Bossányi Kálmán: Zárt osztály 12. fejezet

Természetesen a Dokinak megadtam a címet, persze avval a feltétellel, Hófehérke beleegyezik, s eljön velem.
Elmondtam, hogy nincs szándékomban semmi rosszat tenni vele, csak ki szeretném zökkenteni az itteni helyről egy kicsit.

- Tudom, felelte, és mosolygót a Doki. fogalmazhatnánk úgy is, hogy a szándékai tisztességesek.
- Tényleg, higgye el. Hisz mióta ismerem...
- Ne, is folytassa, így voltam én is.
- Ön, is benne volt ebben a helyzetben?
- Na, jó már így is sokat meséltem magamról, mondta a Doki, de most mennem kel, ha nem haragszik. Kérem, ha van rá ideje, akkor vigye tovább a Dalárdát, hisz egy nagyon fontos lépés lenne az Intézménynek, és a betegeinknek.
- Persze, Doki, és köszönöm a bizalmat, megteszek mindent, amit tudok.


Boldogan hagytam el a Doki szobáját, éreztem az bizalmat, ami nagyon jól eset. Délután kicsit kimentem a Városba, hisz már szabad kijárásom volt, és kihasználtam. Szétnéztem, hogy milyen az élet. Meglepődtem, hogy nem is olyan jó. Valahogy úgy voltam vele, hogy sokkal jobb. Igaz, bent más Emberek vannak összezárva, de sokkal nyugodtabb, kint meg minden feszült, és zajos. Nem szerettem a zajt. Sötétedet, így siettem vissza az Intézetbe, ahogy beléptem a kapun találkoztam az általam imádott Nővel. Sétáltunk az esti fényben, a kertben, kedves volt, és számomra elragadó. Elhatároztam, hogy kérdőre viszem a dolgot, most már nem habozok, mert csak az idő fogy, és nem tudom, hogy hajlandó velem eljönni a három napos jutalmamra.

- Megkérdem, most utoljára, hogy eljönnél velem Bakonybélbe három napra?
- Még, nem tudom, mert sok minden játszódik le bennem, ne haragudj.
- Nem haragszom, de most már dönteni kéne, mert az idő fogy, és tényleg nem tudunk elmenni, ha csak tologatjuk a döntést.
- Nézd, ott fényesség van. - mondta Hófehérke. Gyere, nézzük meg, jó!
- Persze, nézzük meg, hogy miért van ott fényesség. (Belementem, mert jó vele lenni, és a közelébe lenni)

Lassan, kézen fogva mentünk a fényesség felé. Szívem duplán vert, mert így még nem voltunk egymással. Kéz a kézben. Most éreztem, hogy valamiért vonzódik hozzám, de miért nem tudja a válasz? Tettem fel a kérdést séta közben magamba, és jöttek a többi kérdések még. Miért nem felejti el, azt, amit mondtam neki? Most miért nem fél? (Hisz itt a kertben még egyetlen egy lámpa se világit.)
Közelebb értünk a fényhez. Ablakon bekukucskáltunk, majd összenéztünk, és elhatároztuk, hogy bemegyünk a terembe.

Kopogtattam, kis várakozás után Hilda nyitotta az ajtót.

- Jó, estét Hilda!
- Jó, estét maguknak is! Mit szeretnének?
- Picassoval beszélni.
- Drágám, kiabált Hilda, téged keresnek.

Drágám, hm, ez érdekes számomra, hisz ők ennyire nem voltak jóban. Hogy mit tesz a művészet! Összehozza az ellentéteket. Ekkor ugrót be az ötletem. Igen, művészet, én buta, hisz van egy Dalárdám, amit vezetek. Biztos voltam benne, hogy Hófehérke is tud énekelni. Közben a mellékhelyiségből elő jött a Művész.

- Szép, jó estét Nektek!
- Viszont kívánjuk! Megnézhetnénk az alkotásodat.
- Még nincs kész, pár ecsetvonás még kell, hogy elkészüljön a mű.
- Nem baj, ha lehet, látni szeretnénk, hisz ezért jöttünk be ilyen késői órákban.

Picasso, értette, és lehúzta a leplet a vászonról.

- Hisz, ez csodás, nagyon szép.
- Köszönöm, de ne nekem köszönt meg az alkotást, hanem, annak, aki modellt, állt, feküdt, nekem. Hildának.
- Ne, haragudj, Művész úr – szólalt meg Hófehérke -, ő lenne Hilda. Hisz nem is hasonlít rá.
- De, Hófehér...
- Most mit szólsz bele. Hisz ez, a fekvő Nő egy teljesen fiatal, sovány, fekete loknis hosszú hajú, Nőt mutat, aki nincs felöltözve, bőre színe, nem fehér, mint Hildának, hanem kissé sárgás, szemei, is inkább ázsiai jellegűek, mosolyát viszont eltalálta. Kezében egy félig dőlt vázát tart, ami ott az oldalán látszik, hogy sérült, van benne egy repedés. Ez, nem lehet Hilda, nem róla készült a festmény. Ez, egy másik Nő.


