Fleiszig Rózsa: Emlékeim 1.
1. Mihály bácsi, a fűtő

Kedves Olvasóim! Képzeljétek el az ötvenes éveket! Szegénység, maradiság, még a háború utáni évek pókhálós hangulata kísérte minden napjainkat…de emberség, összefogás szeretet is, mint ezt rövid kis történetem bizonyítja.
Mi, egy nagy, komor, régi épületben éltünk a város szívében, a csonka Mecsetnél. Nem rég még a papok rezidenciájaként működött, majd Legényegylet lett belőle. Két emelet, sok-sok szoba, tágas folyosók, egy varázslatos, régi dolgokkal teli padlás, kis kerek udvar, persze központi fűtés nélkül. Végig vacogtuk a jeges szelekkel tűzdelt teleket. A húsunkig - mit húsunkig? - csontjainkig hatolt a fagyos szél kíméletlen foga. Ennek ellenére, a mozi, a bálterem, és a sok színes sport,- és kulturális program, ami benne zajlott, olyan ragyogó élményekkel ajándékozott meg, ami feledtette ezt az egyáltalán nem kellemes, zsigereinkig hatoló örökös jeges hideget, fog vacogtató, didergést. Ezek a különlegesen kedves, szórakoztató, s egyben sorsformáló események elkísérnek egész életem végéig, s mindig szívesen emlékezem rájuk. Itt láttam az első mozifilmet, és ismertem meg a fekete-fehér TV, semmihez nem hasonlítható csodáját. Ott értem cserfes bakfissá, s ért utol életem első nagy szerelme, s ismertem meg majdani férjemet, leendő gyermekeim apját. Az a hely volt, ahol testileg és lelkileg is felnőtt lettem. Egész iskolás korom, ezek között az ódon falak között zajlott. Már éppen dolgozni kezdtem, amikor elköltöztünk onnan. Fájt mindnyájunk szíve, a mi szemünkben mese-palota volt, ez a rozoga építmény, de menni kellett a tatarozás miatt.
Arról szeretnék mesélni, amit ez alatt, a 13 év alatt felejthetetlen élményként éltem meg, és mai napig elkísért, pedig már hatvanas éveimet taposom.
Mihály bácsi - a fűtőnk - akkor, nagyon idősnek tűnt a szemembe, hisz még csak 7. évét taposó, aprócska kislány voltam. Magasságát, csak görnyedt háta vonala törte meg. Mindig sörtés képével, ráncos, sárgult bőrével olyan volt, mint egy kiszolgált Mikulás. A hamu, ráült égnek álló tüsi hajára, ami fésűt ritkán látott. Bizony, sokszor még a szemöldöke is kormosan meredezett. Nem volt túl jó barátságba a mosdóval sem. Talán, úgy gondolta: minek az igyekezet, a víz pocsékolása, ha nap, mint nap ugyanolyan szutykos lesz? De, akár hogy nézett ki, kedves volt és aranyosan huncut. Nagyon értett a gyerekek nyelvén - mindig mesélt, viccelődött, holott neki soha nem lett családja…vagy talán pont azért? Így élte ki szívbéli vágyát. Ráadásul, úgy tudott fütyörészni, ahogy talán egy dalos pacsirta sem. Ez, nekem nagyon tetszett, imádtam érte, és igyekeztem mindig a közelébe lenni. Mikor megpihent, ölébe vont – nem bántam, hogy piszkos lesz frissen vasalt ruhám, fehér kötényem - félre kacsintva kezdte szokásos incselkedését: Hogy hívnak kis virágom? Józsa, mondtam én határozottan, de olyan aranyos pöszeséggel, hogy aki nem ismert, az bizony abból továbbra sem tudta meg a nevem. Jóska? - forgatta ki még jobban - én meg a mellét verve, haragosan ismételgettem a hibásan ejtett szót…közben a könnyeim is potyogtak. Aztán megsajnált, érdes kezével végig simította, igyekezettől kipirult arcom, és kedvesen a fülembe súgta:Rózsa, értem már, kicsim, Rózsa, mint az a gyönyörű, illatos virág. Én meg csak szipogva bólogattam. Aztán, így folytatta: kicsi Rózsám, Te vagy az életem minden reménye, a többi csak locsogás. Ez nekem nagyon tetszett, hálás voltam a barátságáért. Boldogan vettem tudomásul, hogy egy ilyen, nagy ember! fontosnak tart. Arany szíve volt, mindig megosztotta velem szerény uzsonnáját, de én is loptam neki otthonról időnként a kamrából. Ha csak egy almánk volt, azon testvériesen megosztoztunk. Nem csuda, ha rajongtam érte.
Egy hibája volt csak, hogy szerette a tütüt, s néha nem bírta kivárni a munka végét, és már ebéd után jócskán felöntött a garatra. Ez történt azon a napon is, amit most nektek elmesélek.
A bálteremben, ahol a filmvetítések is zajlottak, működött egy nagy cserépkályha, az biztosította a megfelelő meleget a hatalmas térben. Ahhoz, hogy ez a hodály az előadás kezdetére bemelegedjen, bizony jó korán, már 3 óra körül be kellett fűteni. Hát, ezen a borongós, zimankós téli napon, már közel 4 óra volt, de a jó öreg még nem jött elő a pincéből. Húha! Gondoltam, baj van, és rosszat sejtve vágtáztam le a töredezett, durva
lépcsőkön, majdnem belebotolva a földön fekvő alakba. Az én kedves, mackós Mihály bátyám ott aludt hevenyészett vackán édesdeden, mint egy csecsemő, még a nyál is végig csurgott szája szélén, s meggyűlt szénportól feketéllő nyaka hajlatában. Erősen húzta a lóbőrt. Jaj! Most mit tegyek? Abból, nagy baj lesz, ha a nézőket hideg terem fogadja.
Talán, még ki is rúgják a kis öreget! Kétségbeesve ráztam, szólongattam, de füle bojtját sem hajlította. Morogva megfordult, és aludt tovább.

