Lovas József Pál: Nyári eső - Tizedik történet (2014. július)
(Szúnyogparadicsom)

Nyár van. Langy eső permetezi a gátoldal nagyra nőtt füvét. Jut belőle az ártéri erdőre is. Nekünk tetszőn, ahogyan mi, szúnyogok szeretjük. De velünk örvend a kullancsok népes tábora is. Elmondhatjuk, a sors a keblére ölelt bennünket, így sokasodhatunk. Boldogok lehetnénk, hiszen egy élhető várost kaptunk magunknak.
Azonban másról is szól az a nagybetűs Élet.
– Részvétem, Annulata. Nagyon szép rovar volt a hímje. Sajnálom, hogy így kellett történnie.
Pipiens, a nőstény szúnyog szólít meg, illendőségből meghallgatom. Különben semmi kedvem a társalgáshoz. Vallom, a gyász órái nem arra valók, hogy kibeszélgessük magunkat. Más kérdés azonban, hogy ilyenkor vigasztalásra szorul a halandó.
Kapom is a dózist a szomszédos fűszál felől. Pipiens nagyot sóhajt, átázott szárnyait megrezegteti, aztán kimondja:
– Ez az élet rendje, kedvesem. Bele kell nyugodnunk.
Elgondolkodom a hallottakon. Valóban ez lenne az élet rendje? A hímek sorsa. Kéjes vágyakozással megkívánni a nőstényt, együtt tölteni vele röpke másodperceket. Aztán… Párosodás után elpusztulni!
Hát ezért is szomorú a rovarok élete!
Pipiens szívet melengetőn átölel, majd elköszön. Egyedül maradok. Úgy tűnik, a magány is a rovarok szomorú sorsához tartozik. A gyászban megözvegyülten, több száz örökül hagyott árva utóddal siratunk. Szerencsére a kicsik még nem sokat értenek az egészből. A peték összebújva, gondtalanul úsznak a víz felszínén aztán reményeim szerint néhány nap alatt fürge lárvákká fejlődve bebábozódnak, majd életre kelnek.
Szép jövő vár rájuk. Az időjárás is kedvezően alakul. Eső és meleg, nedves, párás levegő, jut belőlük bőven ebben az évszakban, pontosan úgy, ahogyan szeretjük. Vizünk is van épp elég, a lustán imbolygó folyó gondoskodik rólunk. Hozzá itt az erdő, és a Tisza védtöltésének füve. A folyó felőli oldala idén még nem is látott kaszát. A város felől is csak úgy-ahogy tessék-lássék módjával. Szavunk se lehet, élhető várost kaptunk magunknak, ez maga a paradicsom!
Nem vagyunk egyformák. Az emberek panaszkodnak. Egyre másra elhangzanak olyan kijelentések, hogy nincs elfogadható idegenforgalom a városban. Állításuk szerint a szúnyogok miatt kevesebb turista látogat a településre. Azért csak belezümmögném jó hangosan azokba a fülekbe, hogy meg is értsék: gondolkodjanak már el azon, kinek van kedve sétákat tenni a magasan virító fűvel „borított” kutyaszaros gáton? Hát már ezért is bennünket, rovarokat okolnak, ahelyett, hogy magukban keresnék a hibát!
Elcsíptem egy beszélgetést a minap: két ember méltatlankodott éppen a derékig érő fű miatt. Felháborodásuk okát máig sem tudom felfogni. Arról társalogtak, hogy ilyen elhanyagoltnak még sohasem látták a gátoldalt. Nem kaszálják a töltést, mondták, a híd fölötti erdőnél pedig még egy dél-amerikai dzsungel is átjárhatóbb. Becsmérlő szavaikra akkor rágtam be igazán, amikor a diskurzus során említést tettek rólunk, rovarokról. Egyikük kijelentette, hogy a gondozatlan városrész csak nekünk, szúnyogoknak, valamint a kullancsoknak kedvez, és eme nemtörődömségben nagyon elszaporodtunk. Nem átallottak vámpíroknak nevezni bennünket, bizton állítva, hogy fertőző betegségeket terjesztünk.
Ekkor határoztam el, hogy megcsípem mindkettőjüket. Egyrészt a bennem forró indulat, másrészt az utódok létrehozásának kényszerítő hatása hozta ki belőlem az embernek utólag fájó viszketést okozó mozdulatot. Nagyon sajnálom, de nekünk a létünk függ tőle, hiszen vérszívás nélkül a lerakott peték életképtelenek maradnak.
Szidta is egyikük a városvezetést, no meg a zöldeket, miután – már feleslegesen – nagyot csapott a karjára. Nekem úgy tűnt, kedves barátunkat igencsak érzékenyen érinti a civil szerveződés (vagy párt?) ténykedése, amiért derekasan kiállnak mellettünk. A zöldeknek semmi sem tetszik, emelte fel a hangját az illető, tiltakoznak az atomenergia ellen, nem kellenek nekik a szélkerekek, a természetre károsan hatóknak tartják a duzzasztókat. Csak egyet nem árulnak el, azt, hogy mivel termeljünk elektromos áramot, mondta, majd, ha lehet még jobban a társa felé hajolva feltette a kérdést.
– Tudod, mire rágtam be, de nagyon? Arra, amikor megtiltották az egyre jobban elszaporodó kullancsok méreggel való permetezését. Néha az az érzésem, hogy fontosabb számukra az állat- és növényvilág, mint az ember.
– De hát a szúnyog és a kullancs az állatokra is veszélyt jelent – replikázott a másik.
Nem tudom, mit mondjak erre. Talán igaza van mindkettőjüknek. Talán súlyozni kellene az egészet. Hiszen az embereknek is nagy szüksége van az egészséges állat- és növényvilágra. Ugyanakkor itt elsősorban rólunk, rovarokról van szó. A mi érdekünk az, hogy éljünk. És ehhez most minden adott. A paradicsomban.
3313
paltetel - 2014. július 03. 07:29:19

Mint ember, sajnálom a hím szúnyogokat, mert ők minket nem csípnek. Annál jobban a nőstények és kapaszkodnak belénk a kullancsok.
Ők is, mi is az életünkért harcolunk.
Tudod mi tetszik írásodban? Szúnyogként írtad meg.Smile
Gratulálok!
Üdv. Etel

547
Frady Endre - 2014. július 02. 10:53:33

Vicces ez a szúnyogszemszög! Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.