Rébb Terézia: A tükör, hiányzó darabkája (2014. augusztus)
Rigó füttye hallik, napsugár cirógat. Felszárad a harmat a zsenge füveken, s üde reggel hangja koppan élesen. Ébredez a falu népe szép sorjában.
Szilaj patások sok lába, dobog gazdákat várva: itatni kellene már. Meglett férfi hangja kurjant, s kíván jó vadászatot becsvágyó ifjaknak. Megriadt egy gyermek, sír vigasztalan, anyja nyugtatja búgó dallal.
Ajsa, sudár leány könnyben úszva ébred. Megtörli lassan két ragyogó, éjfekete madárszemét. Sebtében befonja napban aranyló barna haját. Csendesen elhagyja apja sátorát, s szalad, ahogy lába bírja Öregisten sátorához. Ott találja Táltost.
Táltos a jóságos vén sámán, koronájáról az égi fának. Régen elgondolta már a világ minden búját-baját, szélnek eresztette összes sóvárgását, haja sötétjét elvette az idő. Tudja, vendége jön. Tudja, mert ő a legbölcsebb öreg, s a bölcsesség örömest fogadja a legüdébb tudást. Most szelíden leülteti a zokogó leányt, s int néki, hogy beszéljen.
Reszket, mint az újszülött őzgida, úgy beszél a jövevény: – Baljós álmot látok, Táltos! Nem tágít mellőlem, eljön minden éjjel, elárasztva testem hideg verejtékkel.
Megnyílik hirtelen a levegőég, Lél, galambom Lél, tüzes sárkányt lovagol, akár szilaj harci paripát. Mennydörgő harag tombol körülötte. Üvölt a sárkány, okádja dühe tüzét, felkorbácsolja csendes folyó vizét.
Széles folyó partján sötétség szörnye: óriás hal, bendője holt világnak kapuja, pikkelye utódok bűnének baljós tükre. Balga, kevély népek járnak hozzája, zúgó szekereken, miket rég, holt sárkányok vére űz tova. Lél, galambom Lél, nem torpan meg előtte, megharcolni soha nem volt gyáva,…örökké munkál benne e pusztító vihar ..., nekiront a cetnek könyörtelen haraggal.
Elpusztul a szörny, vele vész a sárkány, s elvonul felőlük a fenyegető sötét, bezárul mostan a holt világ kapuja, elnyelni nem tud már, szabad a balga nép.
Jaj nekem, áldozatnak nem elég a sárkány! Elveszett,... nem látom sehol a kedvesem! –
Ború árnyékolja Táltos tiszta homlokát.
Gyöngéden megfogja a leány két vállát, s szól: – Ajsa, Ajsa kismadár! Látó vagy. Levél nemzetséged büszkesége. Légy erős! Megsúgom neked, amit nem tud senki még. Figyelj hát, gyermekem! – Táltos közel hajol Ajsa szép fejéhez. A leány figyel, de keserves könnyek forrása lesz két ragyogó szeme. Táltos szája még nem nyílott egyetlen szóra sem…

*


Magcsa szép, szelíd asszony. Szeme sarkában ráncok gallya, s azt oly’ büszkén viseli, mint ki nagy családja jelét hordja ott, világa fogytáig. Magcsa tudja hová tartozik. A hűség és alázat mind becses kincs, ezt rejti a szíve.
Telt, gazdag emlője sok kisdedet táplált, de sajátja csak egy; erős, bátor fiúnak adott életet.
Népük fejedelme is kedves neveltje, bár nem ő szülte a Nap, s a Hold alá. Hívebb szolgálója néki nem volt sohasem.
Az asszony szíve most nehéz, hűség és szükség viaskodnak benne. A nemes vér alszik épp, csendesen szuszog bíbor királyi fekhelyén. Díszes íja mellett szattyánbőr tarsoly. Az asszony odalép, kinyitja a tarsolyt, s mit benne lel, s mi másvalakit illet, ruhájába rejti. Magcsa tudja hová tartozik, de azt érzi valahol mélyen, belül a keblében, hogy hová tart árva lelke.

