Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.22. 11:33

2019.07.22. 11:07
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.22. 11:07
Boldog névnapot a Magdolnáknak! Rose

2019.07.22. 07:00
Nagyon boldog névnapot kívánok kedves Magdolnák! Legyen szép, örömteli napotok! Rose

2019.07.22. 06:30
Szép napot kívánok mindenkinek! Smile Rose https://www.youtu.
..TW1zt8KkVk

2019.07.21. 23:06
Kedves Józsi! A Bűvölet c. verset kétszer töltöttem fel. Helyesen a Verselő versek közé szántam. A másikat légy szíves törölni!

2019.07.21. 22:01
Szép estét és Jó éjszakát mindenkinek! Smile

2019.07.21. 18:53
Iovábbi szép estét kívánok! Heart

2019.07.21. 18:39
Szép estét kívánok Mindenkinek szeretettel! Heart

2019.07.21. 16:57
Szép napokat kedves Holnaposok. Smile Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 0
Poós Gergely: Személyes és társadalmi üdvösség azonossága
Az ember üdvösségéről beszélünk. Az üdvről, melyet az ember, így vagy úgy de biztosan elér. Nyílván való, hogy Isten senkit nem enged elveszni, bár tudjuk: az ember kierőszakolhatja magának az Istentől való távollétet, ami persze természetétől idegen, de mégis megengedtetett neki. Megengedtetett, mert Isten nem csak pusztán el nem múló létezést ajándékozott teremtményeinek, de abszolút szabadságot is, így az ember (is) azt kezdhet létezésével, amit akar.

Az archaikus kortól már tudjuk, az ember valódi hivatása, hogy Isten társa legyen a létezés megélésében. Az ember hivatása, hogy égbe menjen, hisz eredeti helye Isten társaságában keresendő.

De hol van az ég? – tehetjük fel a kérdést. Mindenhol – válaszolhatunk rá – mindenütt, ahol az ember Isten szándékát, tervét, vagyis az isteni minőséget magán tudja hordozni, meg tudja valósítani, hogy azzal mások üdvére legyen.

Az ember, ha az üdvre gondol, sajnos mindig magánüdvöt fogalmaz meg önmaga számára, az üdvösség elérését önmaga számára, önmagára vonatkoztatja, amivel komoly gondot okoz önmaga és mások számára is.

A távol-keleten – elsősorban Kínában – kivirágzott vallások és a kereszténység is jellemzően magánüdvben gondolkozik, a középpont az ember személyes üdvösségére kerül, az én üdvösségére.

A kereszténység szerint - a kegyelem kiárasztása által - a megváltás Isten tette. Az üdvösséget az ember el nem érheti, ha Isten őt magát égbe nem emeli. A megváltást, ha az ember elfogadja, a mennyekbe kerül, ha nem, a Seol lesz örök lakhelye.

A hívő lélek Isten kegyelméért imádkozik, a bűnt önmagáról Isten bűnbocsánata nélkül le nem vetkezheti, a megtisztulást nem maga végzi, hisz erre képtelen, a bűnök elvételét, a bűnök bocsánatát Isten végzi el helyette, Jézus Krisztusban.

Krisztus veszi át, Krisztus veszi magára az ember bűneit, a kegyelem nélkül az ember el nem érheti a mennyet. A keresztény ember a bűnök bocsánatáért imádkozik, kéri és elfogadja Krisztus megváltását. De érte életében különösebben semmit nem tesz, a hívő bocsánatot kér és kíván életéért, s ezzel lényegében kimerül élet-tevékenysége.

