Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 21:11
Kedves Józsi! Szerettem volna szerepelni a pályázati kötetben, de elkéstem. sajnálom, felesleges verseimet, ami még nem került fel, töröljétek ... Bővebben

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

2019.07.15. 07:28
Jó reggelt, szép új hetet kívánok. gratulálok a pályázati nyerteseknek! Éva

2019.07.14. 21:52
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.14. 21:51
Irénke, még lehet küldeni az így írunk mi kötetre. 10 szerző szerepelhet a kötetben. 7 szerző írásainak nyomdai anyaga már készen van. Várjuk írása... Bővebben

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Poós Gergely: A létezés, mint nagyszámú relációk struktúrája

(Nyárádi Ildikónak köszönöm a gépelési segítséget)

Bevezetés

A Balaton olajzöld vízében úszva vettem először észre. Ahogy a lágy selymes víz simogatta tagjaimat.
Úgy éreztem, valami mást is érzékelek, mint amit a vízmolekulák és a bőr jóleső érintkezése kelthet. Próbáltam megfogalmazni a kérdést. A valóság érzékelése, megfigyelése, látása, vajon maradandót biztosít-e, vagy múló illúzió csupán? Voltaképp mi a valóság? – kérdeztem magamban. És mennyi közünk van hozzá? Tudunk-e függetlenedni tőle, s ő vajon független lenne nélkülünk? Mi léteznénk, ha a közöttünk lévő valóság nem? A valóság vajon fennállna-e nélkülünk? Mi tehát a valóság? – innen indultam ki.
Fontos-e, hogy a valóság ilyen? Adott dologként kell rá tekintenünk vagy van-e esetleg bármilyen kicsi valószínűsége is, hogy alakíthatunk rajta? S ha igen, akkor ez hogyan történik? Ha változtathatunk rajta, milyen eszközöket használunk? Milyen eszközeink vannak formálására? És egyáltalán tudunk-e bármire is következtetni abból, hogy ezt megtehetjük vele?
De nem csak ez foglalkoztat. Ha a világ, ha valóságnak nevezett architektúra fennáll, vajon miből merít létet fenntartásához? Minek, és miért engedelmeskedik? S aminek engedelmeskedik, azt vajon miként körvonalazhatjuk? Jelentéktelennek mondható-e a megfigyelő a valóságunk nevezett entitásban vagy pedig a megfigyelő e tekintetben kitüntetett helyzetben van? A megfigyelőre van kihegyezve a valóság vagy a megfigyelő csupán melléktermékként jelent meg benne? Mi volt előbb a tyúk vagy a tojás?
Én nagyon messzire szeretnék eljutni, szeretném, ha csak egy pillanatra is érzékelni a valóságot. Épp csak annyira, épp csak egy résnyire nyitom az „ajtót”, hogy megérthessem létezésünket. Épp csak annyira, amennyire lehetséges. S hogy ez mennyire lehetséges? Gyanítom, ez leginkább rajtunk múlik.
Meggyőződésem ugyanis, hogy az élet rólunk szól. A kijelentés legnemesebb értelmében. Ha ugyanis a létezés egyben annak abszolútságára is rámutat, akkor ez maga a legfőbb igazodási pontunk is, hiszen saját létezésünk is az Abszolút létből merít, vagyis azzal egészen egyenlő.
Az Abszolútról beszélünk, Istenről, a Névtelenről, az Ezerkarú, Ezerszemű Istenről. Végtelen sok neve van. Az Abszolútról beszélünk tehát, amiből vagyunk, mert hiszen létezünk. A létezés önmagát definiálja, oly módon, hogy ha kimondjuk róla, hogy létezik, már igazoltuk is önmagát. Ha tehát a létezés egyben Abszolút létezés is, ha ebből indulhatunk ki, hogyan válaszolhatunk első két bekezdésünk oly fontos kérdéseire?
Ha az Abszolútum részesei vagyunk, akkor mi magunk és az általunk látott világ, nem de bár azonos a létezés okozójával? Abban egészen biztosan azonos, hogy létezik, mint hogy az Abszolútum is létezik (hiszen mi is vagyunk). Vajon hogyan differenciálható különbség mégis a kettő között. Differenciálható-e? Nyilván való, hogy létezésbéli különbség csak abban mutatkozhat, hogy a létezést okozó ontológiailag megelőzi a létezést nyerőket. De a létezést okozó és a létezést nyerő viszont abban egyek, hogy léteznek. És abban is, hogy amiből a létezés van, azzal egyenlő, amiből létezéséhez merít.
A különbség mégis egyrészt az, amire a fentiekben rámutattunk, másrészt az, hogy lét-minőségi különbség van a kettő között, bár ennek mértéke nyilván változó, nem állandó. A létét adó és ezzel együtt a létezők közötti differencia tehát létminőségi és létezés-megoldási differencia mutatkozik, gyaníthatóan az Abszolútum javára.
Mire gondolok? A létező lét-gyakorlata, ebből fakadóan létének minősége jelenleg ingoványos talajon áll, ám az Abszolútum sziklaszilárd meggyőződése, hogy létét fel kell tárni, közszemlére kell tenni, meg kell osztani, fel kell adni, mégpedig azért, hogy ne tartsa meg azt magának, mert abból vak, sötét, őrjöngő, önzőség marad csupán magának. Semmi más.
De mit jelenthet ez? Ha minőségről és létmegoldási lehetőségekről beszélünk (az egyik a másikból cirkulárisan adódik) muszáj meghatároznunk, mire gondolunk. Ha a létezés készül, ha a létezés egyfajta aktivitás, valamiféle fajta cselekvés, ténykedés, mozgás és változás, vagyis ha a létezés alakulás, akkor meg kell fogalmaznunk indíttatását is.