*


Fut az őz, menekül árkon-bokron át. Kitartó üldöző vágtat a nyomában. Zsákmány lett már akkor, mikor szem elé került. Feszül az íj, szélsebesen süvít a nyílvessző. Vadszívet talál nyomban.
Meleg pára száll, s vele őzlehelet. A vadászat itt nem ért véget, most a vadász hajlít térdet. Kéri a vad lelke bocsánatát. Ez az ő nemes szívének kívánsága, mert ez a szív immár a virágé, akár nemzetsége. Lél a vadász neve.
Erős lovára emeli az elejtett vadat. Vérébe márt egy letépett, virágos tölgyfaágat. Kebelébe rejti.
Madár rikolt, bokor rezzen. Táltos arra jár az erdőn. Lél tudja bizton, beszédük van kettejüknek. Szálfa várja így, hogy sorsa dől.
Táltos komoran, csendesen szól: – Mondom a jövőd, s tekints hátra múltadra is! Ismertelek, mint gyermeket. Sárkányok nyomában vágtattál, élted a valót, gyűjtötted zsenge korod igazgyöngyeit, bíztad a jövendőt. A gyermekember tud még mindent, olyan akár a sámán. –
Táltos egy fénylő dolgot rak Lél tenyerébe. – Nézd meg ezt itt! Éles és kemény, de nem kő. Arcodat festi, amint belenézel, akár a víztükör, de nem víz. A víz éppen annyit sodor szemünk elé, amennyit kell, s csak akkor, ha semmi sem háborítja igaz tükrét. Borúban, s háborúban nem fürkészheted önmagad.
Van egy nép, túl az égig felérő fa koronáján és mélyen a gyökere alatt. Ivadékaink ők. Közös gyökér táplál jövőbéli sarjat. Korona és gyökér velük örökkön összeér. Ez itt, mit a kezedben tartasz, az ő tükrük egy darabja. Az a tükör csorba. Híjában nem látják arcukat, s tettüket igaz valójában.
Egy sötét igézet vette el tőlük ezt a darabkát.
Most világtalanok, pedig szemük tud látni!
Arcuk szebbik felét látják, de nem így a csúnyát, a tompát. Csak a dicsfény világlik múltjukon át, mi nem mutat árnyékot és hibát. Lelküket vesztébe sodorja egy fekete, tajtékzó árral. –
Lél borúsan szól. – Ha nem látnám saját sutaságom, s nem okulnék, hogy ne vétsek újra, sosem ejthetnék el vadat!
– Látom, értesz engem. – szól a sámán. – Ezt a tükördarabkát vissza kell vinned hozzájuk. Lássák jelenük, múltjuk sötét oldalát is, hogy jövőjük legyen! Aki letagadja az árnyékot, sosem jut el a fénybe… Bűbájos szikra, mocsarak sarából sárkányt éleszt, amely a vízből ágaskodik a Hold felé, s te visító szél szárnyán repülsz majd vele. Tudom, nem tartasz a sárkánytól, s az is ősi tanulság: ki sötét erőt nemes célból zaboláz, annak az örök fényesség az útja.
De ide nem vezet vissza semmilyen ösvény! A varázslatos erő csak odáig elég. Vállalod-e? – Lél komoran bólint. Tudja, egész sorsa ingovány, akár az elejtett őzé.
Élte virágélet, ha lehull, míg szelek játéka lett, gyümölcs csak így terem az égi fán…
Táltos csendesen szól: – Újholdkor indulsz. Öreg isten elkísér utadon, fiam!

*


Eljön az újhold. Itt az idő. Sötét erdő fátyla elrejt avatatlan szemektől.
Sötét erdő mellett opálszín mocsár. Arikán itt az úrnő, a vízi tündér. Alattvalói nyugvó és zúgó vizek. Táltos áll a szárazon. Két tenyerével lobogó tüzet lebegtet.
Patakja medréből kilép most Arikán. Lépteit mohón issza a föld. Mocsárnak parancsol a víz asszonya, eressze sárföldjét az égbe szállni.
Lágymány vize engedi magából a földet, Táltos éleszti tűz erejével a létre, üvöltő szél támad napnyugatról, s alakot szaggat az éledő sárból.
Sárkányt teremtett nyomban a varázslat. Tojásra várni biztosan késő.
Ott jön már Lél, a szép dalia. Megüli a sárkányt, mint táltos paripát, s repül vele a levegőégbe.
De elfogy egyszer a levegőég, most csúsznak ketten, harcos és a sárkány, egy óriás csigaház nyomán. Véget ér gyorsan a csigaház útja, s száj nyílik ekkor egy új levegőégen.
Átreptet Lél a kinyílott szájon, belül kerül egy másik világba. Szállnak tova egy folyót követve, s elébük tárul egy óriás város, a várost szeli ketté e nagy kék folyó.
Egyik partján ott az óriás cet. Pikkelye tükrében vad sárkány repül.
Éppen csak dereng a hajnal pirosa.
Előveszi Lél a tükör darabkáját, fenyegetőn tartja az óriás felé.
Belé kapaszkodik az első napsugár, s a tükör ráveti a sugarat a cetre. Feléled ettől a szendergő szörny. Tükör szurkálja, hisz’ maga is tükör.
A nagy halnak teste most sűrű füstgomolyt láttat. Követi ezt hamar az éledő tűz. Városok égnek, kegyelmet kérnek, isten házában sírnak, kik istent félnek. Sikoltanak a kardélre hánytak, kik otthona ég, s benne majd ők. Hol vannak, kiknek gyermeke árva?
Mondják, gyógyít a múló idő. Morogva támadnak harci szekerek, széjjel szaggatva bús anyák fiait. Elszörnyed Lél, most ahogy nézi, mit mutat néki a rengeteg pikkely. S nem elég a vészből egyszer! Újra dörögnek még vadabb harci szekerek, még borzasztóbb a kín, s a jaj. Most sötét égboltnyi sárga csillagok égnek, majd felhangzik szörnyű hitetlen kacaj. Véget kellene vetni a sötétnek, mutatja bőszen e sötétnek szörnye. Talán feneketlen a bendője?
Bűbájos sárkány most tüzet mennydörög.
Elhajítja Lél a tükör darabkáját, óriás cet hátán rettentő üreget szakít. Elbődül a szörny, de röpül már a sárkány, sárföld erejével szörnyet földre dönt…

*


Ajsa, patak partján térdel. Nézi a zúgó vizet hiába. Arikán úrnő megszánja őt. Örvényt kavar hosszú, csobogó hajából, s ahol előbb örvény, most megáll a víz. Nyugvó víz szemébe belé tekint Ajsa, megtudni azt, mitől úgy reszket a szíve. Amit benne lát, semmi más csak pusztulás, tűz és sár tengere…
Látta, amit kellett, s már szalad a patak. Az élet dobog tova, senkit meg nem gyászol.
Ajsa kis kezében megszáradt tölgyfaág, rajta őznek vére, benne vadász szíve. Kis csónakba tűzi, maga vájta egy vastag faágból.
Vízre rakja Ajsa csendben a csónakot, s zúgó patak árja viszi végtelenbe.
Magcsa áll a parton. Néz a végtelenbe. Sós könnye dagasztja édes patak árját. Szüntelen siratja, egyetlen magzatát…
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.