Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Hála (2015. január)
A várva várt tavaszi napsütés csalogatta a gyerekeket a szabadba. Kirajzottak, mint a méhek a kaptárból, repkedtek meggondolatlanul. Előkerültek a biciklik, labdák, ugráló kötelek, ilyenkor szokott előfordulni velük a legtöbb baleset.
Azon a lágyan simogató, március végi napon, a vidám zsongástól hangos parkban is megtörtént a baj.

Márti éppen egy újabb kupac bizonylatot készített maga elé az irodában, mikor megszólalt a mobiltelefonja. Szomszédasszonya hívta, azzal a bizonyos mondattal kezdve mondanivalóját, amitől azonnal felborzolódnak az ember idegszálai:

- Ne ijedj meg! Balázs elesett a biciklivel, most viszem az orvoshoz, mert rosszul érzi
magát, ha…
- Megsérült? Eltört valamije? – vágott közbe az izgatott édesanya.
- Nem, azt hiszem nem, tényleg ne aggódj, semmi komoly, csak a biztonság kedvéért
akarom, hogy megnézze a doktornő. Ha tudnál mégis esetleg hamarabb eljönni…
- Persze! Majd valahogy bepótolom, mert szorít a határidő.
- Tudom. Mindig a legrosszabbkor történik valami. Már éppen jöttünk volna fel a
játszótérről, mikor vagánykodni kezdett és felborult.
- Jó, mindjárt beszélek a főnöknővel és rohanok. A rendelőbe megyek utánatok.
- Erre gondoltam, én is. Szia.
- Köszönöm – nyomta le Márti a gombot az apró készüléken.

A sebészeti osztályra a kórház udvarán keresztül lehetett átmenni. Felvétel után oda irányították az anyukát és a hat éves kisfiút, azzal az utasítással, hogy keressék meg a főnővért. Az asszony kézen fogva vezette a lógó orrú csemetét, közben próbálta vigasztalni:

- Balukám! Csak pár nap és jöhetsz haza. Megütötted a fejedet, ez komoly dolog, akkor
is, ha nem vérzik.
- Nincs semmi bajom.
- Te is mondtad, hogy szédülsz, hányingered van. Ezért hívta a doktor néni a mentőt.
- A mentőautó érdekes volt, - ragyogtak fel egy pillanatra a kópé szemek – de nem
szeretnék itt maradni – ingatta fájós buksiját a gyerek.
- Csakhogy nem kirándulni jöttünk – próbált Márti kicsit szigorúbb hangot megütni, –
hanem azért, hogy biztonságban legyél. Nekem is nagyon fogsz hiányozni, de itt orvosok
vigyáznak rád – simogatta meg a pofiját – meglátogatlak, amikor csak lehet, szaladok
hozzád.

Az épületbe lépve mindjárt a földszinten megtalálták, akit kerestek. Az ügyeletes orvos is előkerült, néhány gyors, rutinos vizsgálatot még ő is elvégzett, míg a főnővér helyet keresett az osztályon, a legújabb páciensnek.
Balázs riadtan pislogott, mint a fészekből kipottyant madárfióka; a fehér köpenyest bizalmatlanul nézegette, az édesanyját pedig könyörgő pillantásokkal ostromolta: „Vigyél haza!”.
Márti lelkében háború dúlt, gyötrődött, sajnálta a gyereket, de tudta, helyesen döntött. Néha nehezebben boldogult egyedülálló anyaként, például ebben az esetben sem tudta megbeszélni senkivel a gondját, mint ahogy a felelősség is csak az ő vállát nyomta.

Házassága éppen akkor ért véget, mikor lelkesen készült bejelenteni Lacinak, hogy gyermekük lesz. Férje is készült egy bejelentéssel, megelőzve az övét. Csakhogy az nem a közös jövőről szólt. Elmondta, úgy érzi, hogy eltávolodtak egymástól, reméli, hogy Mártit ez nem lepi meg, talán csak egyiküknek ki kellett mondania, hogy vége. Nem bánja, hogy ő tette meg. Azt is bevallotta, más utat választott, ahol várja egy új kapcsolat.
Az asszony egyáltalán nem számított erre. Túl nyolc, igazán nehéz éven, miközben férje egyetemre járt, s ő tartotta el, rengeteget dolgozott, hogy az albérletből végre a sajátjukba költözhessenek. Persze, az érzések változnak, nem égnek ugyanazon a hőfokon, mint egy szerelem kezdetén, de úgy hitte, szeretet az, ami összetartja őket.
Elsőként „a hálátlan” villant agyába, pedig mennyire utálta ezt a szót. Édesanyja emlegette gyakran, el is határozta, hogy tőle soha senki nem fogja hallani. Megtartotta saját magának tett ígéretét, nem hánytorgatta fel a múltat. Ugyan mit is ért volna vele? A hála nem ér semmit, ha nincsenek már érzések. Sokféle jelentése is lehet, de ha két embert csak az tart össze, akkor a legcsúnyábbat jelenti, a „kikényszerített alázatot”.
Nem harcolt, nem vetette be fegyverként a hálát, amivel férje egyértelműen tartozott neki. Beleegyezett a válásba, csak a gyerek dolgában nem engedett, mindenképpen meg akarta szülni.
Azóta Laci az új asszonnyal külföldre költözött, nincs közöttük semmilyen kapcsolat. Utoljára a kórházban találkoztak, ahol megnézte újszülött kisfiát. Márti édesanyja nem is állta meg, hogy oda ne mondja volt vejének: „nem lett volna kár ezért a szép gyerekért”?

