Torma Zsuzsanna: Gondolatok 56. születésnapomon – Én és a húgom

Én voltam az első gyermek a családban, de Marikát, a húgomat mindig nagyobb odafigyelés övezte édesanyám részéről. Velem nem volt annyi baj. Marikát már egész kicsi korában orvoshoz kellett hordani, akkor úgy emlegették: a hegyi tanárhoz, aki a kaposvári Római hegyen lakott és rendelt. Később tudtam csak meg az igazi nevét, Martin Róbertnek hívták.
Marika ekcémával betegeskedett, ami együtt járt azzal is, hogy később a fulladásos rohamokkal járó asztma is megjelenjen nála. Ezért még vért is kapott azoktól a közvetlen hozzátartozóitól, akik adhattak neki, mert vére frissítésre szorult. Ezek közül egyik véradó az anyai nagyapánk volt. Később aztán kezdte kinőni ezt a betegséget, de az asztmás köhögési rohamok később is többször előjöttek nála. Még szanatóriumban is volt egy ideig, hogy a tüdejének jót tegyen egy kis levegőváltozás a fenyvesek között.
Emlékszem neki már kicsi korában kivetették a manduláját, hogy az se okozzon neki megbetegedéseket. S arra is jól emlékszem, hogy engem is elvittek, s akkor már azt is tudtam, hogy az enyémet is ki akarták vetetni, de nem volt otthon az orvos. Így aztán ez el is maradt.
Nekem nem voltak olyan betegségeim, mint Marikának, de rosszullétekre, ahogy régen is mondták, epeömlésekre emlékszem, ami már kisiskolás koromban is megtörtént velem. Anyám sokszor mesélte, hogy amikor már nem volt elég a teje a szoptatáshoz, akkor zsírban pirított lisztből pempőt készített és azzal egészítette kis a táplálékomat. Ha belegondolok, nem biztos, hogy picinyke, gyenge gyomromnak akkor ez jó szolgálatot tett. De az volt a fő, hogy nem voltam éhes, így nem sírtam, nem volt velem baj. És abban az időben az volt a lényeg, hogy a gyerek elmaradjon, tudjanak mellette főzni, mosni, takarítani, állatokat etetni, s aki a mezőre ment dolgozni, az is nyugodtan tehesse a dolgát. Úgy tudom, hogy sokszor voltam az apai nagyanyámra hagyva, mikor már nagyobbacska voltam, mert a fiatalokat küldték inkább a mezőre dolgozni.
Amikor felcseperedtünk, és kezdtünk eladósorba kerülni, ahogy régen mondták az öregek, megfordultak házunk táján az udvarlók is. Nekem is volt egy első szerelem az életemben, ha lehet úgy nevezni, de az akkor még nem olyan volt, mint a mai értelemben vett első nagy szerelem. De, vagy én nem tudtam akkor még, hogy mit jelent igazából, vagy más már jobban tudta, így mondhatom azt, hogy „elvették” tőlem azt, aki már nem egyszer hazakísért és puszit is nyomott az arcomra és én még attól is elpirultam, mert szégyelltem. Aztán minden különösebb magyarázkodás nélkül elváltak útjaink. Nem éreztem túlzottan nagy veszteséget. Jöttek azután mások. Sok báli alkalomkor sok más fiút megismertem, de egy-két randevú után már nem akartam találkozni velük. Többször úgy éreztem, hogy beleszerettem valamelyikbe, de az meg engem hagyott ott, mert többet akart tőlem, mivel abban az időben sem aludttej folyt a férfiak ereiben. De lehet, hogy az enyémben igen. Vagy az eszemben volt mindig az a figyelmeztetés, amit az öregjeink belénk plántáltak, hogy a szegény lánynak egy kincse van, a becsülete, amire nagyon vigyáznia kell. Még azt is sokszor hallottam az öregektől, hogy a gazdag lányok több mindent megtehetnek. Van aki felcsináltatja magát és gazdag férjet is tud szerezni magának. Meg hogy régen a katonatisztek volt úgy, hogy bordélyházból nősültek. Mert úgy mondták, a kurvákból lesznek a legjobb feleségek. Hát én ilyen soha nem akartam lenni. Inkább vállaltam azt, hogy néha-néha egyedül maradjak és vigasztalódjak egy másikkal, legalábbis egy-két találkozás erejéig.
