírdogált mellette.
- Fiam, drága fiam! Ne hagyj magamra. Nagyon szeretlek! Ki fogja megvalósítani álmunkat?
Furcsa érzés töltötte el. Szeretik. Ezt nem hallotta, és nem mondta neki senki szülei elválása óta.
Elvesztette eszméletét, megállt a szíve. Újra élesztették. Gyógyulása lassú folyamat volt. Amikor megtudta, hogy deréktól lefelé lebénult, öngyilkosságra gondolt. Így értelmetlen az élet, ismételgette, dédelgette gondolatát. Ronccsá váltam – mondta miközben könnyeit nyelte.
A vagánykodó barátoknak már nem volt érdekes, nem volt hasznos. Elmaradoztak.
Egy szép téli vasárnap szeretett tanítónője látogatta meg. Ő volt az egyedüli, akire hallgatott gyermekkorában. Elszégyellte magát, hogy ilyen állapotban látja újra a tanító nénije. Kedvesen elbeszélgettek, ami nagyon jól esett a fiúnak. A tanítónővel egy fiatal pap is jött, akinek bemutatta volt tanítványát, az állandóan sürgő-forgó Richárdot. Megismerkedtek. Ezután többször meglátogatta a lábadozó beteget. Beszélgettek, sportfolyóiratokat, könyveket hozott neki. Barátok lettek. Érezte a fiú lelki tusáit, lemondását az életről. Volt bennük valami közös fiatalabb kori életéből. Mesélni kezdett fiatalabb kori életéről.
- Tudod Richárd az élet olyan, mint egy keskeny ösvény, amelyiknek oldalán árkok húzódnak. Vannak, akik tapasztalatlanok, sokat képzelnek magukról, úgy hiszik övéké a világ. Nekik nagyon nehéz az ösvényen maradni, veszélyben vannak.
Elhallgatott, egy kis szünet után folytatta.
- Látod? Én is így voltam fiatalabb koromban. Jól fociztam – ünnepeltek. Mellem dagadt a büszkeségtől. A csajok rajongtak utánam. Mulatoztunk, füstöltünk. Úgy éreztem a miénk a világ.
- Neeem, ez nem lehettél te! – tört ki Richárdból indulatosan.
- Bizony igen, így igaz. Sok veszély fenyegeti az éretlen, instabil fiatalokat, amilyen én is voltam. Beleestem az élet ösvényének törvénytelen árkába. Sokat hittem magamról, tévelyegtem, kerestem magam. Édesapám bányabalesete ébresztett a valóságra. Édesanyám nem bírta egyedül a négy fiúgyermek iskoláztatását, eltartását. Én voltam a legnagyobb. Fájó szívvel ott hagytam az iskolát, a focit, elmaradtak a murizások. Gyári munkás lettem. Később magánúton leérettségiztem. Nem volt könnyű hajnalban kelni, estére hazaérni, de látnod kellett volna azt a boldogságot, amikor hazavittem első fizetésemet. Letettem az asztalra. Itt van, mondtam igazi büszkeséggel. Drága édesanyám zokogva ölelt meg. A testvéreimnek megengedtem, hogy zsebeimben ők találják meg a nekik hozott édességeket. Családfenntartó lettem.
Vasárnaponként együtt mentünk a templomba. Mise után az idősebb pap bácsival elbeszélgettünk, kisebb, nagyobb kéréssel fordult hozzám, feladatokkal bízott meg. Sokat tanultam tőle. Lassan állandós látogatója lettem. Könyveket adott, megmutatta verseit, elmélkedéseit Istenről, vallásról. Észrevétlenül változtam meg. Lelkem megnyugodott, hittel telt meg. Olvasva a Bibliát, mind többet tudtam meg a tanításokról. Megbocsátottam magamnak tévelygéseimért. Megértőbb lettem testvéreimmel, az emberekkel szemben. A pap bácsi egyik beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy nemsokára nyugdíjba vonul, utódját keresi. Aztán csak úgy mellékesen hozzám fordulva megkérdezte – nem gondoltál a papi hivatásra? Elpirultam, az volt az érzésem titkolt vágyamnak gondolatát találta ki.
Na, látod? – így lettem elhivatott. Arra vagyunk elhívva, hogy kegyelemmel és könyörülettel válaszoljunk mindazoknak, akik nem értenek egyet velünk, hogy szeretni tudjuk őket és arra is, hogy hirdessük az igét.
Richárd hosszú gyógyulása alatt Pétertől tanulta meg a megbocsátást, a hitet, a feltétel nélküli szeretetet és megítélni a jó és a rossz közötti különbséget.
Álmai megváltoztak, sokszor virágos mezőn sétál, rájuk csodálkozik, bódítja illatuk, hallja a madarak énekét, érzi a szellő simogatását. Ilyenkor mosolyogva ébred. Rádöbbent, hogy az élet szép.
Barátjától kapott versrészlet élete jelmondata lett:
„… Mert bilincsbe verve megérhet a lélek,
Ha test csak a terhe, még mindent elérhetek.”
/H.P. mozgássérült költőtől/

Richárd elvégezte a Számítástechnikai Főiskolát. Dolgozik. Új barátaival sportol, kirándul, megtalálta helyét az életben. Minden nap boldogság tölti el, hogy él és ilyen fordulattal áldotta meg őt a sors.
2135
mami - 2014. június 10. 07:56:45

Kedves Tollforgató!

Sajnálatos, hogy ilyen az élet. Kevesen hiszik és tudják, hogy az életből csak a létet kaptuk Istentől. Van aki igen, van aki sose szembesül evvel. Hányan élik becstelenül vagy meggondolatlanul az életüket mert azt hiszik megvédi őket a szerencséjük, pedig az életben mindenkinek mindenért fizetni kell. Az Isten, az Élet, a Sors, ki minek hiszi, nem csak simogat, de büntet is, mert másként nem tudd a helyes útra, terelni, arra az útra ami kivan jelölve mindenkinek már a megszületése pillanatában. Richárd sorsa az volt, hogy Számítástechnikai Főiskolát is elvégezve dolgozzon, sportoljon, hogy életével példát mutasson. De rossz felé indult és másként nem, csak egy, az élettől kapott pofon után értette meg.
Kedves Tollforgató! Most sajnálom igazán, hogy már "megszabadultam" a szavazós pontomtól. Fogadj el egy Rose (virágot) elismerésem jeléül.

Szeretettel: /mami/

3392
lambrozett - 2014. június 09. 12:52:33

Azt hiszem, hogy valamiből kimaradtam. Ha Richárd lebénult deréktől lefelé, akkor miképpen sürgött-forgott utána és hogyan tudott kirándulni, sportolni? Természetesen ezt lehet mozgássérülten is (utálom ezt a szót!), de nem igazán érzek erre a későbbiekben utalást vagy azt, hogy a sérülést rehabilitálták. Bocsánat, hogy szólok, de nekem így eléggé "fonala-vesztett" a történet. Ám az, amit közvetíteni szeretne: tökéletesen rendben van. Smile Üdv. Éva

4384
simamama - 2014. június 02. 21:03:54

Tanulságos történet, gratulálok!

Üdv.
Marika

547
Frady Endre - 2014. június 02. 11:04:00

Ez szép is ér reményt is ad. Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.