Rusai Márta: Boszorkány /Karcolat/
Örülök, hogy látlak, bevallom aggódtam érted. Tudtam, hogy beteg vagy, valami bizarr kis kór fogságba ejtett. Vártalak, de ne teljen tétlenül az idő, addig is korhadó odúmat kitakarítottam. Kardomon, a rozsda ne csámcsogjon ízeket, finoman dörzspapírral átcsiszoltam. Fáklya tartómba füstölőket tettem, majd később meggyújtom, hogy a nem kívánatos erők el ne érjenek. Sárkányfejes varázspálcámról, melyen fel-felcsillan az igézet, az utálatos szöszöket lefújtam, most a sötétség oltárán elpihen. Vártalak, és hogy hitvány kétségek ne gyötörjenek, lila színű plüss ruhám magamra öltöttem, ezüst serlegem borral megtöltöttem, majd a hegyikristály gömbömbe mélyen belenéztem. Láttalak. Nyírfa seprűm, kőris nyelén ültél, szálltál felhők felett, s alatt. Jaj fiam, annyiszor elmondtam, ne vidd el, azt irányítani tudni kell. Figyeltelek a varázsgömb homályába, újra eltévedtél, szerelmed nyomába indultál, de öreg szülém házához értél. Mily szerencse, hogy nem látott meg, szívdobbanása megállt volna örökre. Ouija táblámon a planzet táncot járt. Hívtak. Egy jó barát. Az utolsó lovag, ki a földön élt. Előre jelez, ha az árnyékok könyvébe valaki új igét jegyez. Sugallta, hogy a lélek gyengélkedik, készítsek neki varázs főzetet.
Vártalak, s hogy ne teljen tétlenül az idő, kormos üstöm alá tüzet gyújtottam, még a víz bugyogni kezd, gyógyírt keresek a réteken neked. Láttam egy tisztást, ahol csak csalán terem, leszálló pályának meg hagyom, mert a seprűm mindig haza hoz. Láttam sírni egy szomorú tündért, ki unikornisnak nézte a szürke szamarat. Tovább sétáltam, berkekbe, csermely partján, keresve az Isten adta orvosságot, mi elűzi a szemfényvesztést, a torz gondolatot. Kis kosaramba illatozik a csattanó maszlag virágja, mellette az oly ártatlan, mályvaszínű konkoly tündököl. Angyaltrombiták alatt tűnődve hűsöltem, mikor a szemem a légyölő galócára tévedt, szedtem neked azt is, mellette a szépasszony füve, most még csak virágját gyűjtöttem be. Kínált a rét még macskagyökérrel is, borogatásnak éppen jó lesz, levélkéiből derűsen csipkedtem. Gondoltam ennyi elég is, utam a konyhámba visszavitt. Porító mozsaram kerestem, nem találtam. Van helyette szú rágta fateknőm, abba mindent belehánytam, bocskorom lerúgtam, és a teknőbe beleálltam, mint jó patikus, mindent talpam alá tapostam. S még a zúzott füvekből üstömbe főtt a fekete leves, kis kertembe farkasalmának adtam új életet.
Vártalak, örülök,hogy megjöttél. Azt mondtad jó vagy. Gyere igyál varázsboromból, mert a víz részegít. Ínséges káprázat itt minden, csalóka tünemény, aranyozott ólom. Ajtóm őre is elköltözött, máshol szövi az álmokat. Seprűmre felpattanok, visszaszállok északra, ahol nem a plasztik Hold fénye ragyog, csókom, kacajom onnan küldöm feléd.

/Latrodectus/2015.05.18
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.