Marikának nem volt ideje felnőtté válni, nála időben megjelent az igazi szerelem egy ugyancsak fiatal fiú személyében, aki még katona sem volt. Eljegyezték egymást és Marika megvárta, ami a fiú leszerel és utána házasságot is kötöttek. Igaz, hogy voltak kisebb kis összezördülések, gyűrű visszaadás amíg jegyben jártak, de aztán mégis egybekeltek.
Marika még a 18 évét sem töltötte be akkor. Elköltözött a férje házába, annak családjához.
Odahaza, mivel az apánk részeges, iszákos volt, sokszor voltak veszekedések, anyám ilyenkor gyakran elmenekült előle. Emlékszem rá, hogy volt olyan eset, amikor én fogtam apámra a lapátot, hogy meg ne üsse az anyámat. Apám ilyenkor ezt rossz néven vette: csak nem ütöm meg a saját apámat? Persze, az anyámat azt lehet ütni!?
Marikának annyiból szerencséje volt, hogy utána már nem kellett végignéznie, és végighallgatnia, amit az előtt. Ő el is volt már foglalva, mert hamarosan megszületett az első gyermeke január végén, de még abban az évben december végén a második is. Nem tudom mi lehet igaz belőle, de úgy hallottam vissza anyámtól, hogy Marika anyósa azt mondta, hogy legszívesebben kinyomta volna belőle a gyereket, hogy ne szülessen meg olyan hamar az egyik után a másik.
Furcsa módon Marika, közülünk a fiatalabbik ment előbb férjhez, pedig régen azt szokták mondani, hogy előbb mindig az idősebbiket adják férjhez, utána jöhet a fiatalabbik. De már akkoriban nem a régi világ uralkodott, megtörtént az ilyen másokkal is.
Hamarosan a húgom férjhezmenetele után én is megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, akiben úgy éreztem, megtaláltam azt, akit addig kerestem másokban. Mindketten ragaszkodtunk egymáshoz. Vonaton ismerkedtünk meg, ő akkor már kiszolgált katona volt, és dolgozni járt a régi munkahelyére. Lassan kialakult köztünk egy kölcsönös vonzalom, így születésnapomon, március 17-én, 1973-ban eljegyeztük egymást. Sajnáltam is szegény apósomékat, hogy az állomástól gyalog jöttek felfele a dombra és hozták a vállukon az eljegyzési ajándékot. Mivel nehéz volt, egymást felváltva cipelték az étkészletet a több kilométeres földes úton.. Nekem akkor az az ajándék nagyon értékes volt, s még ma is meg van. Csak vendéglátások alkalmából veszem használatba.
Apai nagyanyám több ezer forintot is ajándékozott nekünk az eljegyzésünk alkalmából. Erre azért emlékszem olyan jól, mert anyám többször felemlegette, hogy azt a pénzt az apám hamarosan elitta, nem lett belőle semmi. Pedig az a pénz akkoriban egy hízómarha ára volt.
Még szégyelltem is, hogy én a jegyesemnek csak egy inget vettem, de az is nagyon szép finom lilásrózsaszínű nylon ing volt, az én kedvenc színem azóta is. Lehetett volna nekünk is több pénzünk, élhettünk volna mi is gazdagabban, ha a sors nem alkoholista apával áldott volna meg minket.