Talán jobb szó az inspiráció. Az életnek egyfajta inspirációja van, egyfajta késztetése, hogy elkészítsük az még akkor is, ha e készítés örökké tart is, mint ahogyan az Abszolútum is az. Mi végre készítjük az életet? Hogyan készítsük el az életet? Az élet elkészítésének mi a fő célja? Mi a mozgatórugója?
Nem szabad ellentétekben gondolkoznunk. Itt eshetőségekre gondolunk rögtön, ellentétes irányú célokra és lehetőségekre, s nem szintézisre. A létezés megoldást kíván, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy bármilyen szélsőségben kellene gondolkoznunk.
Feltételezhető, hogy az Abszolútum mindennel rendelkezik, mindennel, ami van, mindennel, ami lehetséges, mindennel, amit elképzelhetünk, mindennel, amit még elképzelni sem tudunk, minden ő maga tehát, ami létezik, s minden ő, ami létezhet.
Ha e teóriában megállapodunk, az is nyilvánvaló lehet, hogy ő egyszerre, egyetlen aktivitásban, egyetlen átváltozásban, egyetlen aktusban teljes abszolútságával felel és oldja meg azt, ami lényéből fakad.
Az Abszolútum létmegoldási kísérlete teljes abszolútságát felöleli, nem hiányozhat hát megvalósultságából semmi, ami ne ő maga lenne.
De egyáltalán beszélhetünk-e az Abszolútum bármiféle lét-megoldási gyakorlatáról, ha ő maga mindennek csak, mint előfeltétele „mutatkozik”?
A következőt kérdezem. Ha létrejön, - bármi, ami létrejön - vajon annak az Abszolútum közvetlen okozója vagy csupán előfeltétele? Ha csupán előfeltétel, akkor hogyan definiálhatjuk őt?
Nyilván való, a teljes definíciót pontosan nem tudjuk leírni, csak megközelítő utalásokat tehetünk erre vonatkozólag. Ha az Abszolútum minden létezés előfeltétele, akkor létéről legfeljebb annyi mondható el, hogy ő maga a lehetőségi lét, ami tehát minden létezés előfeltétele.
Ebből következően az Abszolútum csak indirekt okozója a létezésnél, vagyis mindannak mi létrejön vagy létrejöhet. Minden mi létezhet, s mi létezik, látensen, meg nem nyilvánultan, meg nem valósultan őbenne él, s minden mi létrejön, annak ő ad lehetőséget, mégpedig épp azzal, hogy hagyja, hogy megvalósulhasson, ami megvalósulásra megfogantatik.

Tárgyalás

Hogyan kerülünk mi ebbe a képbe? Úgy – gyanítom –, hogy Isten lehetőséget ad, hogy megismerhetővé váljék. Az Abszolútum egészen feltárulkozik, lehetőséget keresvén arra, hogy lénye, léte, egésze megismerhetővé, megtapasztalhatóvá, láthatóvá váljék. Az Abszolútum lehetőséget ad a létezésre minden létezőnek, hogy létezésükkel az Istenlátást átéljék.
Ami létrejön, e lehetőség részese. Az Abszolútum – a lehetőségi lét – lehetőséget teremt arra, hogy létrejöhessen a létező, aki megismerheti az Abszolútumot, ami Ő maga (=az abszolútum a létezés előfeltétele). Ezt nevezzük hagyományos terminológiával élve teremtésnek, és a „miért” kérdésre is ezzel válaszolhatunk.
S hogy az Abszolútum miért, illetve milyen céllal ad erre lehetőséget? Miért fontos az Abszolútumnak, hogy megismerhetővé váljék?
Egyáltalán a megismerés lehetőségével együtt jár a megismerés egésze is?
A megismerés lehetőség adva vagyon, e lehetőséggel élni lehet, s ha a lehetőség nem csak lehetőség marad, hanem meg is valósul, létrejön a személyes élet, vagyis az élet, ami megismerésre képes. E megismerésre képes személyes létezés megismeri a megismerés tárgyát, ami maga az Abszolútum, s később a lét-defektust követően - látni fogjuk – magát a létezést is, ami természetesen szintén az Abszolútumban „ázik”, vagyis a lehetőségi létben él, abból ugrik elő.
Itt történik a hiba. Ugyanis az Abszolútum nem ismerettel ismerhető meg, hanem látással és önfeladással.
Mégpedig azért, mert ha nem így történik, a megismerő és a megismerés tárgya relációba kerülnek egymással.
A magába záruló hurok – a létforgatag - innen veszi kezdetét, s majd – és ez nem csupán időbeni folyamat – ebbe tér vissza. A létrehívott előbb az Abszolútummal egyenlő, majd lehetősége van Istenismeretet szerezni (látással, majd létezéssel és ismét látással), hogy a kör végén ismét az Abszolútban oldódjék fel.
A köztes szakaszon (a létezésben) a megismerés ingoványos „ösvénye” áll. Az Abszolútumban minden ott van, ami létezhet (vagyis minden az Abszolútumból, a lehetőségi létből vétetik). Ebből fakadóan, mindaz, ami az Abszolútumból felmerülhet és létezésbe léphet, belőle van, mégis félreértésre adhat okot a csillapíthatatlan ismeretéhségű megismerőnek, aki azt gondolja, e módszer – a részleteiben való megismerés - segítségével az Abszolútum valóban megismerhetővé válik.
De téved. Mégpedig abban, hogy az Abszolútum kimeríthetetlen, így a létrejövő, a felmerülő, a realizálódó létezés végtelenségében ismeretéhsége nem lel nyugalmat. Istent csak látva lehet látni, ismerve nem. Csak az önfeladás által válhat a létező újra eggyé vele.