Bármennyire is sematikusnak mutatkoznak a fent leírt sorok, a keresztény ember, illetve a keresztény kultúrában nevelkedett emberek így gondolkoznak. Nem kívánják életüket minden áron helyes irányultságává változtatni, erre kevésbé törekednek – hisz Isten megváltása, megváltó kegyelme, a bűnök bocsánata – hit és reménye szerint – úgy is bekövetkezik. Érte nem kell semmit tennie, csak hinnie és rábíznia magát Isten megbocsátó szeretetére. Nos a keresztény kultúrákban nevelkedett emberek – függetlenül attól, hogy hívők vagy nem hívők – ebből indulnak ki, ebből merítenek, és sajnos az ebből fakadó következmények mentén élik életüket.

De mit is jelent ez? Ismételni fogom magam. Ha az ember nem kívánja minden áron, minden módon életét rendbe hozni, ha nem kíván a benne létrejött zavartságon, rongáltságon, szétszórtságon úrrá lenni és felülkerekedni, akkor a benne és általa formálódott defektus és az annak folyományként folyton bekövetkező helytelen élet-gyakorlat nem csak megmarad, hanem még tovább fokozódik. Nemzedékről nemzedékre.

Két dologról beszélünk:
1. Az emberek fejében a magánüdv elérésének kívánsága fogalmazódik meg.
2. Nem kívánják a bennük létrejött rongáltságot helyreállítani.

E két attitűd oly súlyosan kihat emberi életére, hogy oly’ hatalmas bajok keletkeznek, amin képtelen úrrá lenni. S ha ez egész társadalmak problémája, akkor az emberi társadalom csődbe jut. Morális, erkölcsi, szellem és lelki és csődbe.

Ennek elhatalmasodását egyértelműen látjuk ma. Az emberi társadalom nem csak önmagát, hanem életterét is felfalja, kizsákmányolja, tönkreteszi. A fő baj az eredeti defektus, s az, hogy a létbe lépés hajnalán keletkezett deformitást nem próbáljuk egyénileg és társadalmilag is orvosolni.

A keresztény kultúrkörbe belenőtt ember azt mondja: ezt majd Isten megteszi helyette, ez legyen az ő gondja, nekünk nem feltétlenül szükséges normalizálódnunk, nekünk nem feltétlenül muszáj életünket rendbe tenni, életünkben rendet teremtenünk, hiszen azt Isten a megváltás által elvégzi helyettünk.

E hozzáállás némi cinizmusságot hordoz magán, a társadalomban pedig mindenki cinkosa lesz lényegében a másiknak abban, hogy ki nem mondva jóváhagyjuk a fent leírt gondolatmenetet, s az abból fakadó élet-gyakorlatot. Ha pedig nem muszáj, nem feltétlenül szükséges egyénileg és társadalmilag is úrrá lenni a bajokon, az azt eredményezi, hogy az ember egyénileg veszi és társadalmilag sem törekszik arra, hogy életében üdvös életgyakorlatot folytasson.

De mint jelent ez? Most kapcsoljuk egybe az üdv fogalmát a defektus fogalmával, mégpedig következőképpen.

Az eredeti defektus a magánüdv kierőszakolására való törekvés volt. E deformitásban fogalmazható meg a bajok eredet.

Amikor az ember ezt megfogalmazta ezt, bekövetkezett a létezés beszennyezése.

Hogyan definiálható a magánüdv?

A magánüdv az, hogy ha a létezésben önmagamat előrébb helyezem mindenki másnál, még Istennél is (aki létrehívóm, ki létezésemet örökösen megtartja).

A magánüdv az, ha én fontosabb vagyok, mint mások. Ha az én életem és boldogságom előrébb való másokénál.

Amint ez megfogalmazódik, elszabadul a pokol, s annak minden démona. Amíg lemondok saját üdvömről, életemről és boldogságomról mások javára, addig képes vagyok a pokol minden erőin úrrá lenni.

Amint viszont a magánüdv vágya kimondatik, rám szabadul az, amit eleddig láncon tartottam.

Az eredeti defektus tehát a magánüdv megfogalmazása volt, majd pedig annak megvalósulására való törekvés. A létezés helyes és eredeti mivoltának inverze.