- Hogy képzeled el, hogy a gyönyörű remekműről ilyeneket mondasz, hisz a Mester, engem vitt vászonra, ilyen voltam fiatalon, de ehhez semmi közöd. Igen, karcsú, fekete hajú fehér bőrű, csinos, és szép Nő voltam. - mondta hangosan Hilda.
- Jó, jó Hölgyeim ne veszekedjetek, hisz mindenki úgy festi le az aktot, ahogy látja. A művész úr, így látta, és ennyi. De, nem is ezért jöttünk ide, ugye! - szólaltam meg, mert nem szeretném, ha összeveszne a két Nő.

Most már láttuk a festményt, távoznánk. Nekem tetszik, igazán remekmű, és gratulálok Nektek, hogy összehoztátok. Fogtam Hófehérek kezét, és kirángattak az ajtón mi lelőtt újabb nézeteltérés lett volna.

- Mond, mióta értesz a festményekhez? Kérlek, áruld el az igazi neved, mert így nagyon nehéz beszélgetni veled, hogy nem tudom, hogy hívjalak.
- Jó, igazi nevem Leonóra Inez. Festményekhez, csak azért értek, mert én, is festőművész vagyok, volt már kiállításom Brüsszelben, Párizsban is. Gyermekkorom óta festek, és nagyon szerettem. De, sajnos ki újult egy betegségem, és nem tudok ecsetet fogni, és ezért nem festek, inkább nézem a képeket, és szakértelemmel bírálom őket.
- Az, én nevem...
- Tudom, Te, Adrián vagy, tiszta olyan a fejed.
- De, én nem vagyok.
- Nekem ez vagy, én így szeretlek Téged.

Meglepő volt, hiszen semmi olyan nem volt eddig köztünk.
Pszt, tette a kezét a számra, és megcsókolt. Egekbe tudtam volna ugrani az örömtől.

- Jó, akkor én, hogy hívjalak, Leónak, vagy Ineznek?
- Legyek, akkor Inez.
- Akkor én, Téged Adrinak foglak hívni mostantól.
- Akkor holnap indulunk?
- Hová, hisz még választ se adtál.
- Most, mondtam, hogy holnap kilenckor indulunk, ahová Te szeretnéd, Kedvesem.

Kissé felpörögtek az események, mióta eljöttünk, Picassoéktól, de nem bántam meg. Nem győztem kapkodni levegő után, hogy ilyen gyorsan döntöd Inez. Boldog voltam, hisz ez egy nem várt eredmény volt, és kellemes.

- Persze, holnap reggel indulunk Bakonybélbe.
- Nem félsz tőlem?
- Miért kellene?

- Nem, csak úgy kérdeztem, hisz mondtam, hogy mit tettem, múltkor mikor elmeséltem meghátráltál. Most meg nem, de szeretném befejezni...

De, már a mondatot nem tudtam befejezni, mert ismételtem megcsókolt, Inez.

- Nem, nem akarok erről többé hallani, elmúlt. Ugye, már Te, se emlékszel rá?
- Nem. Nem is szeretnék.

Evvel visszakísértem a szálláshelyére, avval a feltétellel, hogy holnap indulunk.

Boldog voltam, és izgatottam-vártam a reggeli találkozást.
Végre, jól fejeződőt be az estém, úgy ahogy elképzeltem, akkor mikor először megpillantottam Hófehérkét, bocsánat Inezt. Ez a pár óra alatt annyi minden történt, hogy nyomon követni nehéz volt. Hagytam magam sodorni az árral. Vitt, Inez tengerén a vitorlás, csendesen, és kellemesen. Bevallom nagyon jó volt vele. Sok minden kiderült az imádott Nőmről. Így kellemes érzésekkel feküdtem le, és vártam nagyon a másnapot, a reggelt. Érdekes, nagyon csinos Nő.

Milyen, azt elmesélni nem lehet, mert nagyon szép.
Megpróbálom leírni.
Középtermetű, fehér bőrű, hosszú fekete hajú, gyönyörű arcú, bal szeme kék, jobb szeme zöld színű. Állandóan mosolygós, finom selymes bőrű, karcsú. Hát ilyen Inez. Tényleg, ha egy idegen ránéz, akkor úgy látja, mint a mesében a Hófehérkét. Valószínűleg innen kapta a becenévét.

Ágyamból láttam a szoba ablakát, kíváncsian nézte, hogy mikor kapcsolja le a lámpáját, ami az ágy felett világított.
Gondolom, hogy Ő, is elmerült a történetekben, és nagyon várja a reggelt.
Van egy problémám, hogy a dokitól nem kaptam használati utasítást, Inezről. Mert jó lenne tudni, hogy különböző helyzetekben hogyan kell vele viselkedni. Nem baj, majd megoldom, hisz most a három nap alatt csak velem lesz, és együtt fogunk élni.

Lekapcsolta a lámpáját, így én is megtettem, és elszenderedtem, boldogan.


Már csend volt a folyóson. Erős lépteket hallottam, tudtam, hogy ez az éjszakás Ápolóé lehet.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.