A hatágyas kórteremben négy gyerekfej fordult az ajtó felé, ahogy beléptek. A második fekhely üresen várta, hogy valaki elfoglalja. Köszöntek a kíváncsi lurkóknak és az ablaknál álló párnak, akik a magas, rácsos ágyban alvó kisbabát figyelték aggódva. A Balázs ágyával szemközt fekvő kisfiú már fel is kelt és odasomfordált, a közelükbe, hogy jobban láthassa mi fog történni.

- Neked miért kellett kórházba jönni? – kérdezte betegtársától.
- Gyorsan átöltözünk és lefekszel – mondogatta Márti, miközben kipakolta a tisztálkodó szereket, evőeszközt, apróbb játékokat, s persze az alváshoz nélkülözhetetlen, Morgó névre „keresztelt”, plüss mackót. – Agyrázkódást kapott – vette le a pulóvert Balázsról, rá sem nézve a kérdezőre, majd feléje fordulva folytatta, – mert elesett a biciklivel.
- Veled mi történt? – kérdezett vissza.
- Én a lépcsőn gurultam le, megütöttem a fejemet. Már egy hete itt vagyok. Hánytam is –
toldotta meg mondandóját. – Téged hogy hívnak? – nézett nagy szemekkel a
közben lefektetett fiúra.
- Zsolti! Mész vissza az ágyadba, de gyorsan! – szólt rá kicsit tettetve a haragot a belépő
főnővér, a kotnyelesre, aki erre megfordult és igyekezett vissza a helyére.
- Telt ház - állapította meg körbenézve, nagyot sóhajtva, majd egy perccel később újra a
folyosón termett és sietve folytatta munkáját.
- Balázs vagyok – szólt még a helyére zavart után, az új szobatárs.

Délután, munkából Márti rohant a gyerekhez a kórházba. Amennyire tudott rohanni, több táskával megpakolva, karján pedig egy tálca francia-krémest egyensúlyozva, amit a nővéreknek szánt ajándékba. A kisautó is kikandikált a szatyorból, amit a főépületben, a büfénél nézett ki Balázs, „fájdalomdíjként”, mikor a röntgenre vártak. Csokoládé, üdítő, gyümölcs is került elő a csomagokból. A macis pizsamás beteg örült a sok ajándéknak, finomságnak, amit édesanyja az éjjeliszekrény tetejére, s az ágyára pakolt, majd végül megkérdezte:

- Kinder tojást nem hoztál?
- Te kis pimasz! Nem elég, amit kaptál? – Ölelte magához, majd szeme akaratlanul a szemközti ágyra tévedt, ahol kórházi hálóruhában feküdt Zsolti. Az ágya melletti kis szekrény kopáran, üresen állt, úgy tűnt minden kincse egy pici, elkoszolódott, kopott, szőrméből készült állatka, amit kezében szorongatott. Talán észrevette, megérezte Márti lopott pillantását, s látva a sok figyelmességet, amit kicsit irigykedve lesett, úgy gondolta őt se nézze senki ágról szakadt gyereknek.
- Nekem apukám villanyvonatot fog venni – jelentette ki, várva a hatást.
- Az nagyon szép ajándék – ismerte el Márti.
- Nekem is van otthon – ült fel ágyában Balázs.

A kórteremben a többieknél is álltak, vagy ültek a kis kórházi széken, a látogató szülők, nagyobb testvér, csak Zsoltihoz nem érkezett senki. Márti, magában még kicsit háborogva a „hálátlan kölyök” Kinder tojásos kérdése miatt, időnként az órájára nézett, onnan pedig az ajtóra. Nem is gondolta volna, hogy azon a napon a hála egy olyan, számára ismeretlen, esetének lesz szemtanúja, amit egész életében nem felejt el.
Már menni készült, mikor megjelent egy mogorva arcú, rosszul öltözött férfi, egyenesen a szemközti szomszéd ágya felé tartva. Ahogy elhaladt a közelükben, az asszony orrát megcsapta a félreismerhetetlen kocsmaszag. Zsolti, ahogy meglátta, boldogan ugrott ki az ágyból. Úgy tűnt, hogy a kései látogató semmit sem hozott, de végül a zsebéből egy icipici méretű csokoládét vett elő. Fejedelmi ajándékként nyújtotta át, aztán önelégült arccal tűrte, hogy a gyerek sokáig csókolgassa, cigarettától megbarnult bőrű ujjait.