Amikor eljött a válaszadás ideje, hogy elmegyek-e otthonról, vagy elköltözünk kettesben máshova esküvő után, akkor nekem az volt a válaszom, hogy nem hagyhatom ott szüleimet, főleg nem az édesanyámat, ilyen körülmények között. Hiszen, ha őt otthagyom, akkor ki fog ráfigyelni, ha apám újra és újra részegen jön haza. Így az esküvőnk után férjem hozzánk költözött, a kis szendi-hegyi szerény házikóba, ahol nem volt külön konyha, fürdőszoba, és nem volt villany és víz sem. Hogy is lett volna ott az Isten háza mögött, ahol akkor éltünk. Ma sem tudom az okát miért nem közelebb a faluhoz költöztünk és miért messzebb attól, előző kicsi házunkból. De én nagyon szerettem ott lakni, csak a körülmények voltak nagyon szerények és mostohák. Közben anyám telket vett Kaposmérőben, jó közel a vasútállomáshoz, hogy onnan ne sokat kelljen a menni, mert a piacra azután is rendszeresen eljárt. Egy éven keresztül a férjem is azokat a hosszú kilométereket rótta, amit én is megtettem 20 éves koromig és még egy évig, ami a telken el nem készült a családi házunk. 2004. november 31-én költöztünk be, szerencsére megkaptuk a lakhatási engedélyt, pedig még a szobákban a megvett parkettát sem tudtuk lerakatni. Akkor még bútoraink sem voltak, minden megtakarított kis pénzünk az építkezésre ment el. Férjem szinte újonnan vásárolt autóját is el kellett adnunk és annak is a nagyobbik része belement a házba. Így éldegéltünk kevéske bútorzattal a kis szobában férjemmel, édesanyám meg a konyhában a kályha mellett aludt az ágyon. Amikor két év után megszületett az első leányom, akkor lett leparkettázva a kisszoba, és vettünk gyerekágyat is és mi férjemmel egy összecsukható heverőn aludtunk.
Nem voltak könnyű évek. Nekem biztos munkahelyem volt, fizetésem is elég szépen alakult, így úgy döntöttünk, hogy 5 hónap után visszamegyek dolgozni, kellett a pénz. Édesanyámnak nem volt munkahelye, a mi fizetésünkből és az ő piacozásából tartottuk fenn kis családunkat.
Majdnem mindent részletre vásároltunk. A mosógépet, a TV-t, és után a bútorokat is a szobákba, de a parketta csak később volt lerakva.
A lányomat 5 hónap után a nagyanyjára kellett hagynom. Tudom, hogy akkor abban a helyzetben nem volt jobb megoldás, de a mai eszemmel másként csinálnám. Nem hagytam volna ott a gyerekemet. Ezt az évek folyamán nekem nagyon sokszor felemlegette az anyám, hogy „én neveltem fel a lányodat”. De persze a pénzt én hoztam a házhoz férjemmel együtt, és csak így tudtunk zöld ágra vergődni, és ez a tény valahogy mindig háttérbe szorult. Anyám csak azután kényszerült elmenni dolgozni, munkahelyet keresni, amikor kiderült, hogy a lányomat csak akkor veszik fel óvodába, ha nincs nagymama, aki vigyázzon rá. Így hát munkahelyet kerestünk neki, s így lányomat óvodába tudtam vinni három éves korában.
6 év és 5 hónap múlva megszületett kisebbik lányom, akit az első percektől kezdve nem adtam ki a kezemből. Még az első fürdetést sem engedtem át anyámnak. (Anyám, amikor megtudta, hogy megint terhes lettem, rögtön azt mondta, minek másik gyerek, nem elég egy is?) Eltelt jó néhány év, de én nem mentem ki a gyakorlatból, úgy elláttam a gyerekemet, mintha 6-7 éven keresztül állandóan azt csináltam volna. Esküvőnk előtt, amikor a pap megkérdezte tőlünk, hogy hány gyereket szeretnénk majd, akkor mindketten azt válaszoltuk, hogy kettő. Ez most be is teljesedett, még ha egy kis várakozás után is. Úgy látszik, a sorsunk beteljesedik. És én nagyon boldog voltam akkor, és örömmel nyugtáztam magamban, hogy egykori kinyilatkoztatásunk megvalósulhatott. Isten nem csalódott bennünk. Már jobb módban voltunk, és otthon maradtam a kisebbik lányommal 3 évig, gyermeknevelési segélyen. Sok időt töltöttem a kisebbik lányommal, sokat játszottam