A rongáltság helyreállítását itt kell megkezdeni, itt, ezen a ponton. E rossz és hamis élettevékenység - a magánüdv vágyának elérésére tett kísérlet - homlokegyenesen szembemegy azzal, ahogyan a létezés működik, amit Isten - önnön életével - azért gyakorol, hogy a létezés bekövetkezzen és fennálljon.

Szembemegy vele, mégpedig azért, mert jól körvonalazható magánüdvöt fogalmaz meg és gyakorol, ahelyett, hogy utánozná, lemásolná Isten lét-gyakorlatát.

Ma szinte kivétel nélkül minden ember magánüdvben gondolkozik, szinte mindenki saját életét és boldogságát próbálja megvalósítani, s így az ember és a társadalom közös erőfeszítéssel csődbe jut.

Ne feledjük azonban a következőket. Maga az isteni élet is - önnönmaga létéből fakadóan - szembetalálkozott ezzel a problémával, ám Isten úrrá lett ezen, felismerte, hogy saját életét és boldogságát oda kell adnia, mert ha megtartja magának, a mohó vak önzés poklában fog feszengeni egy egész örökkévalóságon át.

Értsük meg jól! A fentiekből kell kiindulnunk nekünk, magunknak is, hisz ugyanannak a létezésnek vagyunk részesei mi is, ami Isten maga (hiszen a létezés belőle van).

A létezés megélésének problémájára létezésünkkel felelünk, s amit megfogalmazunk róla, azt is tesszük életünk gyakorlatává – óhatatlanul. Ezért nem mindegy - nagyon nem mindegy -, hogy életünk megélésekor mit fogalmazunk meg. Erre nekünk szerencsére egy egész örökkévalóság adatott, hisz az élet – ami Istenből van - elmúlhatatlan.

A keresztény kultúrákban az ember belenevelődik a személyes üdv vágyának előmozdítására tett kísérletébe. A személyes üdv lehetőségének elérése átitatja a társadalom gondolkozásmódját. Szinte kivétel nélkül mindenki azt gondolja: a személyes üdv vágyának megfogalmazásából fakadóan, ennek megvalósulásának elérése érdekében kell az életet megélni.

Azt gondolja, ez így van rendjén, a cél a személyen üdv, a magánüdv elérése - ezt tanítják kétezer éve.

Mindebből pedig következik: az eredeti defektust nem orvosoljuk, hanem – és mert személyes és magánüdv elérése lebeg szemünk előtt – az eredeti baj megmarad, sőt tovább fokozódik.

Ma az ember és az emberek közössége - a társadalom -, helytelen módon fogalmazza meg a létezés megélésének értelmét, értékét, módját és mikéntjét. Mindezek miatt nem próbálja az eredendő vétket helyreigazítani, ezért olyan emberi és társadalmi torzulás következik be, melyet igen-igen nehéz rendbe tenni.

Ma sok milliárd ember a magánüdv elérésén dolgozik - és azt hiszik, ez teljesen rendben is van -, azonban nem tudják, hogy éppen ezen tevékenységükkel tartják fenn az eredeti defektust, ami a létbe lépés hajnalán általunk és bennünk - sajnos - bekövetkezett.

Ha az alapállás nem változik, bármennyire is erőlködünk, bármennyire is reménykedünk, nem változhat semmi sem. Itt az egyes ember nem elég, e változást - az alapállás megfordítását - csak az emberiség családja, az össz-társadalom tudja közös erővel és akarattal megváltoztatni.

Amíg mindenki saját üdvén, életén és boldogságán munkálkodik, addig mindenki mások ellensége lesz, hiszen a magánüdv nem nézi jó szemmel, ha abból más is részesül.

A személyes üdv önnön megvalósulást kíván, vágyat, kívánságot, mohóságot szül, sikert, dicsőséget, elismerést vár, kapzsiságot, irigységet, féltékenységet és arroganciát fogan, egyszóval olyan morális alá-valóságot eredményez, amibe a mindenség is beleremeg, hiszen az tőle idegen. Olyan ember készül a magánüdv jéghideg önző tűzében, aki testileg-lelkileg-szellemileg a felismerhetetlenségig elveszti eredeti alakját, formáját és arcát.