Isten feltárulkozik a létezőkben, a létezők a megismerés hamis útjáról visszatérve úgyszintén feltárulkoznak majd, s vele ismét egyek lesznek: a feltárulkozás örök mámorában.
Íme, a körív, a farkába harapó kígyó, a létezők létrejöttének lehetősége és létbe lépése, majd visszaalakulása az Abszolútummá!
Az abszolútum a létezés inverze. A létezés megvalósulás, a létezés megtestesülés, ám a létezés egyfajta defektus is, de elkerülhetetlen mégis!
Mi a megvalósultságban élünk, s az Abszolútumból hívjuk elő minden napunkkal a megismerésre szánt fogalmakat, formákat, részeket, alakzatokat, struktúrákat, mindent tehát, ami megismerni kívánunk.
Az Abszolútum pedig ebben nem korlátoz ebben minket. S mert bármit előhívhatunk e kimeríthetetlen tárházból, bármit elképzelhetünk, megálmodhatunk, kigondolhatunk, minden meg is valósul; minden, mit kíváncsiságunk, akaratunk és képzeletünk megteremt.
Előbb tehát bennünk születik meg a képzet, a képzelttel relációba kerülünk, s tőlünk független valóságként kezeljük már. A valóságnak nevezett struktúrára az Abszolútum teremt lehetőséget, az ő „jóváhagyása” mellett létezhet, ami létrejött. Ám a képzelet a gondolat, az akarat, és a vágy által teremtett világot mi magunk húzzuk elő a kalapból - mint nyulat a bűvész – a lehetőségi létből, azaz a létezés előfeltételeként definiálható Abszolútumból. Mindannyian, közösen.
Ami létezik tehát, a szó legszorosabb értelmében véve nem valóságos, bár mégis létezik, hiszen relációba kerülvén vele mi magunk valóságakén értelmezzük, tapasztaljuk, aposztrofáljuk.
S ettől szabadulni nem tudunk. Minél inkább megismerni kívánjuk (az Abszolútumot persze), annál inkább előidézzük, formáljuk, növeljük, s annál inkább azt érezzük: szinte a lehetetlenséggel egyenlő teljes egészében megismerni. S ez így is van.
Hiszen az Abszolútum – a lehetőségek előfeltétel – korlátlan lehetőséget kínál az ismeretek bővítésében, még akkor is, ha épp ez okozza a relációkat és az ebből fakadó félreértések sorozatát. Mégis, ez a fajta ismeret is fontos valamiért, nyilván oka van, hogy a valóságnak nevezett közös képzet – a létezés-struktúra - létrejön.
Mit tanulhatunk ebből? Az ismeretek bővítése, a világ folytonos képzeletének fenntartása, a relációk bővítése nem segít az Abszolútum látásán, és abban hogy azonosítsuk magunka vele, bár ezzel együtt mégis itt, ebben a relációhalmazban ismerhetjük föl, hiszen létét közöttünk osztja szét.
A kialakult relációhalmaz a világ. A létezők relációba kerülnek a világgal, egymással és az Abszolútummal is, és a relációhalmazt valóságként kezelik. Ám ez egyfajta látszat, képzet csupán. Az ismeretek szülte struktúra ugyanis a szó reális értelmében nem valóságos.
A megismerő részismeretek hatalmas számú halmazát hozza létre és halmozza tovább, aminek persze se vége, se hossza nincs, hiszen az Abszolútum kimeríthetetlen. Az Abszolútumot próbáljuk ízekre szedni, feldarabolni, részleteiben megismerni, s bár ezt hagyja, mégsem jutunk semmire, hiszen az Abszolútumot e módszerrel soha megismerni nem lehet.
Az Abszolútum több mint a részek összege, ám még a részek összegéig nem juthatunk el, hiszen az ismeretek halmozása, bővítése, hatványozása, sokszorosítása az isteni kimeríthetetlenség definíciója okán végtelen lehetőségeket biztosít (vagyis megismerhetetlenséghez vezet).
Létrejön a létezés, a részek hatalmas, végtelen számú halmaza.
A relációk kimeríthetetlen száma képzet csupán, bennünk születik meg az Abszolútum lehetőségeként. Ami létezik, belül van, s nem kívül. Mi magunk egyenként és közösen okozunk a létezést - képzetünkkel, elvárásainkkal, ismeretvágyunkkal - a kvantumvilágtól a galaxis halmazokig, a fizikai és biológiai sajátosságokon keresztül a naplementékig.
Közösen képzeljük a világot, közösen alkotjuk és álmodjuk újra és újra.
A világ felfedezése – a világ megismerése - sem úgy születik, hogy a felfedezendő objektum, részecske, galaxis, földrész objektív módon létezik, hanem bennünk születik meg először, kíváncsiság, vágy, akarat és képzet formájában, s létezővé válik azáltal, hogy képzeletünk (a képzeletünk alkotta objektum, fogalom, tárgy, esemény, folyamat) és önmagunk között reláció születik. Sosem egy valaki vágya, akarata és képzete objektívizálódik, hanem közösen szüljük a relációsjel másik pólusán keletkező formulát azzal, hogy elválasztjuk azt magunktól (mindnyájunktól), s magunktól elszigeteltként kezeljük aztán. Mindezt önmagunk definiálódása miatt tesszük, sajnos, nem pedig azért, hogy az Abszolútumról bármit is megtudjunk.
