Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Mese a közös álomról

Esett az eső. Szomorú, szürke januári délután volt. A csupasz, utcára kitett fenyőfák egymásra dobálva várták, hogy elszállítsák őket. Nemrég még feldíszítve, büszkén álltak, ünnepi hangulatot, illatot hoztak a lakásokba, de már nem kellettek senkinek.
Apa, ahogy kiszállt az autóból, sietett a kapuhoz, gyorsan be a házba, fedél alá.
A járdától a házig csak néhány lépés. A kulcs gyorsan fordult a zárban. Rövid kerti út, öt lépcső vezet fel a lakás ajtajáig.
Belépve az előszobába, a villanykapcsoló balra van. Ha beljebb megy, jobb oldalról nyílik a konyha, a kávéfőző mellett saját csészéje várja.
Táskáját a helyére teszi. Járhatna csukott szemmel is, mégis mindent megtalálna, örömet, okozna, megnyugvást. Az évek múlásával nem is érzékeli ezt az ember, mégsem tudna élni nélküle. Mobiljának telefonkönyvében az „O” betűnél egy szó: Otthon. Ha végignézi betűrendben a többi nevet és megtalálja, amit keresett, mindig végigfut rajta egy belső mosoly. A világon talán a legfontosabb emberi szükséglet, minden hiányérzet pótlásának forrása és megoldása a MEGSZOKÁS. Ezt nyújtotta az a bizonyos szó. Mindent, a megszokást!
Munkából jött, otthon várta családja, felesége és két kiskamasz fia. Ma este egy új társasjátékkal fognak játszani. Hét elején vásárolták, megbeszélték, hogy pénteken este próbálják ki. Ha késő estig fent maradnának az sem baj, szombaton kialhatják magukat. A fiúk nagyon türelmetlenek voltak. A nappali szobában a nagy asztalon már fel is állították a táblát és a figurákat. Minden készen állt a játékhoz. A játékszabályt majd Apa felolvassa, bár hallomásból, barátaiktól, akiknek volt ilyen játékuk, tudták mi a lényege.

A ház összesen három kis szobából és egy nagyobból állt, amit közösen használtak. A konyhában az ebédlőbútor is elfért, ott szoktak együtt étkezni. A berendezési tárgyak hétköznapi, olcsóbb bútorokból tevődtek össze, valahogy mégis az egész lakásnak volt valami varázsa. Aki először járt náluk, az is mindjárt otthon érezte magát. Minden helyiségnek megvolt a maga színe. A konyhában a piros-fehér, a fürdőszobában a kék, a nappaliban a barna és a narancsszín tűnt fel. A fiúk szobáját halvány zöld bútorokkal rendezték be.
A szülők hálóját tavasszal a divatos mediterrán színűre festették, a függönyök és a franciaágy huzata is ehhez lett kiválasztva.

- Sziasztok! Megjöttem!
- Szia, már vártunk! - rohantak Apához a gyerekek.

Anya is kijött a konyhából, hogy csókkal üdvözölje a családfőt. Segített Apának gyorsan levenni a vizes kabátot. Éppen elkészült a vacsorához a terítéssel. Az asztalon kedves, piros mintás tányérok várták az éhes családot.

- Mossatok kezet! Nagyon finomat főztem! Együnk, amíg jó meleg! – hívta őket Anya.
- Tudod mit ígértél Apa? – kérdezték a fiúk – Vacsora után játék!

Leültek az asztalhoz. Evés után Anya és Apa elmesélték hogyan telt a napjuk. Megkérdezték a gyerekeket is mi volt az iskolában. Napközben általában mindenkivel jó dolgok történtek, az étel finom volt, az élet egészen szépnek tűnt ezen az estén. Még a befizetetlen számlák és a javításra váró tető sem került szóba. A levegőből gondtalan öröm áradt. Az ebédlőasztal körül egy elégedett, boldog család ült.

Csengett a telefon. Sokszor kicsörgött. Valaki, egy távoli hang felvette.

- Tisztelettel üdvözlöm, asszonyom. Sajnos az úr alszik. Nem adott felhatalmazást rá, hogy felébresszem. Sajnálom asszonyom – mondta a sötét öltönyös férfi és letette a kagylót.

Megszólalt a csipogó a zsebében.
A kastély emeletéről telefonált, most korát meghazudtolva, sietős léptekkel ment le a márvány lépcsőn a földszintre. Körben gyönyörű oszlopok, szintén márványból. A padlót drága szőnyegek borították, a falakon ismert festők, felbecsülhetetlen értékű festményei. A lépcső aljánál kétoldalt csodaszép kínai váza állt.
A könyvtár, a fogadóterem, a szalon és egy nagy nappali nyíltak a lépcsőházból. A nappaliból lehetett átmenni az ebédlőbe, amellett a konyha működött.
Az épület távolabbi részeibe a folyosók vezettek. 26 szoba, 10 fürdőszobával, rengeteg értékes bútorral berendezve. Különleges, egyedi darabokkal, amiket kizárólag az úrnak készítettek megrendelésre.
A személyzet külön kis emeletes házban lakott a kastélyt körülvevő park távolabbi részében.

