Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Mese a régi öregekről

Egy gyönyörű tájon, ahol rétek és dombok váltják egymást, két domb között egy kis falu húzódik meg. A falu mellett kerek halas tó is szépíti a tájat, aminek túlsó partján égig érő fenyőerdőbe vezet az út.
Ezen a mesés környéken még emberi értékek szerint tisztelik egymást, akik itt élnek.
Szép, takaros házak sorakoznak egymás mellett, az utcán tisztaság, rend van, a porták előtti teret pedig több helyen sövény és virágok díszítik. Nem sok házat lehet itt találni, csak amennyi a falut kettészelő út két oldalán elfér.
Egyszerűségével felhívja magára az ember figyelmét egy tornácos kis házikó. Ebben lakik a falu legidősebb párja. A ház fala fehérre van festve, így szokták meg. Barna ablaktábláiról már nagyrészt lepergett a festék. A régi fakerítésnek is híja van imitt-amott, javítani, pótolni kellene a léceket. Mégis mindenki tisztelettel megy el a ház előtt, a férfiak kalapjukat emelik, az asszonyok hangosan köszönnek az öregeknek. Nem a háznak szól a tisztelet, hanem a benne lakó embereknek.
Az udvar fehér százszorszéppel van borítva, egy-egy rózsaszín is van közte, a nefelejcs egészen a kerítésig szaporodott. A virágos kertet nem tudják már gondozni a ház lakói, veteményes is csak kis helyen van, a legszükségesebb zöldségekkel.
A gyerekek, unokák sokszor mondogatják, hogy eljönnek rendbe tenni a virágokat, kigazolni a kertet, de ha néha el is jutnak, mindig sietnek, sok a dolguk. Az öregek nem haragszanak ezért rájuk, megértik, hiszen nehéz a megélhetés manapság, sokat kell dolgozni. Nem akarnak a terhükre lenni, inkább, - ha tehetik – még segítik is őket, egy-egy üveg befőttel, lekvárral, tojással, paradicsommal, ami akad a ház körül.
Tavasztól-őszig délutánonként kint ülnek a tornácon a régi karosszékekben. Most zománcos edényekben frissen szedett meggy várja, hogy üvegekbe kerüljön. Két nap szedték, csak úgy öregesen ketten a fa aljáról a gyümölcsöt. A tetején a madarak a gazdák, nem tudja azt leszedni már a tulajdonosa. Holnap majd együtt teszik el télire a családnak és talán nekik is jut belőle néhány üveggel.

Az asszony ősz haja egyszerűen hátra van fésülve, barna szeme még most is szép, legalábbis így látja az ő embere. Fáradt kezével mellényt kötöget, ne fázzon télen az ember háta, dereka. A konyhában végzett mára, a túrós süteményt letakarta a legyek elől. Elrakta az edényeket, letörölte az asztalt, felmosta a követ.
Az ember újságot olvas, égszínkék szeme nem látja jól a betűket, az asszony bemegy a házba és kihozza a szemüveget neki. Kis idő múlva előrehajol, az újság félig kicsúszik a kezéből, bóbiskol. Az asszony hagyja.

A ház felett ragyogó kék az ég, már nyoma sincs a viharoknak. Pedig voltak viharok. De elmúltak.
Alig voltak néhány éve házasok, mikor valaki szemet vetett az ő emberére.
Erős paprikát tett a köténye zsebébe, úgy ment meglesni hová jár. Kicsípi vele a szemét vele annak a némbernek.
Ölébe tette a kötését, kicsit pihent, nézte az emberét.

Nincs már meg az a lábas sem.
Egyszer próbált kezet emelni rá. Na azt már nem!
Éppen a vastag alumínium lábasban készült ebédet főzni. Felkapta, úgy vágta az ember könyökéhez, hogy letört a lábas füle. Sokáig a kutya vizes edénye volt. Már nincs meg.
A kutya kölyke is megöregedett, elpusztult, rég eltemették a kert végében.

Neki is próbáltak udvarolni. Aki a tojást árulta a faluban, mindig neki tette félre a legszebbeket. Azt mondta, ha kap egy csókot tőle, ingyen ad annyi tojást, amennyit csak akar. Még meg is ölelte, erőszakkal magához szorította.
Égő arccal ment haza.
- A kertben sütötte meg a nap az arcom. – próbálta magyarázni.
- Csak a fejedet meg ne süsse, morogta az ember. Mérges volt, hol marad ilyen sokáig, mikor lesz már kész az ebéd!

Ahogy pucolta a zöldséget a leveshez, a könnyei potyogtak rá. Hetekig, vagy talán hónapokig nem tudta elfelejteni azt a tilos ölelést.

