Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Jéga Szabó Ibolya: Félelem
Képtelen vagyok felébredni, menekülnék, a hullámok vadul nekicsapnak a sziklás partnak. Körmeim elkopnak, de kaparom tovább a sikamlós köveket, Olykor már majdnem sikerül feljutnom, de a következő pillanatban a zabolátlan habokban találom magam. Nem sikerül felkapaszkodni, levegő után kapkodok, a légszomj, mint ébresztőóra, riaszt, és az éjszakai sötétségben, az ablak előtt, kirajzolódik a szélben táncoló fa, nagyokat sóhajtva, a valóság körülölel. Hunyorgok a fa lombjai között bevillanó telehold fényétől. Kezem idegesen kutat, az ágyam mellé rejtett vizes palack után kap. Nagyot kortyolva, már csak a valóság létezik, a gyötrő tehetetlenség érzése megbúvik az álomban, csak kínzó emlékfoszlányok maradnak meg belőle.
Gyermekként, egészen fiatalon, nem gyötörtek a lehetetlennel harcoló álmok, csak a mély álom nélküli nem létezést ismertem, melybe éppoly hirtelen zuhantam bele, mint amilyen gyorsan bukkantam fel belőle reggelente, kipihenten.
A kor, a megoldatlannak hitt feladataim, már végérvényesen megváltoztatták éjszakáimat. A fáradtságtól félálomban gyakran láttam azt a sötét alaktalan árnyat, mely a mellemre telepedve, a légszomjjal együtt elűzte a pihentető álmot is. Ahogy a rám bízottak száma, és a velejáró kötelességek nagysága nőtt, úgy szaporodtak az álmatlan, lidérc látogatta éjszakáim is. A társ, aki könnyített a terheken, túl korán kiszökött az életemből, örökre. A helyébe lépőt, a múlt emlékeiből kovácsolt díszes kerítés, már soha nem engedte olyan közel, hogy elfogadjam a segítséget tőle. Maradtam a magányos harcos, az életem nehézségeivel egyedül szembenéző.
Még taposom a sorsom által kijelölt ösvényt, mögöttem a múlt porfelhője, előttem az ismeretlennek hitt ködös jövő, de az út már lefelé visz, nincs benne örömteli várakozás. Tehetetlen, harcokkal teli álmaim egyre szaporodnak. Félelem olykor elhatalmasodik bennem, vajon szembenézhetek az öregség nehézségeivel, a magam ácsolta magányos börtönömmel? Nem tudom - de kilépni sem vagyok képes belőle, megszoktam, már olyan, mint a lélegzet, teljesen természetes.
1423
Jega - 2015. június 06. 23:18:36

Köszönöm Viola a meleg szavakat. A korunk lelkileg összeköt, ezért érintett meg ez az írás. Az öregség állapot, éppúgy mint a fiatalság, de egyvalami elveszik belőle, a várakozás, a jövő varázsa, ez teszi szomorúvá, és nem kívánatossá az öregséget. Igaz most nem írtam arról, hogy a leélt élet nyugalmat, bölcsességet, és elégedettséget ad a hosszú életet megélőnek.

277
farkas viola - 2015. június 06. 07:30:05

Kedves Ibolya!
Köszönöm írásodat, nagyon megérintett, átérzem minden szavát, érzem lelked rezdüléseit.
Sokszor hallom vigaszként, hogy csak annyi terhet kap az ember, amennyit elbír.
Igen, nézz szembe az öregséggel, - mondom én, aki már eléggé benne van - ez is az élet része. Át kell élni, muszáj! Eleinte még háborogtam, rácsodálkoztam a naponta megjelenő újabb jelzéseken, változásokon, mi jöhet még? Kérdéssel. A leépülés pedig fokozódik, ha tetszik, ha nem. Mit tehetünk? El kell fogadni! És amennyire lehet, széppé tenni, vagyis elviselhetővé változtatni, hogy a külvilág is elfogadja!
Bocsáss meg őszinte válaszomon. Kívánom, hogy tudj megküzdeni feladatoddal! Kívánom, hogy kapj kedves, szép pillanatokat is.
Kitűnő írásod szeretettel olvastam: Viola RoseHeartRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.