Bossányi Kálmán: 3. fejezet
Sétáltam visszafelé az épületbe. Semmit sem éreztem, csak mentem, mikor beértem a földszintre, akkor újból elfogott a remegés. Az, az érzés mikor Édes felett guggoltam. Ugyan azt éreztem most is. Most féltem, hogy meg látják, és hosszabb időre itt fognak, vagy nem engednek ki.
Rossz volt.
Tudatában voltam a következményeknek. Már azt hittem, hogy kihevertem, de rájöttem, hogy nem. Ehhez hosszabb időre van szükségem. Most éreztem, hogy meg kell játszanom, hogy másállapotban vagyok, mint a normális Emberek. Ha, nem teszem meg, akkor a Bíróság tán más döntést fog hozni az újbóli vizsgálatnál.
Sarokban guggoltam, és remegtem.

Tímár jött felém. Csodálkozott, hogy mit csinálok, hogy remegek.

- Mi bajod van Szárnyasló? Fázol? Pedig a Nap szépen süt kint. Jó idő van. Te meg itt remegsz. Látod, én, is egy száll, pendelyben vagyok, és nem remegek.
- Nem, nincs semmi bajom, hagy magamra kérlek. El fog múlni.
- Nem tehetem. – felelte. Múltkor Te segítettél rajtam, most én segítek rajtad. Kölcsönkenyér visszajár.

Tímár, megfogta a kezem, s levitt a Parkba. Leültetett a fa alá.
Itt, már remeghetsz, nem bánom, látod, ide süt a Nap, és felmelegít. Nem fogsz fázni. Elment, magamra hagyott.

Kis idő múlva visszajött, és letette mellém a kulcsokat, ha kell, akkor itt vannak.

- Most mennem kell, mert Picasso vár. Modell leszek nála, lefest. Elment.

Magamra hagyott ismét. Legalább Ő, rendes. Fa alatt elgondolkodtam, hogy mi lesz Velem, ha kikerülők, és hogyan tovább, és mikor lesz.

Remegésem elmúlt, megnyugodtam. Jobb kezem-kinyújtottam előre, s nem remeg, majd a balt is. Az, sem remeg. Ez, jó jel.


Felálltam, mentem be a kertből az épületbe. Alsó folyóson az egyik ajtó nyitva. Benéztem, teli volt könyvekkel. Itt még nem jártam, de rájöttem, hogy Könyvtárban vagyok. Sehol senki. Asztalon épp ki volt nyitva egy könyv. Nézegettem, és elkezdtem olvasni.
Nem, megy. Még egyszer megpróbáltam, de ekkor sem ment. Nem tudta felismerni a betűket. Ott álltam a könyv felett, és majdnem sírtam.
Most mi, van? Előbb még azt hittem, hogy normális vagyok, és megjátszom a betegséget, de most úgy néz ki, hogy igaza van az orvosnak. Beteg vagyok. Kiabálni szerettem volna, de nem lehet, mert ez Könyvtár. Itt csendbe kell lenni.
Könnycsepp volt az arcomon. Lefelé csurdogált.
Ekkor valaki megveregette a vállam, és így szól hozzám.

- Vigyázz, a könyvre, mert ez értékes. A legértékesebb könyv itt.

Hátranéztem, Kossuth volt.

- Vigyázok. - feleltem
- Ha, nem megy az olvasás, segítek. Nézd, itt van egy másik könyv, ez jobb, mert a betűi nagyobbak. Próbált meg ezt. Jó!
- Köszönöm, megpróbálom.

Nézegettem, de nem mertem neki fogni, nehogy elkeseredjek, hogy nem tudok olvasni. De, valahogy a hosszú nézegetés után ismerősnek tűntek a betűk.
Olvastam, igaz lassan, de valahogy ment.

Valahogy így: K I S K I - R Á L Y, - A K I - M O S T - M Á S T - C S I - N Á L, S V-A-L-A-H-O-V-Á V-E-Z-E-T.

Szótagolva, de ment. Boldog voltam, már mertem mosolyogni. Kossuth mondta, hogy minden héten lejöhetek, ha akarok, mert ez segít a fejlődésben. Ő, már tudja, mert Kossuth segít Mindenkin, ha tud. Egy vezér egyéniség.
Örömmel mentem felfelé a lépcsőn, de eszembe jutott, hogy a kulcsokat a fa alatt hagytam. Így visszafordultam, és kert felé igyekezetem. Hamar leértem a fához, de kulcsok nem voltak ott.
Hm?
Ki vitte el, ki tehette? Tettem fel magamnak a kérdést félhangosan.

Hátam mögött a sövény felől zajt hallottam. Sövényt félrehúztam, és láttam, hogy Hófehérke a kulcsokat nézi, forgatja őket, ruhájához dörzsöli, hogy fényesebb legyen.
Szépek, közben ezt mondja, minden egyes kulcs megfogásakor.

- Hófehérke, de itt vagy, már kerestelek.
- Igen, itt vagyok, és a szép kulcsokat nézem.
- Megkaphatnám?
- Nem, most már az enyémek. Te, elhagytad őket, ahogy elhagytál engem is.
- Kérlek? Adok érte valamit.
- Mit kapok cserébe?
- Hm, mit is adjak. (gondolkodtam) Mondjuk, adok érte egy fűszálat. Nézd milyen szép.
- Nem kell. Más nincsen?
- De, van! Mondjuk, adok érte egy puszit. Jó?
- Jó. Arcomra?
- Igen, ha szeretnéd.

Hófehérke odatartotta az arcát, és várta a puszit. Megfogtam a kezét, hisz benne voltak a kulcsok, és adtam az arcára egy puszit. De, a kulcsokat nem engedte el.
Rászóltam:

- Hófehérke, hisz megígérted, hogy, ha adok egy puszit, akkor megkapom a kulcsokat.
- Megígértem?
- Igen.
- Akkor be, is tartom. Tessék a kulcsok.

Megfogtam, és elkezdtem futni az épület felé.

- Hová rohansz, Szárnyasló?
- Visszaviszem, helyére teszem. Tudja a nevem, de én nem mondtam meg Neki, még is tudja. Ki mondta meg.
- Visszajössz Hozzám?
- Persze, vissza, várjál meg.

Már messze voltam Tőle, nem hiszem, hogy hallotta a szavam.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.