Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.16. 17:30
Kellemes estét kívánok szeretettel! Heart

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 0
Lovas József Pál: Váróterem - Második történet (2015. április)
(Átutazók)

Várótermek. Több is él belőlük az emlékezetünkben. Már amelyekben jártunk. Nem sorolom, azt mondják, amúgy sok bennük a hasonlatosság, ha még oly különbözőek is. Talán az emberek miatt. Ami közös lehet: az a türelmetlen alaptermészetünk. Senki nem szereti, ha várakoztatják.
A pályaudvarokon sem. Különösen, ha az ember esős, szeles időt fog ki az utazásra. Persze, felfoghatjuk kényszerhelyzetnek is az egészet, melyet még az Isten is megsirat. A véglegesnek hitt búcsúzások mindig fájdalmasak. Csak a remény éltet, jobb jöhet utána!
A gyomrunkban felgyülemlő feszültség nagysága attól is függ, kit vagy mit hagyunk el. Mi marad utánunk? Jó kérdés. A város szülőfalummal együtt magába szippantott, mint forgószél a súlytalannak vélt terhet. Itt nevelkedtem, hozzátartozom. Minden más egyéb már csak szép emlék marad. Ahogyan a rokonok, a régi osztálytársak, a barátok is. Már nincs kitől elbúcsúznom. Magamra maradtam. Egyetlenegy jó barát kivételével. Ő most kórházban nyomja az ágyat. Majd meglátogatlak, hozakodok elő az ígérettel. Vigasztalnám: írok neked. Visszakérdez: honnan?
Ma még nem tudom. Csak el innét. El! A magam mögött hagyott város beteg sóhajtása sem hat már meg. Pedig hogy szerettem! De nem is rá haragszom. Azokra vagyok dühös, akik tönkretették. Hozzáértő emberek szerint aranybánya lehetett volna. Paradicsom itt, a Tisza és a Kőrös ölelkezésénél. Nem lett. Gyarapodás helyett gyárak, üzemek zártak be, a munkalehetőség távolról integet. Csak el innen, el! Ha kell, sírva-ríva, csak el!
Öten várakozunk a helyiségben. Eső és szél ellen menekülők. Jobb lenne a nyitott peronon lesni a vonat érkezését. A váróterem kopottas, barátságtalan és rideg. Olyan gazdátlan, halálraítélt az egész. A pénztár sem működik, ablakán az üzenet: csak bizonyos napokon és rövidített munkaidőben áll az utasok rendelkezésére. Jegyek a kalauznál válthatók a vonaton.
Idős házaspár, a férj izgatottan fészkelődik a rozoga ülőalkalmatosságon, a fejét ingatja. Sajnálom ezt a várost, mondja. Sokkal több lehetne. Élhetőbb, talán, mint régen. Amikor még filmeket is forgattak a településen. Tudom, egész estét betöltő játékfilmekre gondol. Emlékszem, közülük egyet itt, a vasútállomáson vettek fel, folytatja. A stáb számára ideális volt a helyszín, a lepusztult váróterem. Az idő tájt, hogy az emberek autóbuszra váltottak, már ritkábban jártak erre a vonatok, az a kevés utas pedig nem zavarta a forgatást. Érdeklődéssel figyelem az idős ember szavait. Rémlik, a film valamelyest fölpezsdítette a település életét. Nem sokáig. Ahogy fogyatkozott az utasforgalom, a vonatok is rövidebbek lettek, szép lassan elfogytak a vagonok. Ma már a leggyakrabban csak egy motorvonat halad át a városon. A teherfuvarozást átvették az útjainkat sanyargató kanionok. És ami még nyugtalanítja az itt élőket: időnként fel-felröppen a hír arról, hogy végleg megszüntetik a két megyét összekötő vasútvonalat.
Az öreg nagyot sóhajt, majd legyint egyet a mondandójára. Érzi, megint sikerült fölidegesítenie magát. Párja kezét simogatva nyugtatgatja. Egyszer biztosan be fog következni, teszi még hozzá. Suttogó szavaira csak a csend válaszol.
A sarokban rozsdásodó vaskályha is az elmúlásról beszél. Valahogyan megfeledkeztek róla. Bár a leltárban bizonyára szerepel még. Füstcsöve mögötti piszkos falon sötétebb foltok jelzik a korom helyét. Valaha tűz égett benne. Kissé távolabb poros plakátok, keretbe foglalt hirdetmények néznek le ránk. A zöm már érvényét vesztve búsan elmereng az idő múlásán.
Utazom, mondom Zsókának. Régi ismerős, gyerekkori barát, valaha udvaroltam is neki. Te is? – kérdez vissza csodálkozva. Itt hagyod a várost? Bólintok. Régen találkoztunk. Elnézem: lánynak is szép volt, asszonynak maga a tökély. Tudom róla, hogy elvált, azt is, hogy anyja pesti lakásában él. Van egy kislánya, aki most is ott ugrabugrál körülötte. Játszom a gondolattal: akár az enyém is lehetne.
Régi szép idők! Elmerengek egy kicsit. Zsó a programjukat meséli: édesapjánál jártak a szomszéd városban, majd délelőtt – átutazóban – meglátogatták az itteni barátnőjét. Így mondja: átutazóban. A szülővárosban! Kijelentése rosszul esik. Nagyon. Mintha egy kést döfnének a hátamba. Zsó rám emeli nagy kerek szemeit, legyint, aztán kijelenti: majd elmúlik. Nem kell akkora feneket keríteni neki. Szomorúan hallgatom. Kiáltanék, de lecsendesít. Megsimogatja az arcom. Tudod, szól, nincs ebben semmi ellentmondás, hiszen mindannyian átutazók vagyunk ezen a Földön.
Igen, átutazók, ismétli a mondatot. Ellenvetés? Megvonom a vállam. Az időre a magányos motorvonat is beköszön az állomásra.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.