vele, hosszasan hintáztattam az udvari hintán és közben szép magyar nótákat és népdalokat énekelgettem neki. Később mikor már ő is kezdett énekelgetni, többször mondta, hogy énekeljem el neki azt a dalt, hogy „Domboldalon áll egy magas nyárfa, a nyárfa alatt édesanyám háza..” Ez, emlékszem, mindig nagyon tetszett neki. Anyám nem jó szemmel nézte, hogy több időt fordítok a gyerekemre mint más házimunkákra és már akkor elkezdődtek a nézeteltérések köztünk. Hiába érveltem azzal, hogy én azért vagyok otthon, hogy a gyermekem mellett legyek elsősorban, azt lássam el, s azután jöhet a többi munka. Sok mindent azelőtt ő irányított az életünkben, de rá kellett jönnünk, hogy egyszer a saját lábunkra kell állnunk és a magunk dolgában magunk döntsünk. Ha veszekedés támadt valamiért, akkor mindig felhánytorgatta, hogy „de akkor jó voltam, amikor a gyerekedet felneveltem”. Hát persze, a gyermeknevelés csak 3 évig tart, ugye. És azt nem tudja, milyen ott hagyni három éven keresztül azt a pici gyereket, akiért ugyan a szívem majd megszakadt, tudva azt, hogy dolgoznom kell, hogy megéljünk. (Ezzel aztán az évek folyamán többször is előállt, mert sokszor nem tudott mással takarózni, vagy védeni a saját igazát. Pedig én azóta is úgy érzem, hogy az alatt a három év alatt kölcsönösen segítettünk egymáson. Én és a férjem a pénzkereséssel, ő pedig a gyermeknevelésbe való besegítéssel.)
Most hogy már nem mindig mindent úgy tettünk, ahogy azt ő elképzelte, attól kezdve már nem lett köztünk olyan a viszony és a hangulat, mint régebben volt. Onnantól kezdve éreztem azt, és tapasztaltam is azt, hogy ő ugyan megtette, amit megtett értünk, de ez nem volt mindig önzetlenség a részéről.
A családi házba költözésünk után 8 évre elvált alkoholista apámtól, aki már az építkezésben sem segédkezett. És nem ígérte meg, hogy leszokik az ivásról, inkább nem költözik velünk együtt a házba. Anyámnak ezzel már kevesebb lett a gondja, még ha rajtunk segített is. De velünk élt, ki máson segített volna? És vajon ha én sem maradok otthon, és férjemmel elköltözöm albérletbe, tőlük távol, akkor ki segített volna rajta, hogy abból a környezetből, abból az áldatlan állapotból kikerüljön? A húgomban abban az időben talán fel sem merült hasonló gondolat, mint akkor bennem, amikor annak idején elhatározásra kellett jutnom.
Hosszú évtizedek teltek már el azóta, hogy együtt még a családunk, csak idősebbik lányom költözött el ideiglenesen az élettársához. Fiatalabbik lányom még velünk él. Szerencsére lányaim dolgoznak, mindig volt munkahelyük, én legalább ezért nem idegeskedem. Bár voltak tinédzser korukban kisebb-nagyobb problémák, de kinek nem?
Anyámnak elég sok baja volt az elmúlt évtizedekben. Több műtéten esett át, enyhébb és súlyosabb betegségei is voltak. De eddig – Isten kegyelméből, és talán az én imáim miatt is – felgyógyult belőlük. Ha kellett, mellette voltam, ha kellett orvoshoz kísértem, orvost hívtam hozzá. Kórházba jártam látogatni, s minden úgy volt, ahogy azt ő megkívánta. Elvárásai voltak mindig velem, velünk szemben, s én igyekeztem is azoknak mindig megfelelni. (A húgom gyakran felhívta telefonon és érdeklődött állapota iránt, és amikor tehette, személyesen is eljött meglátogatni.) De férjem később már kezdett nem így gondolkodni, mert sokszor látta, és tapasztalta, hogy én érzelmileg zsarolva vagyok anyám által. Ezért még vele is sokszor nézeteltérésem volt.
Szerencsére, anyám 55 évesen már nyugdíjba mehetett és otthon nyugodtam élheti azóta is, immár 19 éve nyugdíjas éveit. Dolgozik a kertjében, azon a földön, ami ugyan közös szerzemény, de mégis az övé, ő műveli. Azért, hogy ne kelljen közösködni ebben sem, telket vettünk a helyi szőlőhegyen és férjemmel ott munkálkodunk már 1990 óta.