De mit tehetünk? A kereszténység gyökereiből táplálkozó életszemlélet egyetlen életben gondolkozik, s talán - tudat alatt - az „utánam a özönvíz” cinikus mámorának hódol. Vagy ha tényszerűen fogalmazunk, akkor saját szavainkkal akár ezt mondhatjuk: egyetlen élet – amelyet egyébként most jelenleg élünk – úgysem elég arra, hogy rendbe tegyünk mindent, ezért bízunk abban, hogy Isten a rendbetételt megteszi helyettünk és kiigazítja azt, ami nekünk egyébkén nem sikerülhet.

Az egyetlen élet és az a remény, hogy Isten helyettünk kiigazít mindent, társadalmilag és személyesen is oda vezet, hogy lemondunk arról, hogy személyesen és közösen munkálkodjunk ezen.

Személyes magánüdv vágy fogalmazódik meg bennünk, ami helyettünk való kiigazítás reményével vegyül.

Ez az ember és az emberi társadalom ragályos, fertőző és már-már gyógyíthatatlannak tetsző betegségének pontos kórképe.

A létezés úgy van megszerkesztve, hívja fel a figyelmet Hamvas Béla Krisztus szavaival, hogy aki elveszíti életét, megtalálja azt.

Ha az üdv szó kerül az élet szó helyére, a mondta így hangzik: aki elveszíti üdvét, megtalálja azt. Az élet és az üdv a létezésben egymás szinonimái.

Az élet lehet hamis és eltorzult élet, az üdv éppúgy. Az élet lehet igaz és rendbe tett élet, az üdv szintúgy. Az élet készül, folyamatosan készül, az életet örökösen készítjük, az üdvöt ugyanúgy.

A létrehívó úgy teremtette meg a létezést, hogy önmaga átváltozott: önmaga életéről, azaz üdvéről lemondott, hogy a létezés bekövetkezhessen, hogy a létre-hívott létezők – köztük az ember is – életet, s ebből fakadóan örök, korlátlan és abszolút szabad életet kapjon.

De egyesek, s így köztük mi is, félreérthettünk valami, s azt gondoltuk: a létrejött élet a miénk, azt tehetünk vele, ami nekünk tetszik.

Ha a létrehívó önnön életéről, vagyis üdvéről lemond, akkor ezen isteni létezés-gyakorlat a teremtett mindenségre és minden létező élet-gyakorlatára vonatkoztatóan is érvényben van, ez a létezés megélésének, a létezés készítésének helyes gyakorlata.

Mindezekből egyenesen következik, hogy üdvözülni (vagyis élni, ezek - tudjuk - szinonimái egymásnak) csak úgy lehet, ha arról lemondok mindenki más javára. Az én életem, az én üdvöm akkor lesz üdvös, ha azt átadom, hogy azokból mások részesüljenek, hogy azáltal mások éljenek. Az én üdvöm (életem) attól függ, hogy mások üdvözülnek-e, s addig nekem sem életem, sem üdvöm nem lehet, míg ezt mindenki el nem éri.

Az én személyes üdvöm nem más, mint magánüdv, én-mennyország, ami pedig egyenlő az eredeti defektus megvalósulásával.

Ezzel elérkeztünk az „egyetlen életem van” problémaköréhez, és már látszik is, már tudjuk is, hogy ez nem lehetséges, hiszen az hogyan is eshetne meg, hogy én üdvözülök, míg mások bármilyen ok miatt, illetve mindenféle segítség nélkül nem.

Ez nem lenne fair – nem de bár? Ez nem lenne etikus – ugye értjük miért?

