Lovas József Pál: Tanga a szökőkútban (2014. augusztus)
Víz! Víz! Víz! Csobogó. Nyári zápor az a jó.
Énekel a lány. Nagy kedve van hozzá. Mint mindig. Mondogatja is gyakran: az előző életében pacsirta lehetett. Vagy valamilyen énekes madár.
– Szabad voltam, az, szabad madár – néz a fiú szemébe.
A Bakai meg csak bólogat.
– A veréb is az. Madár – érvel aztán.
Mire a lány megsértődik. Duzzog.
– Nagy hülye vagy te, Bakai – mondja valamivel később.
A meleg teszi, ki tudja, de már vitatkozni sincs kedve. Nem száz, annál sokkal több, megvan az ezer is, ahány ágra süt a nap, a rekordhőség megközelíti a 40 fok Celsiust, az ember csak szenved tőle, olyan kibírhatatlan a kánikula. Mondogatja is különböző társaságokban, hogy a rekordok évét éli át itt, a Tisza mentén a magyar. Aztán sorolja a katasztrófákat sorban: ár- és belvízzel kezdődött, majd most itt van a forró nyár, a csapadék nélküli szárazság, kegyetlen év, s már előre fél a téltől, az előrejelzés szerint az meg nagyon hideg lesz.
Most még a meleg a favorit. Szerencsére a munkát is ahhoz igazítják. A mai napon a főtéri szökőkút medencéjét kell kitakarítani. Ebben a dög melegben nem is olyan rossz feladat – gondolja. Mind a ketten a vízben állnak, a lány a kútfejhez közelébb, kinyújtott tenyerében hatalmasat csobban a vízsugár, kellemesen szétspriccel a testén, a maradékot meg az arcához emeli.
Víz! Víz! Víz! Csobogó – énekli. És hangosan nevet. Aztán gondol egyet, a fiú felé fordul, s úgy próbálja csapkodni a vízzel. Bakai tűri az ellene irányuló merényletet, jóleső érzéssel fogadja a hűsítő cseppeket, ugyanolyan nagy kedvvel hallgatja a lány kacagását, az énekét. „Víz! Víz! Víz! Csobogó. Nyári zápor az a jó."
S hogy bámulják őket a téren, eszébe jut a munka is. Lassan leengedi a kinyújtott kezet, arrébb lépdel, hogy elzárja a szökőkutat. Miután kinyitotta a lefolyó csapját, elcsendesül a medence is. El a vízcsobogás. A lány nem nyugodhat, a még maradó vízből csapkod a fiú felé. Hangosan nevet.
– Tán félsz, hogy vizes leszel? Jaj, meg ne fázz! – kiáltja.
Egymás után járkálnak körbe-körbe a medencében. Mintha csak siettetni tudnák a lassan fogyatkozó víz folyását. Tekintetük a medence alját kutatja.
– Most miben reménykedsz? Mit fogunk találni? Talán egy újabb tangát? – kérdezi a lány.
– Kinevetsz, mi? – így a fiú.
– Ki én – válaszol a lány.
Bakai csak a magáét fújja:
– Nem kéne – gondolja. Beledobálnak itt mindenféle marhaságot. Az aprópénztől kezdve a rengeteg gyöngykavicson át az üdítőpalackokig mindent. Azt hiszik, elrejti a víz a sok szemetet. De tévednek. Nem olyan mély az a medence. Emiatt aztán meggyűlik a dolguk. A nyár elején még úgy tervezték, hogy csak hetente takarítják majd, ám a gyakori szemetelők miatt kétnaponta le kell engedni a vizet.
– Na, hogy is volt azzal a bugyival? – faggatja a lány, gyötri a két huncut szemével.
Ekkorra már Bakai is elmosolyodik. Ha belegondol, nagyon hülyén nézhetett ki azzal a tangával a kezében, amikor kiemelte, mert a lány majdnem hanyatt dőlt a nevetéstől. Ott szerencsétlenkedett előtte, úgy tartotta azt a bugyit, mintha még sosem látott volna női fehérneműt életében.
– Neked adtam, nem? – tüzel csípőből a fiú.
A lány most rá rontana, de hirtelen meggondolja magát. Túl sokan bámészkodnak körülöttük. Meg aztán a víz is elfogyott a medencéből. Jó lesz nekilátni a takarításnak – gondolja.
Egy forint. Kettő forint. Öt forint... Számolja a medence alján összegyülemlő fémpénzeket. Aztán behunyja a szemét. Azon veszi észre magát, hogy elkalandozik a tekintete… És ha már az ember Rómában jár, a Trevi kút halk csobogása, mint valami csodálatos zene elandalítja, akár kívánhat is magának abból a sok földi jóból valamit.
Háttal állva a kútnak, maga mögé dobja a fémforintost.
Egy darabig még csukva tartja a szemét.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.