A nappaliba sietett, gazdáját utoljára ott látta elaludni.
A ház ura valóban a kanapén feküdt, már várta.

- Ki telefonált? – kérdezte.
- Az úr felesége.

Ő volt a családnál a közvetlen szolgálatra alkalmazott személy. Reggeltől estig rendelkezésre állt. Az egész életét itt élte le, még a nagypapa idejében kezdte pályafutását egy másik, ehhez hasonló palotában.

- Már nem a feleségem. – mondta az úr. Nem is értem, miért nem az ügyvédjével üzen. Nagyon furcsa. – gondolkozott el.

50 év körüli, fekete hajú, barna szemű, magas férfi volt. Talpig úr. Negyedik válóperére készült. Életében soha semmiben nem szenvedett hiányt. Beleszületett a vagyonba. Édesapja komoly üzletember hírében állt, nagyapja szintén. A tradíció szigorúan meghatározta életét. Génjeiben hordozta a bizalmatlanságot másokkal szemben. Ebből egyértelműen következett, hogy soha egyetlen igaz barátja nem akadt. Párkapcsolatai is kudarcra voltak ítélve.
Körültekintően keresett társat, a kiszemelt hölgy érzelmeit vagy éppen a számításait ne befolyásolja a vagyona. Természetesen rendelkezzen saját maga is anyagi javakkal.
Mindig édesapja szavai visszhangzottak a fülében.

- Fiam, a név kötelez. A vagyon meghatároz. – mondogatta.

Szeretet? Szeretetről nem esett szó.
Boldogtalan volt. Sokszor azon gondolkozott, miért ilyen szerencsétlen. Nincs senkije. Gyerekeivel kapcsolatban is csak az jut mindig az eszébe, hogyan fognak marakodni az örökségen. Senki sem szereti. Megfizeti, akik dolgoznak neki. Sokszor be akarták csapni, ki akarták használni, de ő túljárt az alamuszi, haszonleső emberek eszén.

- Szüksége van még valamire az úrnak? – kérdezte az alkalmazott.

Hirtelen eszébe jutott, mit álmodott, mielőtt megszólalt a telefon.

- Egy asszony, két gyerek, család… - mormogta.
- Nem értem? – nézett rá érdeklődő arccal az egyenruhás ember.
- Semmi, semmi. – legyintett. – Elmehet.

A férfi fázósan húzta össze magán a kabátját. A kora őszi szelet hűvösnek érezte. Egy padon ült a parkban. Hónapok óta nem volt már fedél a feje felett. Ijesztően közelgett a tél.
Az imént elaludt, álmából egy szirénázó autó ébresztette fel.

- Egy asszony, két gyerek, család… - mormogta.

Minden vágya volt, még egyszer hazamenni egy lakásba, ahol várják.
Mikor így volt, nem becsülte. Elege lett a gondokból, az állandó filléres vitákból, a gyerekekkel kapcsolatos felelősségből, betegségekből, a felesége problémáiból, az állandó nyűgből.
A mindennapi rohanásban észre sem vették, hogyan távolodtak el egymástól. Valamikor biztosak voltak benne, hogy egymáshoz tartoznak, közös úton haladnak, melyen soha nem engedik el egymás kezét.
Szerelmes lett a munkahelyén egy kolléganőjébe. Leült a feleségével megbeszélni, hogy nem tehet róla, el kell mennie. Az asszony sokat sírt. Még a nehézségek ellenére is ragaszkodott hozzá, szerette. A fiúk haragudtak rá, nem akarták megérteni őt. Nem is látogatta őket és talán őket sem érdekelte mi van vele. Teljesen eltávolodtak. Két éve nem találkozott velük.

A szerelem csak fellángolás volt, menekülés a problémákból egy könnyebbnek tűnő életbe, gyorsan elmúlt. Ezután a nő, akiért elhagyta családját, munkahelyükön a főnökével kezdett viszonyt. Riválisa hamarosan kitette az állásából. Állandó lakást már nem volt lehetősége bérelni. Alkalmanként szállt meg itt-ott, de gyorsan felélte a tartalékait.
Sokszor álmodott családjáról. Ha még egyszer visszakapná, soha senkiért el nem hagyná őket. Már többször elsétált az iskola felé, messziről leste meg a fiúkat. Nem volt bátorsága odamenni, megszólítani őket. A múltkor az anyjukat is látta. Bár egyedül volt, ő addig tétovázott, míg bement az iskolába anélkül, hogy egy szót váltottak volna. Nem is vette észre őt.
Vajon mit szólnának, megbocsátanának-e neki? Folyton ezek a kérdések foglalkoztatták.