Nincs múlt. A múltat is képzeletünk állítja elő, képzeletünk képzetével készül, s olyan amilyennek látni kívánjuk közösen. A múltban még nem élt senki, az is a jelen, ám képzeletünkben, vágyunkban úgy él, mintha az valóban az elmúlt volna. A relációk nagyszámú halmaza változik, mert változásra késztetjük, vagyis azt képzeljük róla, hogy változik.
A relációk száma akkorára nőtt, oly igen hatalmasra duzzadt, hogy felfejtésük lehetetlen vállalkozás. Az első relációsjel akkor született, amikor elválasztottuk magunkat az Abszolútumtól. Itt született meg az első reláció. Ez az első. Az első ellentét, amiről azt képzeltük: ez a reláció valóságos. Ez okozta és okozza a legfőbb bajt, ebből következik minden: azt gondoljuk, nem vagyunk azonosak az Abszolútummal, tőle függetlenek, idegenek, „mások” vagyunk. Emiatt, a legelsőként megszületett reláció miatt kétpólusú a világ.
A következő lépés az volt, hogy képzeltünk egy olyan architektúrát, melyben létezésünk objektívizálódhatot, amelyben elválasztójelek és relációk keletkeznek, azzal a nem titkolt vággyal, hogy definiálhassuk magunkat. Erre a folyamatra az Abszolútum ad lehetőséget - ahogy már említettük – nem korlátozván minket, sőt lehetőséget adva, hogy minden bekövetkezhessék.
Ami létrejött képzeletünk – közös képzeletünk – látszata, ezért valóságossága relatív. Ha nem lennénk, nem létezne. Azért létezik, mert mi létezünk, s mi akarjuk és gondoljuk, s mi nem benne élünk, hanem közösen vizionáljuk azt. Amit mi a világ, a valóság felfedezésének aposztrofálunk, nem más, mint egyénileg és közösen képzelt – általunk előállított – relációhalmaz felmerülése.
Minden képzeletünkön, gondolatainkon, vágyainkon, kívánságaikon, kíváncsiságainkon, vagyis ismereteink halmozásán múlik, s legfőképpen azon, milyennek gondoljuk, álmodjuk a valóságnak nevezett látszatstruktúrát, egymást, és önmagunkat is. Ami egyedül valóságos, ami egyedül reális, az, aki függetlenséget és elszigetelődést választva kiválik az Abszolútumból, hogy az Abszolútumot és önmagát definiálni próbálja.
Hogy ez sikerülhet-e, hogy ez járható út-e, az éppen azzal dől el, hogy ezzel a módszerrel (a relációk megteremésével) feltárhatunk-e bármi valóban objektívat és definiálhatót az Abszolútumról és önmagunkról, vagy sem.
Az világosnak tűnik, hogy a relációhalmaz létrejötte indirekt módon segíthet minket az istenismeret megszerzésében, megtapasztalásában, de azt is beláthatjuk, hogy ezen ismeretek beszerzése (előállítása) és birtoklása, közel sem cél, hanem csupán csak, mint eszköz jelentkezik.
A probléma éppen az, hogy relációk, ellentétek és ebből fakadóan strukturált elszigetelődés keletkezik (ez maga a létrejött „látszat” valóság, amennyiben annak tekintjük), amiből talán csak az tanulható, hogy nem hatványozni, hanem felszámolni kell azt. A relációk, az elválasztójelek sokaságából az szűrhető le, hogy léteznie kell egyfajta origónak, nyugvópontnak, zérusnak, ami mindezek mögött áll. Ez pedig az Abszolútum, a pólusok kiegyenlítője, a mágnes közepe. E közép felismerése a célja az Abszolútumot megismerni vágyó létezőnek. Nem több. A relációhalmaz létezése, fennállása és struktúrájának növelése csak részben ad támpontot Isten megismerésére. Mégis: Isten engedi létrejönni, létezni, mégpedig két dolog miatt is: a létezőknek ezzel létet ad (öröklétet), s önmagát feltárva, a megismerésre szemlélhetővé teszi magát. Persze e kettő nincs egymás nélkül.
A létezés általunk előállított relációk sokaságát szüli, így lesz kétpólusú a létezés architektúrájának szerkezete.
Csak néhány példa (hogyan születik a valóságnak nevezett struktúra, hogyan keletkeznek a relációk, amik aztán világgá sokasodnak szét, vagyis világot hoznak létre):
te-én
én-ti
mi-ti
előbb-utóbb
több-kevesebb
kicsi-nagy
ilyen-olyan
régi-új
erősebb-gyengébb
szebb-csúnyább
fiatal-öreg
reggel-este
világos-sötét
fény-árnyék
anyag-antianyag
élet-halál
gyűlölet-szeretett
a fogalompárok sora a végtelenségig fokozható…
Ha a te-én, tehát az Abszolútum és a megismerő közötti megkülönböztetés nem jött volna létre, másképp alakult volna a dolog. Hogy hogyan, azt már nem tudhatjuk meg.
A relációhalmaz visszafejtése lehetetlen, már csak azért is, mert emlékezetünk nem terjed túl messzire. Túl hosszadalmas és igen nehézkes lenne az összes relációt felszámolni, s ezzel a módszerrel eljutni a világ kezdetéhez (a relációk megszületéséhez), bár ahogy említettük az első relációk létrejötte tettenérhető. A többi homályba vész, s ma oly nagyobbra duzzadt számuk, hogy a felfejtés lehetetlenné vált.
Más megoldás kell. De mégsem az előremenekülés a helyes válasz. A megoldás a képzet, a gondolat, a kíváncsiság, az ismeretéhség felszámolása, az ellentétek feloldása, az egyenlőtlenségek kisimítása, a relációk megszüntetése. A relációsjelek kivétele abból a struktúrából mely épp a relációsjelek okán létezik.