- Hej’ azt a fűzfán fütyülőjét! - Szaladt ki a számon - ezt is tőle tanultam. Tenni kell valamit, de titokban, hogy ki ne derüljön a dolog. Kétségbeesve raktam meg egy nagy szenes kupát papírral, fával, és az akkor divatos tojásszénnel - azaz lignittel. A gyufa is ott volt hanyagul magára kerekített lajbija zsebében. Hát, ne ecseteljem, milyen lettem a végén, de kit érdekelt az akkor? Alig bírtam felcipelni az emeletre a jól megrakott kannát, minden lépcsőfordulóban meg kellett állnom, törölgetve igyekezettől fénylő arcom, árulkodó, fekete jelet hagyva ezzel magamon. Az, nagy időveszteség lett volna, ha kétszer fordulok. Így aztán erőlködve, izzadva cipeltem fel a nehéz terhet az emeletre. Mindeközben azon imádkoztam, nehogy valaki észre vegye, vagy az anyukám el ne hívjon uzsonnázni! Megúsztam. Sikerült nehéz zsákmányom a terembe csempészni. Kicsit kikotorva a tűzteret - persze minden csupa kosz, hamu lett körülöttem - a sok újságot, kisebb fadarabokat egymás hegyére-hátára halmoztam a kályhába. Siettem, és csak egyre tömtem, tömtem, nem gondolva arra, így csak elfojtom a lángokat. Soha nem raktam még tüzet, szüleim még a közelébe se nagyon engedtek a kályhának, nehogy megégessem magamat. Szemükben még egy pici, ügyetlen lányka voltam. Nem sok időm volt hátra, mielőbb melegnek kell lenni, csak ez lebegett szemem előtt. Persze, nem sikerült begyújtani, a túl vastag fa, és az idő előtt ráborított szénkupac, csak eltömítette az égéshez szükséges oxigén útját. Tudtam, ha nem sikerül, öreg barátomtól örökre búcsút vehetek, gondolkodás nélkül kirúgják…persze azt is éreztem, megérdemelné, nagyon is rászolgált felelőtlen viselkedésével. Csak hát a barátom volt, nem hagyhattam. Ez a hit megsokszorozta erőmet, és ügyességemet. Leszaladtam a konyhába, és szundikáló édesanyám háta mögött elcsentem egy üveg lámpaolajat. Akkoriban, még a villanyt kikímélve gyakran világítottunk azzal. Szépek is voltak azok az érdekes meséktől hangulatossá váló, kedves esték. Újra meg újra kiszedtem, beraktam a tűzre valót, és a végén ráloccsantottam az olaj nagy részét a pislákoló gyújtósra, mire a szikra belobbantotta a rakást. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Azt sem bántam, hogy a kicsapó láng kicsit megpörzsölte hajam, és a szemöldökömbe is belekapott. Végre vidáman lobogott a láng, és a környéke lassan melegedni kezdett. Kifáradva roskadtam le az első utamba eső székre, és a nagy nyomástól megszabadulva, kitört belőlem a zokogás. Hurrá! Sikerült, ez volt az első gondolatom, csak aztán ijedtem meg, hogy mit szólnak majd a szüleim, ha meglátnak ilyen kormosan, csapzottan? Hulla fáradt voltam, mire végeztem, reszketett kezem-lábam, de a jóleső érzés, hogy segítettem valakinek, aki fontos nekem, olyan meleg fénnyel árasztotta el egész bensőmet, hogy szinte hősnek éreztem magam.
Azt, inkább nem mesélem el, hogy otthon mi várt rám, ezért a cseppet sem veszélyes, embert próbáló kalandért…hát gondolhatjátok! Nem dicséret. A lényeg, hogy megérte. Nagyon büszke voltam az eredményre. Mihály bátyám velünk maradt továbbra is, senki sem értesült ballépéséről. Fellélegezhettem, sikerült a nagy manőver.
Szüleim is - valahol lelkük mélyén velem éreztek - tudták, hogy miért tettem, miért volt erre szükség - csak ugye a féltés nem engedte velük kimondani azt, amit valójában gondoltak: hogy milyen tündéri, jószívű kislányunk van! Hál’Istennek nem fog elkallódni. Biztos, hogy az élet bármilyen nehéz területén megállja a helyét! Anyukám még egy könnycseppet is kitörölt szeme sarkából, csak akkor még nem értettem, hogy miért.
Ezen túl a jó öreg, munkája végeztével, a kopott grádicson üldögélve, hálásan magához vonva, még kedvesebben, szebben mondta nekem: Kicsi Rózsám! Te vagy az életem minden reménye, a többi csak locsogás… s én gyermeki bizalommal hittem neki.

Eger,2014-06-02.
686
T Pandur Judit - 2014. július 04. 22:18:34

Kedves Rózsa!

Szeretem a régi idők történeteit! Alkotásod eszembe juttatta azoknak az időknek a lakásviszonyait. Nagy volt a lakáshiány a háború után, mindenféle épületekben, sokszor csak egyetlen szobában egész családok laktak.
A szénnel fűtött cserépkályhák is, amiket ma talán egy felnőtt sem tudna begyújtani, nemhogy egy kisgyerek.

Számomra kellemes olvasmány volt, és a tanulság sem maradt el...

Judit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.