Nehezen építették fel ezt a kis házat is, ahol felnevelték a gyerekeiket. És hát persze a gyerekek körül is adódtak viták. De mindig mindent együtt oldottak meg.
Ketten hajoltak a gyerekek beteg ágya fölé és együtt örültek, ha az iskolából jó bizonyítványt hoztak haza. Becsületesen kitartottak egymás mellett.

Hatvan év.

Vasárnap a templomban ünnep lesz a tiszteletükre. Jön az egész család. Gyerekek, unokák, dédunokák.
Ezt is megérték.
Mi lehet még hátra? Mennyi lehet még hátra?

Felnézett. Kezd esteledni. Felébresztette az embert, ideje bemenni a házba.
A konyhában egy-egy szelet süteményt tett két kistányérra, két bögrébe pedig tejet öntött.
Leültek egymással szemben, megvacsoráztak. Már ritkán beszéltek, szavak nélkül is értették egymást.
Érezték egymás minden rezzenését.

Lefekvés előtt még bekente kenőccsel az ember derekát, és bezárta az ajtót, ahogy minden nap.

Bementek a szobába, lefeküdtek a régen egymás mellé tolt két öreg ágyra. Jó éjt kívántak egymásnak.

Álmodtak egy tornácos kis házról, ahol béke és szeretet van, ahol tiszteli egymást asszony és ember. Ahol szivárvány van a ház felett, mert ha esik is az eső, mindig süt a nap.

Ezen az éjszakán még egyszer fiatalok voltak, táncoltak egymáshoz simulva, mint azon a réges-régi bálon, ahol egymás szemébe néztek és az a pillanat eldöntötte az egész életüket.

Budapest, 2007. június 06.

Írta: Csató Gáborné
686
T Pandur Judit - 2009. augusztus 29. 23:12:20

Kedves Eszter!
60 év bizony sok idő egy ember életében. 60 évnyi házasságban már úgy beleszőtték egymás életszövetébe magukat, hogy már eggyé váltak.
Nagyon szépen írsz róluk, példaként állítva elénk a hűségüket, szorgalmukat, kitartásukat, egymás iránti szeretetüket.
Judit

277
farkas viola - 2009. április 05. 21:07:15

Kedves Eszter!
Nagyon tetszik a képekkel, hangulattal megjelenített írásod.
Gratulálok szeretettel. Viola

499
magyareszter - 2009. április 01. 13:37:11

Kedves Timoca!
Köszönöm, hogy elolvastad az én kedves régi öregeimet, sajnos én is azt hiszem, hogy csak a fantáziámban élnek már.
Igyekszem, mert ahogy olvasom itt az írásokat, bizony fel kell kötni a gatyát, vagy a szoknyát!
Örülök véleményednek!
Sok szeretettel Eszter

499
magyareszter - 2009. március 31. 21:20:43

Kedves Zsuzsanna, Pegazus, Keni!

Nagyon szépen köszönöm kedvességeteket, figyelmeteket. Megpróbálok úgy írni, hogy megérdemeljem ezeket a gyönyörű dicsérő szavakat.
Sok szeretettel Eszter

298
keni - 2009. március 31. 19:22:00

[i]Kedves Eszterke ![/i]

Megint egy bánatosan, de szép és mélyen megható történetet olvashattam Tőled, ami örömmel töltötte meg az én szívemet is.
Azt szeretem benned, hogy annyira látványosan írsz, hogy élnek előtem azok a képek, amiket leírsz és jelenetek elevenednek meg előtem egy hosszú élet 60éves hűséges és kitartó szeretetével, ami mára már olyan kevés, ha van talán?

Finoman, csendesen, írod a sorokkat egymás után, és látom, ahogy születnek írásaid tollad sercegése alatt, és képpé válnak a leírt jelenetek...
Nagyon örülök - finom - kellemes, igazi leíró - nagy tehetségednek !

Szeretettel !
- keni -

288
Pegazus - 2009. március 31. 10:36:42

Az írásodhoz gratulálok és további sikereket kívánok!
Szeretettel üdvözöl: - PegazusWink

230
Torma Zsuzsanna - 2009. március 31. 08:17:18

Kedves Csató Gáborné!
Tudnod kell, hogy számomra Te vagy az egyike a tagjainknak, akik ennyire megható, szép emberi történeteket vetsz papírra. Azért mondom, hogy egyike, mert van még egy-néhány ember, akiktől hasonló, de mégis valamiben eltérő szép történeteket olvashatok. Ami nekem nagyon tetszik, azokat kinyomtatom és elteszem emlékbe. Lehet, hogy ezeknek egyike-másika majd megjelenik kötetben is. Biztos vagoyk benne. Vagy a jelenlegiben, vagy a következőben. De az biztos, hogy ilyeneket meg kell hagyni az utókor számára!

Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmileSmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.