Ezzel egyidejűleg ki kell alakulnia felismerésnek, hogy mindennel és mindenkivel azonos, vagyis egy vagyok. A relációsjelek kiemelése épp azzal jár együtt, hogy mindennel, ami létezik, azonosulok. Az azonosítást követően érthető meg az is, hogy mindennek kiváltó oka közvetett és közvetlen módon is az én képzetem, az, hogy a világot s magukat a relációkat, melyből felépül a létezés mibenlétének szerkezete, (másokkal közösen) én képzelem.
Amennyiben felszámolásra kerülnek a relációsjelek, mely miatt a világot tőlem függetlennek, idegennek, ellentétesnek, tőlem „másnak” ismerem, felszámolásra kerül az a képzet, hogy a világot ismernem, megismernem kell.
A világot nem kell megismernem. Épp a megismerés vágya, a relációsjelek hatványozása az a defektus, amely miatt a világot valóságosnak gondolom. A világ nem valóságos, nem objektív, nem kézzelfogható, csupán annak gondolom, s gondoljuk valamennyien, s éppen ezért olyan, amilyen.
A világ nem valóságos. Csak Isten az. Isten azonban nem más, mint a létezés inverze, a nyugvópont, a nullpont, a semmi, a nemlét, az egyetlen valóság, ami igaz. Ha a világot nem vagyunk képesek önmagunkban felszámolni, ha relációsjeleket nem tudjuk kiemelni és eltávolítani önmagunkból, nem érhetünk hozzá.
A baj éppen az, hogy a relációsjelek világát gondoljuk és képzeljük valóságosnak, sőt az, hogy az ellentétek világából következtetünk olyan fogalmakra, amelyek valójában nem ellentétesek: azok csak a relációjelekből épült világban azok. Az ellentétek a relációk itt e világban – az általunk létrehívott és érzéklet létezésben - manifesztálódnak, itt ütik fel fejüket, mert megkülönböztetjük egymást, s mindent, mi létrejött, s e megkülönböztetésekből álló struktúrát eztán valóságosnak gondoljuk. E képzet súlyos bajokat okoz.
E képzet eredményezi azt a defektust, ami miatt a relációjelek megmaradnak, sőt továbbra is sokasodnak. A relációs jelek világa egyfajta útvesztő, labirintus, ami addig mutatkozik persze annak, míg meg nem szűnik, míg felszámolásra nem kerül. Ezt pedig közösen okozzuk, okot és okozatot egymásra halmozva és folyton mindent megkülönböztetve, vég nélkül.
Ne feledjük, bármit előhívhatunk a lehetőségi lét végtelen tárházából, s mit ezután látunk, érzékelünk, valóságosnak ismerünk: bennük létezik csupán. Bennünk, mindannyijukban. Objektív világ nincs. A világ nincs nélkülünk, általunk ugrik elő az Abszolútumból, a lehetőségi létből, s azt képzeljük, hogy ellentét, reláció van köztünk és az Abszolútum között.
A relációkra kihegyezett létezésről az gondoljuk: ez lehet az alapja az Istenlátás elérésének. Pedig ez puszta illúzió, mint ahogyan a relációsjelek is azok. Bár – vetődhet fel bennünk –máshogy hogyan is láthatnánk Istent, ha előbb relációkat nem teremtünk, majd azokat annuláljuk, hogy látásunk előtt a relációjelek origójaként feltárulkozhasson maga Isten?
Ezzel arra utalunk, hogy nem a relációsjelek világának valósága utal Isten deffinicójának eléréséhez, hanem éppen az, hogy Isten e mögött van. A lét és a nem lét határán, középpontján, a nullponton. Lehetőségként.
Isten meghatározhatatlan. Ha a relációsjelek fogalomtárházát alkalmazod rá, ellentmondásokba keveredsz, éppen azért, mert a relációsjelek világa is ellentmondásos. Isten meghatározásához el kell felejtenünk és fel kell számolnunk minden olyan fogalmat, mely ebből a világból való. Mégis azt is tudnunk kell: Isten e világban, és csak ekképpen ölthet testet, máshogy – az ismeret, vagyis a megismerésre éhes létező számára - megismerhetetlen maradna.
A relációkból adódó fogalomhalmaz hamis fogalmakat fogalmaz meg, hiszen fogalomalkotásunk táplálja a relációk világából való. Nem csak a relációk sokaságából születő képzet-valóság hamiskás tehát – hiszen csak ellentétekben képes gondolkozni – hanem a fogalomalkotásunk is: amivel önmagunkat és az Abszolútumt is meghatározni próbáljuk.
Nincs más, mint az Abszolútum, bár ő meghatározhatatlan, s legfeljebb úgy tudjuk körülírni, mint hogy ő minden létező létrejöttének lehetősége. A megismerésre éhes létező létének lehetőségére az Abszolútum ad lehetőséget, mellyel a létező él is. Ám relációt tesz önmaga és az Abszolútum közé, önmaga és mások közé, önmaga és az általa képzelt képzetek közé, így elkülönül, önálló lesz, s a lehetőségek végtelen tárházából olyan világot képzel magának, ami számára tetszetős. Mindenképp megkülönböztetni akar, ellentéteket formál, relációsjelekből állóstruktúrát alkot, és abban a világban él, amely képzeletében nap, mint nap megszületik.
E világ egyfajta különbözőséget mutat az Abszolútumtól (persze abból merít), s belül is különbözőségekből áll. Hasonlít az Abszolútumra is, meg nem is.