Budapest, 2013-09-29
499
magyareszter - 2015. január 28. 18:02:53

Drága Zsófikám!

Köszönöm, hogy elolvastad "Hála" című írásomat. Lehetne még sokáig boncolgatni ezt a szót, most én ezt a történetet osztottam meg azokkal, akik érdemesnek tartották elolvasni. Örülök, hogy tetszett, nagyon köszönöm a gratulációt, hogy olvasod érzéseimet, gondolataimat és külön öröm, hogy mindig megértéssel reagálsz mondandómra.Rose
Sok szeretettel Eszter

2952
bruxinelli - 2015. január 26. 14:19:10

Kedves Eszter !

Novellád igényesen felépített és minden sora figyelemfelkeltő.
A két gyermeki élet párhuzamán két különböző sors vonul végig. Az egyikben természetes a sok jóban való dúskálás, míg a másik gyermek a legapróbb ajándék csokoládéért is hálás.
Szeretettel olvastalak és gratulálok, Zsófi

499
magyareszter - 2015. január 17. 15:55:35

Kedves Etel!

Köszönöm, hogy elolvastad írásomat és hozzá is szóltál, megtisztel a gratuláció. Örülök, hogy tetszik a történet és rávilágítottál a lényegre, a telhetetlenséggel kapcsolatban, s valóban, milyen lehet az anyuka, ha az iszákos apuka látogatja a gyereket?
Sok szeretettel Eszter

3313
paltetel - 2015. január 17. 09:23:27

Kedves Eszter!

Tetszik, ahogyan a kontrasztos világot bemutatod. Minél több van - annál több kell, másnak a kevés is sokat jelent. Elgondolkodtam Zsolti helyzetén is. Van iszákos apuka (ő jön a gyerekhez,) - és az anyuka?
Gratulálok történetedhez!
Szeretettel,
Etel

499
magyareszter - 2015. január 11. 13:08:33

Kedves Róza "Mami"!

Köszönöm, hogy elolvastad, ezt a tanulságosnak szánt kis történetet. Valóban mindenki megkapja, ami "jár" neki, reméljük, legalábbis, ha itt az életben nem, akkor valahol egyszer majd elszámoltatják. Ha a házas/élettársunkat túlzottan szeretjük, egészen biztosak lehetünk abban, hogy nem lesz benne köszönet. A másik pedig a gyerek, aki nem lesz hálás azért, hogy erőnkön felül megadtunk neki mindent. S most mindjárt hozzáteszem, hogy természetesen nagyon nagy hiba "hálát" várni, elvárni, kicsikarni, főleg azzal az elgondolással nevelni a gyereket, hogy egyszer majd "hálás" lesz. Csak remélhetjük, hogy abból a szeretetből, gondoskodásból, amit tőlünk élete során kapott, egyszer, ha már idősek leszünk, esetleg, valamennyit visszakaphatunk. Láttam néhányszor az életben olyan esetet, hogy a minden földi jóval elhalmozott gyerek önző, gátlástalan, "hálátlan" felnőtté vált, ugyanakkor az a gyerek, aki nélkülözte a szülői szeretetet, gondoskodást, egy jó szóért, egy szeretet morzsáért is rajongással csüngött a szülein. Még egyszer köszönöm beleérző hozzászólásodat!
Sok szeretettel Eszter

499
magyareszter - 2015. január 11. 12:55:45

Kedves Titanil!

Köszönöm, hogy olvastál és véleményedet is megírtad, amivel teljesen egyetértek. Egyrészt erről szól ez a novella, az igazságtalan életről, ahol például az önfeláldozó nő csak "ad", de nem kap semmit "cserébe". Bizony el lehet rontani, de nagyon ezzel az életünket, csak mikor az ember szeret valakit, akkor nagyon nehéz meghúzni azt a határvonalat, amin belül kellene maradni. Másrészt a gyerekkel kapcsolatban sem tud mértéket tartani, pedig nem tesz jót ezzel sem magának, sem a gyereknek, a későbbiekre nézve. Még egyszer köszönöm, hogy itt jártál! Sok szeretettel Eszter

2135
mami - 2015. január 11. 09:52:28

Kedves Eszter!

Jó pár perce fejeztem be az olvasást, de még mindig a hatása alatt vagyok.... Igen, ilyen az élet. Mindenki megkapja ami "jár" neki, és mindenki hiszi is, hogy ez "jár" neki.

Szeretettel: Jártó Róza

1403
titanil - 2015. január 03. 13:29:10

Kedves Eszter!
Nagyon elgondolkodtatott tanulságos történeted. A legtöbb esetben az önfeláldozó nő nem kap hálát, és azt a szeretetet, ami megérdemelné. Valójában ők ilyen önzetlennek születtek, és talán ezzel rontják el sokan az életüket. Sajnos a kisfiú örökölte apja önző természetét, és még az is hozzá segít, hogy az anya egyedül neveli, mindent megadna neki. Gratulálok írásodhoz!
Sok szeretettel: Magdi Smile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.