Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.17. 00:41
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.16. 17:30
Kellemes estét kívánok szeretettel! Heart

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Lovas József Pál: Játék (2015. augusztus)

Elmenőben még visszanéz. Menj a fenébe, kiáltja, azzal sarkon fordul, és rám csapja az ajtót. Na, bumm! Nem! Miatta nem verem falba a fejem. Most nem. Reménykedem, már ő sem várja el tőlem a nagy durranást.
Hallgatom, léptei már a folyosó végén visszhangoznak. Utána szólnék, kiáltozom, de elkések vele. A külső ajtó hangosan becsapódik mögötte. Sajnálom, mondom lehajtott fejjel – jobb híján magamnak. Jó társaság vagyok, nem csinálok belőle patáliát.
Egy valamit el kellene döntenem. Nem tudom, hogy a lány haraggal adja itt nekem a durcást, avagy megszokásból. Csak úgy, hogy játszik velem. A kérdés súlyosságára való tekintettel, nem mindegy, mit kapok válaszul.
Amit megérdemelsz, hallom a célzottan rám irányuló replikát kicsit messzebbről. Honnan is? A gyerekkorból. Édesanyám jobbító szándékú intelmei mindenhová elkísérnek. Rendről, fegyelemről beszél, fejekben gondolkodik. A térben Anna is benne van. Eltűnődöm: lassan összeáll a kép, szövögetett emlékeink filmként peregnek le életünk kifeszített vásznán. Minden adott, semmi sem marad titokban.
Annával már csecsemős korunkban ott gügyögtünk egymásnak a pamlagon. Hogy miről folyt a traccsparti? Ó hát azt rajtunk kívül senki más nem érthette. Őriztük a titkot. A közös nyelvet, amely a mai napig életünk meghatározójává vált. Már ami a kommunikációt illeti.
A jelszó! Csak át kellett kiáltanom a szomszédba, emlékszem, egy rozoga kerítés választotta el a két portát, és máris összeverbuválódtunk vagy tízen, lányok, fiúk vegyesen. A házunk előtti gátoldal volt a játszóterünk. Fociztunk, fogócskáztunk, és jókat dumcsiztunk közben. Amikor mindezt meguntuk, átballagtunk a védőgát túloldalára, az ártéri erdőbe bújócskát játszani. Ipiapacsosat például.
Anna még nevet is adott nekünk, azt mondta, mi vagyunk a Tisza-part gyermekei. Erről jut eszembe: ha már égetett bennünket a Nap, mert hát nyáron gyakran megesik az is, előle menekülőn kéjes örömmel mártóztunk meg a folyó hűsítő habjaiban.
Naivak voltunk, gondtalanok és nagyon boldogok. Kamaszok. És talán szerelmesek is anélkül, hogy tudtuk volna, valójában milyen az igazi szerelem. Majd jön az magától, mondta ki valamelyikünk a brancsból a nagy igazságot.
Utólag elmosolyodom ezen. Emlékszem, Anna talán 13 éves lehetett, amikor egy alkalommal nekem szegezte a kérdést. Arra volt kíváncsi, vajon mit érezhet az ember, amikor megérinti az igazi szerelem? Érdeklődése őszintének tűnt, meg is lepett vele egy kicsikét.
– Az olyan égszakadás, földindulás, hogy a szíved majd kiugrik a helyéből – válaszoltam akkor.
– Bolond vagy. Te honnan tudod? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
– A nővérem mondta.
Anna jót nevetett a válaszon, kacagott is, közben perdült néhányat a tengelye körül, a táncban fel-fellibbent rövidke szoknyája, alóla fehéren villant a bugyi, csak bámultam őt, figyeltem minden mozdulatát, azután elszaladt.
Ma már tudom, Anna mindig is játszott velem. És én élveztem a játékát. Ezzel tisztában volt ő is. Azért csinálta. Játékosan csúfolódó fruskaként élte át velem, velünk, egymással incselkedőkkel gyermekien tiszta szerepét. És ahogyan mi, mindannyian, ő is szeretetre vágyott.