Belőle van, mert az Abszolútum lehetőséget teremt erre, belőle vétetik, hiszen az Abszolútum nem állít korlátokat: korlátlanságát nem korlátozza a létezés létrejöttekor, a maga korlátlanságából lehetőséget teremt, hogy a megismerésre vágyó megismerhesse, amit szeretne, amire vágyik, amit képzelete, gondolata kíván, de mégsem hasonlít e létezésre, hiszen ő csak lehetősége mindezeknek, mert ő maga mégis mindennek az inverze.
S hogy a megismerésre vágyó létezőnek van-e, lesz-e személyen élete, ha kényszerképzetét fel tudja számolni, ha felismeri az Abszolútumot, mely a létezés mögött az origóban, a nullpontban van: ezt nem tudjuk biztosan.
Ám ha a felismrés megszületik, s ha a relációk felszámolódnak, a felismerő a felismerés következményeként az Abszolútumban ismét feloldódhat, lehetőséget teremtvén arra, hogy mások is ugyanezt a kört, talán ugyanezzel a felismeréssel befuthassák.
Személyes élete ismét az Abszolútumé lesz, abban feloldódva, annulálódik, megszűnik, hogy másoknak lehetőséget adjon az Abszolútum felismerésére, mégpedig épp azzal, hogy ő maga nem kíván a relációk világában megvalósulni (vagyis közreműködni a reláció világának fenntartásában).
Elveszíti életét, hogy az Abszolútummal egy legyen, hogy az általa és benne kialakuló relációk megszűnjenek, s élete kiegyenlítődjék az Abszolútummal. Ha lesz személyes életünk, egy lesz az abszolútummal, mégis épp a felismerés, az Istenlátás és Istenazonosulás által több lesz, mint kezdetben, hiszen személyes életünket a felismerés tűzében folyton elemésztve az Abszolútummá változtatjuk örökké, hogy a megnyilvánulás szétszórt nyugtalanságát ne ízleljük többé.
Vagy visszatérve, segítünk másokat, képessé téve magát arra, hogy e relációkról hírt adjon, s másokat életre segítsen (feltárva a relációk valódinak hitt voltának képzetét).
Nekünk azonban, akik a relációk világában élünk azon kell fáradoznunk, hogy hogyan számoljuk fel azt. A feladat megértéséből, felismeréséből és megvalósulásából áll. Egymással van elsősorban dolgunk.
A megvalósuláskor új ember születik, aki – a felismerés révén – a relációk világán kívül áll. Az egész folyamat a relációk, a különbözőségek, az ellentétek felszámolására jön létre, egymás és az Abszolútum valódi mibenlétének ismerete céljából.
Az Abszolútum a relációk világán kívül áll. Aki belül van, relációkat, ellentéteket, különbségeket érzékel, tapasztal, ám ez több okból hamis: hamis, mert mi magunk képzeljük ilyennek a létezést, és hamis, mert az Abszolútum mentes a relációktól.
Hogyan keletkezik a relációvilág, a valóságnak hitt struktúra? Már említettük, de bővebben ki kell fejtenünk, hogy megértsük: e világ mindenestül belül van, s nem kívül, s hogy létrejötte nem más, mint képzeletünk eredménye, szülötte, melyben megkülönböztetésre vágyva, megkülönböztetni próbálunk mindent, mit képzelünk, vagyis amit így előállítunk.
A megismerésre lehetőséget kapó megismerő e lehetőséggel egy időben relációba kerül azzal, aki a megismerésre lehetőséget ad, hiszen a megismerő és az, aki a megismerésre lehetőséget ad, óhatatlanul relációba kerül, vagyis elkülönülnek, elválnak egymástól, hogy a megismerő a megismerésre lehetőséget adót megismerhesse.
Az Abszolútum és az őt megismerni vágyó elkülönülnek egymástól, hogy a megismerő az Abszolútum szemléletébe merüljön. Az Abszolútum e szemlélésre, e megismerésre lehetőséget ad. Nem marad magában, hanem önmagát feltárva, önmagát közszemlére teszi, hogy a megismerésre vágyó az Istenlátásban részesülhessen.
A megismerő tehát elkülönül, hogy az Istenlátás boldogító örök pillanatában részesedjék. Ám ekkor, szintén óhatatlanul reláció is keletkezik: a megismerő e relációban megkülönbözteti önmagát az Abszolútumtól, s felismeri önmagában a megismerőt.
E pillanatban jön létre a tudat, vele együtt az indivídum, az én, aki már nem csak az Abszolútumot, hanem önmagát is megismerni, definiálni próbálja. Istent látni kell, nem definiálni, ez az egyik hiba, amibe a megismerő beleszalad, a másik pedig, a legfőbb: azzal, hogy Isten lehetőséget ad a látásra, még nem jelenti azt, hogy a megismerő tőle különbözik. A megismerő Istenből kap/merít létezést, de e létezés ettől még teljesen azonos vele.
Ám Isten nem korlátoz semmit. Még azt sem, hogy definiálni próbáljuk őt, definiálni akarjuk magunkat és másokat is. Nem korlátoz ebben, mégis ez az út félreértések nagyszámú sorozatát okozza, annál, aki rálép.
Tehát még egyszer. A megismerő abba a hibába esik, hogy az Abszolútum definiálásakor azt gondolja: önmaga és az Abszolútum között (a megismerő és a megismerésre lehetőséget adó között) különbség van és a definiálás során különbséget is kell tenni.
Így a megismerő által - a definiálás során - a hangsúly a megismerőre helyeződik át, mégpedig azért, mert egyrészt a megismerő különbséget tesz maga és az Abszolútum közé, másrészt azt képzeli, hogy önmaga definiálásával többre jut, vagyis fontosabbá teszi az öndefiníciót az Abszolútum definiálásánál.
