Fehérvári Zsófia: Nincsen öröm üröm nélkül.

A nap sárga fénye megduplázódott a hófödte érintetlen tájon. A délelőtti forgalom még nem indult meg az utcákon. Elmosódott szánkónyom jelezte, hogy hajnalban járt már erre néhány jármű. A tejes, kenyeres szán fényes nyomát azóta már szép lassan belepte a hó, mint amikor
lisztet szitáltak kenyérkészítéskor. Két csöppnyi lány, toporogva álldogált a sarkon. Kinézetükre alig lehetett megkülönböztetni őket. Mint két gombóc, úgy ki voltak kerekedve a sok és vastag öltözettől. Vastag sál keretezte arcukat, az orruk és arcuk piros volt a friss levegőtől.
A magas épület udvaráról lovak patájának tompa rugdosó hangja hallatszott ki, indulni készültek már, siklani a rakománnyal, de a kocsisnak még volt egy kis elintéznivalója az irodában.
A szélesre tárt nagykapunál nemsokára megjelent a két ló feje, és a két mellső lába. A szánon magasan tornyosult a szénakazal. A kocsis a lovak mögött magasodott ülésen ült. Fel sem tűnt neki a kerítés mellett meghúzódó két kislány. A lovak szép lassan kikanyarodtak az útra. A két kislány éppen erre az alkalomra várt. A kiálló kocsirudak szinte biztatták őket, gyertek szánkózni, siklani a havon. Percek alatt hozzákötötték a kis szánkójuk zsinórját a rúdhoz s szempillantás alatt felpattantak és lehuppantak a kis szánkójukra. Gondolkodásra nem volt idejük, a cselekedetükre kellett koncentrálniuk. Volt elég idejük megfigyelni a rendszeres időközönként induló járatot. Előre nem mertek szólni, mert féltek, hátha nem egyezik bele a kocsis a fuvarozásba. A tervük sikerült. Abban a pillanatban a lovak száguldani kezdtek. A lányok szorosan kapaszkodtak egymásba s a kis szánkó is repült a két pöttöm lánnyal. A magas szénakazal elfedte előlük a kilátást, előre nem láttak semmit, de ha oldalra tekintettek, csodák világa tárult eléjük.
Szaladtak a hófödte házak, a csipkés fák, és a bokrok is. Az árkokat, szántóföldeket hópaplan borította be. A lovak nyakában ringó csengő hangjára, a lovak patájának pummogó hangjára és a lányok örömujjongására madarak raja repült fel, nyulak futottak versenyt egymással. Úgy tervezték a falu határánál kiáltani fognak majd a bácsinak, hogy álljon meg. Az örömtől észre sem vették, hogy már kint járnak a határban. Akkor döbbentek rá, amikor távol, őzikék hosszú sorát pillantották meg, vártak a szokásos eleségre.
A két lány először megszeppenve vette tudomásul, hogy milyen hosszú utat tettek meg, de azonnal feleszméltek, nem mehetnek tovább. Torkuk szakadtából kiabálni kezdtek : – Bácsi, bácsi, tessék megállni, itt vagyunk hátul, a rúdhoz kötöttük a szánkónkat !
-ismételgették többször is egymás után. De a kocsis a lovak közé csapott. A szán még inkább felgyorsult, mint inkább lassult volna. A lovak patája még ütemesebben pummogott a hóban, s ezt a tompa halk hangot aláfestette a lovak örömnyerítése, amit szinte egymást túlszárnyalva ismételtek.
A kocsis szíve kis idő után meglágyult a két kislány sírásba fajult könyörgése hallatán, és megállította a lovakat. Leszállt, kioldozta a kis szánkó zsinórját és szigorú arccal iránytűként megmutatta nekik a falu tornyát. Útbaigazította őket. - Menjetek mindig csak egyenesen, az útról le ne térjetek , nehogy árokba zuhanjatok. Nekem még el kell látni a vadakat
élelemmel- mondta.
- Induljatok azonnal, hosszú út vár rátok, s még a hóesés is utolérhet benneteket. Húzzátok váltva egymást, majd a mozgástól kimelegedtek!- mondta.
-Köszönjük szépen , hogy szánkózhattunk-mondták a lánykák és sűrű bocsánatkérés közepette a sírástól hüppögve megígérték, hogy mindent úgy tesznek ahogyan útba lettek igazítva. Azután szép lassan elindultak hazafelé. Ütemesen haladtak a céljuk felé. Egyre közeledett a templom tornya, rövidült a még meg nem tett út. Elkezdték lépteiket szaporázni, mert egyre hidegebb lett. Fáztak. Időnként, hátra-hátra tekintgettek, hogy ellenőrizzék a maguk mögött hagyott út egyenességét. Hosszú út várt rájuk hazáig. Közben nagy pelyhekben eleredt a hó. A sűrű pelyhek betakarták a ruhájukat,
a szemöldökük bozontos lett a rajta megtelepedett hótól. Már vitatkozni is elfelejtkeztek azon, hogy ki következik a szánhúzást illetően. Amikor a falu határához értek felszabadult sóhaj tört elő belőlük. Végre nem kell hátratekintgetni, mert az út mentén fák keretezték és mutatták az út irányát s gyorsabban haladhattak előre. Késő délutánra értek csak haza. Otthon a család apraja nagyja kétségbe esve, mindenre készen állva várta őket. Számonkérés helyett valami mást tudtak. Aggodalommal teli tekintettel tették a dolgukat. Azonnal levetkeztették, száraz ruhába öltöztették őket, mert a ruhájuk, nemcsak kívülről lett nedves a hótól, hanem a belső ruházatuk is átvizesedett a felhevült testük melegétől a nagy kaland után. Elzsibbadt kezüket hideg vízbe áztatták, majd két tenyerük közé vették a kis kezeket és morzsolgatni kezdték. A lányok összeszorított fogakkal hősiesen tűrték a hideg okozta fájdalmakat az ujjaik hegyében. Amikor kezdtek kiengedni a tél szorítása alól, a két lila szájú hóemberkének a szíve is olvadni kezdett s ennek jeléül, a könny patakokban csorgott végig az arcocskájukon.
277
farkas viola - 2015. február 05. 10:11:47

Kedves Zsófi!
olyan életszerű a történeted, hogy szembe juttatta a kisgyermekkoromat. Akkoriban a gyerekek felkapaszkodtak a szekerek hátuljára, ami nagy boldogságot okozott. Nekem egy vasszánkóm volt, de az ülőrész nem volt odarögzítve, ezért spárgával rákötöttem, de mindig leesett, velem együtt. Én is szerettem volna ilyen utazáson részt-venni.
Tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Viola Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.