Előfordult, hogy egy-egy- kukoricaszedés alkalmával anyám mondta, hogy én is megyek segíteni, de én mindig azt mondtam neki, hogy nem kell, ez a mi dolgunk. Különben is van neki is itthon dolga, elégedjen meg azzal. Őszintén megvallva egyikünk sem akarta, hogy azon a földön, ami a számunkra „semleges” terület volt, annak a művelésébe mi senki mást bevonni nem akartunk. Nem szerettük volna, hogy ott is ő mondja meg, hogy mi hogyan legyen.
Nekem is voltak egészségügyi problémáim, s olyan panaszaim is vannak visszatérően, amik – ma már úgy látom – nem is fognak elmúlni, és életem végéig végigkísérnek. De ilyenkor – ha rosszul is vagyok, és egy kicsit „meghalok” is – mindig próbálok gyorsan felépülni, és arra gondolni, hogy nekem gyermekeim is vannak, férjem is van és anyám is van, akinek ha kell segíteni, mindig a „fedélzeten” kell lennem. Most is túl vagyok egy ilyen rosszulléten, de nem kívántam még azt sem, hogy orvos lásson. Tudom, hogy ezt meg kell élnem, és megy tovább az élet.
De azt a szeretetet, amit talán mindig is szerettem volna érezni hosszasan, folyamatosan, azt úgy érzem, anyámtól én soha nem kaptam meg, pedig születésem óta együtt éltem vele, ő együtt élt velem. Megszoktuk egymást, egymás habitusát, rigolyáit, mert hiszem anélkül ember talál nem létezik a földön. De annyit mondhatok, hogy én Őt akarattal soha nem bántottam meg, akarattal soha nem kötöttem bele, de másba sem. Én soha nem kerestem a bajt sem magamnak, sem másnak.
Sokszor hallottam már hogy: „jobb valakit távolról szeretni, mint közelről gyűlölni”. Azt hiszem, ebben nagyon sok igazság van. Eszembe jut nagyon sokszor a „tékozló fiú” története, a abból is egy részlet: „ De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. - Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült."
Ez a történet nem egyezik meg a miénkkel, csak annyiban, hogy én mindig az anyám mellett éltem, s ha valóban szüksége volt rám, akkor mellette álltam, és segítettem rajta. Ő pedig, ha veszekedéseink már túlcsordultak egy határon, sokszor vágta a fejemhez azt, hogy: „inkább fojtottalak volna meg akkor, amikor megszülettél”. Nekem is voltak gondjaim a gyerekeimmel, és nem tudhatom, hogy még mennyi lesz, de nem vinne rá a lélek, hogy azt mondjam, ami az én fülembe olyan sokszor visszacseng. A húgomról, vele kapcsolatban soha nem hangzottak el szájából ilyen szavak. Őrajta inkább mindig sajnálkozott, ha vele valamilyen baj volt, mert hogy az kicsi korában is mennyit szenvedett. De hát mit tehetek én erről. Talán tényleg meg sem kellett volna születnem. Pedig én szeretem az édesanyámat. Csak talán eltévedtem akkor, valamikor nagyon régen, amikor „hozzászegődtem”.

2009. március 17. (születésnapomon)

Írta: Torma Zsuzsanna
230
Torma Zsuzsanna - 2009. március 18. 15:06:34

Kedves Tímea!
Köszönöm, kedves, s részben velem egyetértő hozzászólásodat. De hát éppen ezen van a hangsúly, hogy ne születtem volna meg ide, mert talán ő nem érdemelt meg engem?! Ezért mondon azt, hogy talán eltévedtem, és rossz helyre születtem.
Hosszu időnek el kellett telnie ahhoz, hogy szembesüljek ezzel az érzéssel.
Talán - "ha van még egy éltünk" - én is másként döntök, amikor komoly elhatározásra kel jutnom, hogy maradjak anyám mellett, vagy éljek minél távolabb tőle.
Üdv. és köszönöm: Torma Zsuzsanna

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.