Próbáljuk megérteni, hogyan keletkezett a világ, a valóságnak képzelt struktúra, a relációs jelek alkotta viszonyrendszer, amelyben ilyen szépen elhelyezkedtünk. Ami létrejött az a tudat tevékenységeként definiálható.
Kérdezzük hát! Hogyan objektívizálódik e struktúra? A tudat (a megismerő tudata) hogyan hozta létre relációk világát, melyről az gondolta, támpontot adhat önmaga meghatározására?
Az első lépések tetten érhetők, erre mindannyian tisztán emlékszünk, mert a nagy skandalum, az igazi „botrány” emlékezetét nem tudjuk eltörölni.
Ha azonban emlékezetünkben idézzük, a bajok okát feltárhatjuk.
Fontos megértenünk, hogy a tudat amint tevékenységbe kezd, amint tudatosít, azaz létezésre segít valamit, azért teszi, hogy megkülönböztesse magát tőle. A képzelt, vagyis tudatosított képzet (fogalom, alak, tárgy, entitás, stb.) úgy és azért válik valóságossá (látszólagosan valóságossá), mert a tudat a létrehozott képzettől megkülönbözteti magát, s e képzetet önmagától függetlennek és ellentétesnek tünteti fel.
A képzet – a világ, amelyben meghatározni kívánjuk magunk – objektívizálódása azért valósul meg, mert relációs jel képződik a megismerésre éhes tudat és a megismerni kívánt képzet között.
A tudat elkülönül saját képzetétől és képzetéről azt hiszi, valóságos. Ebből következik, hogy a képzetek közt is reláció keletkezik, s a relációk óhatatlanul objektívizálódást vonnak maguk után.
Ez egy örvény, amelybe ha a tudat belekerül, nehezen szabadul többé. A világ egy pillanat alatt ugrik elő a Semmiből, a lehetőségi létből, mi magunk húzzuk elő onnan, mint a varázsló a nyulat a kalapból, egy pillanat alatt, hogy mohó kíváncsiságunkat, megismerésre éhes tudatunkat, öndefiniálásra vágyó akaratunkat minden áron kielégítsük.
Hogyan készült a világ? Amint a megismerő - a megismerésre lehetőséget teremtő által – ismeretszerzésbe kezd, amint tehát a tudat tudatosítani kezdte önmagában az Abszolútumot és önmagát is, vagyis amint relációsjelet tett önmaga és az Abszolútum közé, fogalmakat kezd alkotni.
Csak néhány példa a fogalomalkotásra (láttuk már föntebb, de most újra szerepeltetjük):
te-én
én-ti
mi-ti
előbb-utóbb
több-kevesebb
kicsi-nagy
ilyen-olyan
régi-új
erősebb-gyengébb
szebb-csúnyább
fiatal-öreg
reggel-este
világos-sötét
fény-árnyék
anyag-antianyag
élet-halál
gyűlölet-szeretett
a fogalompárok sora a végtelenségig fokozható…
Egyfajta tudatfolyamat indult el, hogy a fogalomalkotás segítségével definiálja a definiálásra lehetőséget adó Abszolútumot és önmagát is. Ám a súlypont önmagára helyeződik át, még mielőtt a megismerő felismerné az Abszolútummal való azonosságát.
Hogyan készült a világ? Amint a tudat megismerő tevékenységébe kezd, amint fogalomalkotása elkezdődik, belekezd a megkülönböztetés véget nem érő tevékenységébe. Amint a tudat tudatára ébred, vagyis amint a megismerő az ismeretek felhalmozásába kezd, fogalmakat, fogalompárokat, relációkat alkot, azért, hogy az Abszolútumot és önmagát is meghatározni, objektivizálni, vagyis realizálni tudja.
A tudat belekezd tevékenységébe. Ellentétpárokat alkot, hiszen tévesen azt gondolja, az Abszolútumtól mindenképp meg kell különbözetni magát. A megismerő tudat különbséget tett önmaga és az Abszolútum között. E hiba okán kezdett bele a megkülönböztetés végeláthatatlan folyamatába, ezért alkotott fogalmakat, majd relációkat, majd képzelt teret, időt és világot, hogy abban elkülönülve immáron saját élete meghatározásán dolgozzon.
Természetesen csupán körvonalazni tudjuk, hogy a tudatosítás milyen lépésekből tevődött össze, de a nagy skandalum, az igazi botrány emlékezetét mélyen magunkban őrizzük, ez az, amit eddig tárgyaltunk. A most következő rövid szakasz spekulációnak tűnhet, de mégsem az, ha a logika sziklaszilárd következetességét próbáljuk alkalmazni.
A tudat tehát tevékenységbe kezd. A megismerés tudati realizálással elkezdődik, a megismerő a megismerésre lehetőséget teremtő Abszolútumtól a megkülönböztetés miatt elkülönül. A megismerő épp az ismeretszerzés okán elkülönül és izolálja magát, vagyis megkülönbözteti önmagát az Abszolútumtól, s ezzel egyidejűleg megkezdi tudati tevékenységét, mely során a legelső tudati aktus és relációpár megfogalmazódik benne: én és te.
Hogyan kezdet bele a tudat a véget nem érő tudatosítási tevékenységébe? Úgy, hogy fogalmakat alkotott önmaga és az Abszolútum relációjáról.
Amint a tudat öntudatára ébred, vagyis amint megismerésbe kezd, - ez egy és ugyanaz – tudatosul benne az első fogalompár. Az Egyből kettő lesz, hisz önmagát megkülönbözteti az Abszolútumtól (holott egy vele), s tudatában megjelenik a Te kontra Én fogalmak relációpárja. Ő kontra ÉN.