Kamaszkorunkat felidézve, utóbb sok mindenre rájön az ember. Ma már másképpen nézünk és ítélünk meg bizonyos dolgokat, másképpen figyelünk a még mindig szépnek álmodott, ám zűrösebb világra. És másképpen látjuk magunkat.
A szerelmet például.
– Az ember nem lehet barát és szerető kedves egyszerre. – Ezekkel a szavakkal próbáltam elmagyarázni, hogy valójában mit is érzek iránta. Anna nem értette, nem is akarta megérteni az érveimet. Ő másképp látta a dolgokat.
– Szerető barát igen, ám a fordítottja már nem az igazi? – kérdezte akkor.
– Ebben az esetben az a szó, hogy szerető, már mást jelent – válaszoltam.
– És a valóságban?
– A valóságban is. Tudnod kell, hogy én hosszú távban gondolkodom.
– Hosszú táv?... – nézett rám csodálkozva a lány. – A szerelemben nincsenek hosszú távok. A mai zűrzavaros világban, amikor minden olyan rövid, hamar elmúló és homályba vesző, nem sok értelme van az ilyen gondolatoknak. Hosszabb időre berendezkedni… Nem tudhatod, meddig élsz, milyen akadályok állnak utadba, amelyektől fölborulhatnak az előre beprogramozott terveid. Az adott pillanat az, amit meg kell ragadni, az még biztosan a tiéd.
Gondolataimba merülve bámultam Annára. Csak néztem rá, hallgattam, ahogyan beszél, mondja a magáét. A felét sem értettem, még csak nem is kapiskáltam, miről szövegel. Nem voltunk szinkronban.
– Értsd meg, nem akarlak elveszíteni. Igazán kedvellek. És… és… Szeretlek. De most… – szólt, közben megsimogatta az arcom.
Akaratlanul felnevettem. Nem volt az igazi, önfeledt nevetés, amelyet az öröm vált ki az emberből, nem, azt a nevetést a kényszerűség hozta ki belőlem. Meg sem várva, hogy a lány befejezze a mondatot, közbevágtam.
– Értem. Neked megint bejött egy új srác, és most ebben a pillanatban úgy érzed, hogy őt jobban szereted. Talán még mérlegre is dobtál bennünket. Mit mondhatnék erre? Tudod, kislány, ezt a játékot űzzük évek óta. Hol én vagyok beléd zúgva, hol te belém, de az a rohadt dolog az egészben, hogy sohasem egyszerre vágyunk egymásra. Gondolom érted, miről beszélek…
Anna aprókat bólogat, így folytatom:
– Ez a se veled, se nélküled játék sehogyan sem ízlik nekem. Azt hiszem, már kinőttünk belőle. De te még mindig itt dilemmázol a jövőnkről, ahelyett, hogy döntenél, kellek-e neked, avagy a soros új barátod mellett teszed le a voksod.
– Te féltékeny vagy! – kiáltott fel a lány. Hangja ércesen, bántóan ható nevetés kíséretében zengett az éjszakában. – Naná, hogy féltékeny vagy!
– Féltékeny én? Egy fenét! Csak…
– Csak?
– Hagyjuk. Jó?...
Anna akkor megvonta a vállát, egy hatalmas grimaszt vágott felém, aztán sarkon fordult és elviharzott. Néhány nappal voltunk túl az érettségin, a felnőtté válás évszámban megszabott határán, a várva várt szabadság szele éppen hogy megcsapott bennünket. Nem tagadom, azzal, hogy átléptük a gyermekkor küszöbét, valami újat, nagyon fontosat vártunk el magunknak. Helyette gyászjelentéssel szolgált az a nagybetűs Élet. A híradás egy motorbalesetről szólt, amelyben Anna… Nehéz leírnom a szavakat… Anna örökre elhagyott engem.
2603
orkutya - 2015. augusztus 03. 13:57:23

Elgondolkodtató, szép történet. Ki ne élte volna át egyszer-többször a teenager-kori szerelmeket, felkavaró érzéseket?
Jó volt pár perc erejéig megint ifjúnak éreznem magam!
Tibor Wink

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.