Kasza Peter: A Figyelők
Űk figyelnek engemet. Vigyáznak rám.
Ottan pihennek egymáson, sok-sok figyelő. Némelik még fehér, de a legtöbb mán elsárgult, bebarnult a hosszú évek során. Sok mán az öreg, meg a mégöregebb, de űk is figyelnek. Ugyanúgy figyelnek, mint amiko’ még nem vótak öregek. Mosmán öregek, de még mindig figyelnek.
GRUMM.
Szemeik ugyanolyan setétek, mint vótak, mióta mán nem élnek. Setétek is lesznek, azokkal figyelnek engemet. Azokkal vigyáznak rám. Némeliknek még vannak fogai is. A nemöregeknek, mer’ az öregeknek mán nemigen vannak fogai. De a nemöregeknek még vannak. Szép fehér, meg szép sárga, meg szép barna fogaik vannak. Van, ameliknek sok, meg van ameliknek nemsok foga van. Széles a mosolygásuk, még ameliknek nincsen foga, annak is. Űk mindig mosolyognak énrám, ezér’ én is sokszor mosolygok őrájuk. Mosmán csak őmiattuk szoktam mosolyogni. Olyan jó, hogy itten vannak velem. És figyelnek.
Figyelnek és vigyáznak rám.
GRUMM.
Régen más vót. Nem. Nagyonrégen vót más. Régen mán nem annyira, de nagyonrégen még más vót. Akko’ még nem kellett bujkálnom. Akko’ még szabadon mászkáltam mindenfelé, ahol akartam. Meg néha ottan is, ahol nem akartam. De még ha ottan is mászkáltam, ahol nem akartam, akkor is szabadon vótam. Jobb vót, amiko’ még a szél simogatta a bundámat meg az arcomat. Mosmán csak a kukacok simogassák a bundámat meg az arcomat. Akko’ jobb vót. De akko’ még nem vótak velem, akik mostan mán igen. Akik figyelnek. Akik vigyáznak rám.
Akko’ még nem is kellett, aki figyeljen, meg aki vigyázzon rám. Akko’, amiko’ még aztat csináltam, amit akartam. Meg aztat is ettem, amit akartam. Madarak tojását ettem meg. Meg a madarakat is. Meg ettem még finom szarvasokat: nehéz vót űket elkapni, de ha mán szétcsaptam a fejüket, akko’ mán nem tudtak olyan gyorsan szaladni. Lassan se tudtak szaladni. Éles kővel vágtam fel a puha hasukat. Finom meleg belek vótak benne, meg még vót máj, meg tüdő, meg szív is. Azután letéptem a lábukat. Jó vót lerágni róluk a finom husikát, meg elropogtatni a finom csontokat is.
Ettem még gombákat azután, ha nagy eső vót. Finom gombák vótak: pöttyösek meg nempöttyösek, kerekek meg nemkerekek, kicsik meg nemkicsik is vótak. Mind finomak. Amik itten nőnek lenn – ha nőnek is ritkán –, azok mán nemannyira finomak. Meg ide szarvasok se gyünnek le. Meg madarak se gyünnek le. Madarak főleg nem, és még a tojásukat se rakják le ide. Itten csak vakondok vannak, meg giliszták, meg kukacok. A vakondok elég finomak, csak kevés van belőlük. A giliszták meg nemfinomak. De belőlük is kevés van. A kukacokat meg nem eszem meg, mer’ azok simogassák a bundámat meg az arcomat.
GRUMM.
Nagyonrégen még azér’ is vót jobb, mer’ többen vótunk. Mosmán csak én vagyok, de akko’ még sokan vótunk. Néha tanákoztunk egymással az erdőbe, vagy a hegyekbe. Akko’ még nem barlangokba éltünk. Ottan aludtunk, meg ottan mászkáltunk, ahol akartunk. De azután – amiko’ mán nem nagyonrégen vót, hanem régen – gyüttek Űk.
Űk másmilyenek vótak, mint mink. Nem vótak olyan szőrösek, meg nem vótak olyan nagyok se, meg nem vótak olyan erősek se, mint mink. De sokan vótak. Nagyon sokan. Nem akartak velünk játszani, meg nem akartak velünk vadászni se, meg enni se. Ha mink akartunk velük játszani, vagy vadászni, vagy enni, akkor visítozni kezdtek, aztán meg elfutottak. De később visszagyüttek, és akkor meg nekünk kellett elfutni. Bántottak minket, meg kergettek. És utánunk gyüttek mindenhova. Velünk nem akartak vadászni, de ránk igen. Vadásztak ránk, mer’ nem olyanok vótunk, mint űk, meg mer’ megettük a kecskéiket, meg megettük a kutyáikat, meg a tyúkokat, meg a disznókat is.
Aztán mán űket is megettük, amiko’ nem vót más. Nem vót olyan nehéz elkapni űket, miko’ nem vótak sokan. Meg vótak köztük kicsik is. Azokat se vót nehéz elkapni. Most sem az. Néha lejönnek ide. Le a barlangomba, mélyen a főd alá. Olyankor nincsenek sokan, és olyankor legalább eszek valami finomat is. Nem olyan nagyok, mint a szarvas, meg nem olyan finomak se, de azé’ jobbak, mint a vakondok és a giliszták. De hiába ettük űket. Űk mégis többen lettek, mink meg kevesebben.
Mán nem is tudom miko’ láttam legutóbb olyat, mint amilyen én vagyok. Mán legalábbis olyat, amelik él. Mer’ van még olyan, mint én. Sok olyan van, csak mán egyik se él. De itten vannak lenn velem, a barlangomba. Nem az egész részük van itten velem, mer’ az nem is férne el a barlangba, hanem csak az, ameliknek fehér, meg sárga, meg barna fogai vannak, meg ameliknek mán nincsen foga. Csak azt a részüket hoztam le, ameliket egymásra rakom. A fehéret is, meg amelik mán sárga, meg barna a hosszú idő miatt.
GRUMM.
Itten pihennek lenn, egymáson, a sok-sok figyelő. Figyelnek engemet a setét szemekkel, amik mán régóta olyan setétek.
Figyelnek engemet. Vigyáznak rám.
GRUMM.
Nemsokára én is olyan leszek, mint űk. Akko’ nekem is olyan setét szemem lesz, meg én is olyan sárga leszek, meg barna. Meg az én fogaim is sárgák lesznek, meg barnák. Én is olyan figyelő leszek, mint űk. De én senkit nem fogok mán figyelni, és senkire nem fogok mán vigyázni.
4992
kaszapeter - 2014. november 26. 13:46:45

Köszönöm (az "Egyedi stílus." különösen megtisztelő)!

4465
Janna - 2014. november 26. 10:05:59

Klasszikus érettséggel írt próza.
Egyedi stílus.

Gratulálok:
"egy figyelő"

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.