A következő tudati aktus ebből következően az ő más, mint én reláció, s innentől már a definiálás óhatatlanul a megismerő létezésére irányul, megkülönböztetve a megismerő meghatározását az Abszolútumtól.
A tudat téves tevékenységbe kezd, önmagát és az Abszolútomot is meghatározni próbája, pedig ez lehetetlen: relációk sokasága realizálódik ekkor egy pillanat alatt. A semmiből a több-kevesebb, kisebb-nagyobb, ilyen-olyan, közelebb-távolabb, tied-enyém, előbb-utóbb fogalmak bevezetésével a relációk struktúrájának felépítése elindul.
De mivel a megismerő most már az önmeghatározás soha nyugtot nem adó tevékenységébe kezd, mivel az gondolja, önmagát kell objektivizálnia, pozícionálnia, definiálnia realizálnia, belekezd abba tevékenységbe, mely relációk sokaságát szüli. Téves gyakorlatba kezd, fogalompárokat alkot, hogy önmagát definiálni tudja. Közeg képződik, a képződmény tudatosul, a képződmény és a képzetet-alkotó relációba kerül, s önmagát a fogalomalkotó megkülönbözteti saját fogalmaitól.
Ezért van, hogy a világ mindenestül belül van. Bennünk. Később aztán előbb-később fogalompárok keletkeznek (képződnek), hisz önmagát az Abszolútumtól ilyen tekintetben is megkülönbözteti a megismerő. Megszületik az idő.
De más is történik, párhuzamosan. A tudat önmagára tekint. Nem tudja még, ő maga miből van. Nem tudja még magát beazonosítani. Fogódzókat keres, amiben megkapaszkodva nagyobb biztonságban érezheti magát. A struktúra nő és egyre nagyobb, kiterjedtebb és szövevényesebb lesz, de a megismerő abban nem talál önmagára (önmaga definícióját nem tudja felírni).
A fenti tevékenységet, a relációstruktúra alkotását közösen végezzük, mind egyenként, és valamennyien. A világ, amiben élünk e relációk halmaza, ám mivel az Abszolútumból, a lehetőségi létből fakad, élhető, szép és hasonlít is ahhoz, amiből előhúztuk.
Rezümé
Az első defektus tehát a különbségtétel, a megismerő és az Abszolútum között (amiből van), a második, hogy a megismerés súlypontja önmagára helyeződik át, azzal a téves és mohó éhséggel párosulva, hogy önnön meghatározásunk előbbre való bármi másnál.
Miután a megismerő magára ismer, elkezdődik az önmeghatározás véget nem érő folyamata, amiben megismerő támpontokat, fogódzókat, kapaszkodókat keres önmaga maghatározására. Ez tudat-cselekvési mechanizmusokból áll.
A tudat tehát működésbe kezd, s viszonyrendszert, reláció-rendszert alkot, hogy abban elhelyezkedve (e relációkból álló viszonyrendszer által) meghatározza önmagát. E viszonyrendszer (a világ) azért hamis, mert mi magunk képzeltük el, s azért áll csupa-csupa relációból, hogy valamiféle viszonyrendszer keletkezzen, melyben az alany magát - éppen e viszonyrendszer által - realizálni és definiálni tudja.
Az izolálás során muszáj viszonyrendszert kialakítani, relációkat használni, hiszen az önmeghatározás csak viszonyítások közepette sikerülhet.
A tudat tehát tevékenységbe kezd, amelynek se vége, se hossza, hiszen nem tudja, hogy e viszonyrendszer, e relációhalmaz épp azért hamis, mert csupán arra szolgál, abban a megismerő elhelyezkedhessék, s önmagát a saját maga által kreált és használt viszonyrendszerbe azonosítani tudja, vagyis beazonosítsa (definiálja).
Mivel hasonlatosak vagyunk az Abszolútumhoz, hisz ő adott lehetőséget létezésünkre, hasonlítunk hozzá abban is (és mindenben), hogy bármit létezésbe hívhatunk, bármit létezésbe szólíthatunk, amit képzeletünk és gondolatunk alkotni bír. Erre maga az Abszolútum ad lehetőséget, nem korlátozva a megismerőt ebben a vállalkozásban.
A valóságnak nevezett létezést, a valóságnak nevezett architektúrát mi magunk kreáltuk önnön létezésünk definiálására. Nem értettük meg, hogy a megismerésre lehetőséget adó Abszolútum és köztünk azonosság van.
A létrejött struktúra - melyben élünk, a világ - merőben bennünk van, egyéni és közös képzeletünkben él. E struktúra létrejöttét az Abszolútum nem korlátozza, hagyja, hogy megtörténjen, ami történik, azzal, hogy egyszer majd eljutunk a felismerésre. Felfejtésre ugyanis már nincs mód, legfeljebb felismerésre.
Az Abszolútumot és önmagunkat nem definiálni kell - hiszen az a relációk zsákutcájába vezet - hanem önmagunkat az Abszolútumban az azonosítás által újra fel kell oldanunk, hogy ezzel az aktussal újra egyek legyünk vele. Gyaníthatóan ezzel személyes életünk nem veszik el, csupán tudatosan vállalhatjuk létezésünk feladását, átengedését, miképp azt az Abszolútum is teszi.
Ezt akár nevezhetjük – ebben az összefüggésben – megváltásnak, vagyis létezésünk kiváltásának.

Befejezés

Isten életét éljük. Mit teszünk, vele tesszük. Amíg az azonosítást egymás és az Abszolútum között el nem végezzük, amíg nem ismerjük fel egymásban és önmagunkban Istent, akiből vagyunk, nem lesz nyugalom a világban.

2015. július 14.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.