Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Kasza Peter: Az idegen 1. rész
1943 nyarán történt. Az események, melyeket leírok, valósak. Azt kívánom bárcsak ne történtek volna meg, bárcsak egy beteges elme sötét mélységeiből előtörő képzelgések lennének. Egy történet. Egy rémmese. Azt kívánom, bárcsak ne égett volna bele oly sok ember lelkébe, ami akkor történt. Bármennyire is szeretném meg nem történté tenni, nem tehetem. Ott voltam, átéltem azt, amit remélhetőleg soha, senki ember fiának nem kell többé átélnie.
Hogy ily sokáig hallgattam az eseményekről, annak oka csakis a rettegés, a mardosó téboly, mely folyvást ott ólálkodik ajtóm előtt, kísérti lépteim és beférkőzik legszebb és legmélyebb álmaimba is. Sok idő telt el a szörnyűséges nyár óta, emlékei mégis előttem vannak most, ennyi év után is.
A nevem John Carlson, talán illendő lett volna ezzel kezdenem, ám akik már hallották a nevemet és tudnak valamennyit a történetemről – legalábbis amit az újságok azóta többször is megírtak –, azok talán bele sem kezdtek volna az olvasásba.
Nem szeretném tagadni – nem is lenne értelme –, hogy többször is álltam pszichiátriai kezelés alatt, néhány alkalommal szabad elhatározásomból. Ezen tény sokak számára elegendő indok lehet ahhoz, hogy eszementnek gondoljanak, minthogy ez sokszor elő is fordult az azóta eltelt hatvankilenc év alatt. Nem hibáztatom ezeket az embereket, hiszen ők szerencsére nem voltak részesei ennek az egésznek. Sokszor kívánom, hogy bárcsak igazuk lenne és valóban egy zárt osztályra való flepnis volnék.
Sok újság jelentetett meg cikkeket és riportokat az 1943 nyarán, Sliverfields-ben történt tragikus eseményekről, melyekben rendre felmerült a nevem. Legtöbbször úgy emlegettek, mint a „szerencsés túlélő”.
Az igazat megvallva sohasem éreztem magam szerencsésnek. Az eset előtt sem, azután pedig végképp nem. Gyermek voltam csupán azon a nyáron, legalábbis az események előtt, azok után ugyanis gyermekkorom ártatlansága – ha lehet így fogalmaznom – végképp eltűnt és vele együtt elmém józansága is homályba zuhant.
Többször kíséreltem meg öngyilkosságot, ám bármennyire is szerettem volna eldobni magamtól elhervadt életemet, eleddig nem jártam sikerrel. Egyre inkább nehezemre esik ezt sajnálattal megfogalmazni. Soha nem élhettem teljes életet, sem családom, sem barátaim nincsenek, ám én mégis hálás vagyok magányomért. Senkinek nem fogok majd hiányozni, ha elragad a halál, amit pedig leírok, azt azért teszem, mert az akkor történt eseményekről eleddig nem fedtem fel a teljes igazságot, csupán részleteit az ügynek, ám ez is elegendőnek bizonyult, hogy többször vendégeskedjek a Megyei Elmegyógyintézet párnázott falú szobáiban.
Az esemény, melyről az újságok csak „szörnyű eset” vagy „borzasztó tragédia” címszavak alatt írtak, nekem és a város lakóinak jóval többet jelentett ennél. Nyolc gyerek vesztette életét azon a nyáron, szüleik közül pedig többen öngyilkosságot követtek el a közvélemény számára megmagyarázhatatlannak tűnő események miatt. Azt persze nem tudhatják, hogy pont a magyarázat vezetett idáig.
Hol is kezdjem? Célszerű volna talán a legelején. Mint ahogy már említettem, a sötét események 1943 nyarán történtek, ám korábban kezdődött minden. 1938 májusában láttam először az idegent – merthogy mind a mai napig nem tudom ki is lehetett az a valaki – a kis szülővárosomban, Sliverfields-ben. Azon a kellemesen meleg, késő tavaszi napon láttam először és sajnos nem utoljára.
Hazafelé tartottam éppen az iskolából, amikor megláttam Mr. Peers újonnan vásárolt automobilját az út szélén parkolni. Minthogy akkoriban nem volt túl gyakori felénk az ilyesféle jármű – tekintve, hogy alig ezerötszáz ember lakott Sliverfields-ben, többnyire munkáscsaládok –, kíváncsiságtól hajtva rögvest odasiettem, hogy alaposan megcsodálhassam.
Habár akkoriban legeslegnagyobb vágyam egy piros kerékpár volt – ami Mrs. Jerome boltjának kirakatában volt már kitéve hosszú ideje –, mindent csodáltam, aminek kerekei voltak és száguldozni lehetett vele. Így hát nem csoda, hogy azonnal odasiettem a fényesen csillogó felnikkel ellátott járműhöz.
Alighogy szemügyre tudtam venni az automobilt, egy másik dolog vonta el a figyelmemet. Hangokat hallottam a Mr. Peers ügyvédi irodája melletti poros, szűk sikátorból. A kiszűrődő szavakat nem értettem pontosan, ám világosan kitűnt a hangsúlyból, hogy valakik veszekszenek egymással. Egyből eszembe ötlött, hogy nem sok közöm lehet a dologhoz, gyermeki kíváncsiságom azonban ismét elhatalmasodott felettem és közelebb húzódtam a sikátorhoz.
Szinte az egész sikátort árnyék borította, így elsőre nem sokat tudtam kivenni a két alakból, akik az iroda hátsó bejáratánál vitáztak valamiről. Mivel nem szerettem volna bajba kerülni, ugyanakkor hajtott a kíváncsiság, egy kuka mögé bújva igyekeztem megtudni, hogy kik lehetnek a rejtélyes alakok és miről vitáznak.
A kuka mögül óvatosan kipillantva immár ki tudtam venni Mr. Peers alakját, a vele vitázó szerzetet azonban soha azelőtt nem láttam még a városban. Legalábbis erre következtettem, ugyanis fekete kalapot viselt, arcát árnyék borította, az amúgy is sötét sikátorban ezért lehetetlen lett volna felismerni. Hosszú, majdnem bokáig érő fekete ballonkabátot viselt, bal kezében fekete aktatáskát tartott.
Mr. Peers indulatosan beszélt a rejtélyes alakkal, az azonban látszólag nyugodtan álldogált az ügyvéd előtt. Hamar világossá vált számomra, hogy a patkányokról vitáznak. Tudnivaló ugyanis, hogy Sliverfields városában egyesek szerint millió patkány jutott egy emberre. A rettenetes szám természetesen ostoba túlzás, tudatlan bugrisok téveszméje, azt azonban meg kellett hagyni, hogy meglehetősen sok rágcsáló keserítette a város mindennapjait. Legalábbis így volt mielőtt a rejtélyes utazó a megérkezett.
Azelőtt a környező városokban lakók csak úgy nevezték Sliverfields-et, hogy a „Patkányok Városa” vagy nemes egyszerűséggel patkányfészeknek csúfolták. Főként nyáron szaporodtak el cudar módon ezek a fránya rágcsálók. Megrágtak mindent, amihez csak hozzáfértek és annyi kárt okoztak, hogy sokan már az elköltözést fontolgatták. Minden elképzelhető módon próbálták irtani a patkányokat a városlakók már a nagyapám idején is: méreggel, csapdákkal, kutyákkal és macskákkal, ámde különösebb eredmény nélkül. A kisvárosban nem nagyon akadt olyan ház, fészer, iroda vagy üzlet, ahová ne fészkeltek volna be az átkozottak.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.