Kevesen sétáltak a parkban. Egyszer csak vállára tette valaki a kezét. Finom asszonykéz volt.

- Már régen megbocsátottunk. Szeretünk.
- Gyere haza!
- Ébredj fel!

Budapest, 2007. augusztus 06.

Írta: Csató Gáborné
277
farkas viola - 2009. április 05. 21:20:44

Kedves Eszter!
GYÖNYÖRŰ és a magyarázatokkal együtt világos. Gratulálok.
Szeretettel. Viola

499
magyareszter - 2009. március 28. 11:50:19

Kedves, Aranyos Zsuzsanna, Hűséges Olvasóm!!Smile

Pontosan úgy van, ahogy értetted. Először történik az álom, a milliárdos és a hajléktalan közös álma a családról. "Mese a közös álomról"
Utána a boldogtalan milliárdosnál járunk, majd a hajléktalannal találkozunk.
Köszönöm visszajelzésedet, féltem, hogy ez nem érthető, de úgy látszik sikerült, nem is gondolod mennyire örülök ennek.
Dicséreted nagyon jól esik, próbálok érthetően és szépen fogalmazni, gondolataimat, érzéseimet "elmesélni".
Sok szeretettel Eszter

230
Torma Zsuzsanna - 2009. március 28. 10:36:21

Kedves Csató Gáborné (Eszter) !

Nem tudom miért, de ahogy olvastam ezt a "több szálon futó" történetet, nekem úgy tűnt, mintha mégis valahogy, valahol összefüggene egyik a másikkal. A milliárdos tegyük fel, álmában látta az első történetet, a boldog családról. S amikor a hajléktalanról írsz, akkor nekem úgy tűnt, hogy a boldog családapa jutott odáig, hogy hajléktalan legyen, mert hűtlen lett és munkahelyéről is kidobták. Mert ha jól belegondolunk, mingyeniknek lehet valóságalapja!
Nagyon jól felépített novella, s az biztos, hogy nem a középszerűségről árukodik nálad sem, hanem a nagyszerűségről, tehetségről, bölcsességről. Kenivel együtt már régesrég túl vagytok a középszerűségen, csak nagyfokú szerénységgel vagytok megáldva!!!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmileSmile

499
magyareszter - 2009. március 28. 09:24:10

Édes, Drága, Aranyos Keni!
Nagyon boldoggá tettél, hogy pozitívan értékelted a szándékomat, ami szintén pozitív volt.
Egyetlen valóságalapja volt a történetnek. Egy újságírónő egy milliárdossal készített interjút és a végén megkérdezte tőle, hogy mit kívánhat még az életben, hiszen mindene megvan. A milliárdos azt válaszolta: "egy asszony, két gyerek, család..."
A történet lényege, legalábbis, amit én szerettem volna elmondani: mit szeretne a milliárdos, vagy a hajléktalan? Mindketten családot! Ez a közös bennük!
Köszönöm figyelmedet, hozzászólásodat, kedvességedet és egyáltalán. A múltkor azt írtad a versed kapcsán, hogy Te egy középszerű fickó vagy. Szerintem nagyon alábecsülted magad!
Sok szeretettel Eszter

298
keni - 2009. március 28. 09:04:31

[i]Kedves Jó és tehetséges - Eszterke ![/i]

Hatalmas tehetséggel, és szépséges termtő erőddel, amit most leírtál és megfogalmaztál a bonyolult életről -számomra olyan áradó volt , - annak ellenére hogy több szálon futott a cselekmény, az ébrenlét, az álmok, a gazdagság, és a szegénység, a szeretett othon, és a szomorú hontalan /hajklékt.../ életek között.
De végül mégis csak a szeretet győzött.***

Tanulhattam Tőled, most valami csodát. - Most, hogy befejezem lassan hozzádszólásomat, - megyek és átírom a mobil telefonomban a 'lakás-t', - amely OTTHON - lesz már ezek után.

Köszönöm Neked, hogy olvashattalak, hogy gondolataidba elmerülhettem, és hogy találkozhattam egy újabb csodás írásoddal - e Magazin oldalon.!

Tengermély hódolatommal és végtelen nagy szeretettel - kívánok minden jót Neked - és további ilyen szép sikereket - mindenki szívét megérintve..
- keni -

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.