Ezért gondolom, hogy az egyetlen élet vágya és lehetősége illúzió. Mások miatt az. Az üdv miatt az. Hisz aki érti és megvalósítja az isteni élet-gyakorlatot, és érti Krisztus szavait, tudhatja: addig mennybe nem mehet, míg mindenkit oda nem kerül.

Krisztus példabeszéde az elvezett bárányról éppen erről szól. Az ember otthagyja az összest, hogy azt az egyet kisegíteni a bajból. Addig nem nyugszik, míg azaz egy, elő nem kerül. Addig neki sem lehet nyugta és boldogsága.

Az előző szakaszból szintén logikusan következik, hogy a mai emberi-társadalom, s benne az emberek élet-gyakorlata hibás. A baj továbbra is a legeslegalsó rétegben keresendő, a baj továbbra is az eredeti baj, a hibás élet -, üdv-, és létértelmezés.

Ennek következményeként jelenleg hamis és rossz az ember és a társadalom élet-terve, vagyis üdv-terve. A jelenlegi élet és egyben üdvszemlélet merőben öncélú, a magánüdv emberi, társadalmi és pszeudo-egzisztenziciális elérésére áhítozik, valamint minden eszközzel azt próbálja megvalósítani.

Az élet-terv, vagyis az üdv-terv folyamatosan készül, s meg is valósul. Ma ennek közepében - katalizátorként - a magánüdv vágya szerepel: ennek mentén képződik életünk. Ha pedig ez társadalmi szinten is megjelenik – ha azt közmegegyezéssel deklaráljuk– nos, ezzel elérjük azt, hogy az emberi össz-társadalom minden rétegét, minden korosztályát, lucskosan átitatjuk azzal a fenti életszemlélettel, ami megmételyezi és megmérgezi azt.

Ráadásul e deklarációval fenntartjuk és áthagyományozzuk az eredeti hibát is.

Ki kell mondanunk, hogy az eredeti defektust, az eredeti hibát, a baj okát jelenleg nem hogy nem orvosoljuk – pedig ez lenne a feladatunk – hanem közmegegyezéssel, társadalmi egyezséggel meghagyjuk.

Már leírtuk, de még egyszer megtesszük: e körből, e kerékből bár egyénileg kiszabadulni talán lehetséges lenne, de ha az erről szóló társadalmi megegyezés megmarad, az általános szemlélet mit sem változik. S most a lényegre tapintottunk rá.

Jelenleg a kvantumfizikában használatos „sok-világ” elmélet jellemzi-e bolygó gondolkozásmódját, ma 7 milliárd ember gondolkozik és cselekszik saját ön-világának megvalósulásáért (sok-világ).

Hálát adhatunk, hogy a szerelemben találkozhatunk néha rövid időre egymással, s itt, még ha múló pillanatokra is, feladhatjuk egy kissé általunk farigcsált önvilágunkat. Örülhetünk, hogy vannak gyermekeink, hisz értük is képesek vagyunk kissé felülkerekedni önmagunkon: a magánüdv vágya által diktált elvárás-rendszeren.

Beszéltünk arról, hogy voltaképp a magánüdv vágya amorális, hiszen magasról tesz arra, hogy mások hogyan boldogulnak, mi van velük, hová lesznek. Ez elszigetelődéshez vezet. Önérdekű élethez vezet. Ez ahhoz vezet, hogy minden egyes ember világát - önmaga - önmagának építgeti.

Az alapállás hibás.

Az élet szemlélése hibás.

Az eredeti baj nincs kijavítva.

S ha a baj okát nem orvosoljuk, csinálhatunk bármit – egyénileg és társadalmilag is - nem változtatunk semmit. A baj okát megszüntetni csak úgy lehet – mert az élet és így az üdv is folytonosan készül – hogy annak indíttatását, mechanizmusát megfordítjuk. Eleddig az én üdvéről beszéltünk, s erre építettük úgy nevezett társadalmunkat, de ez ügye már nem társ-adalom, még csak nem is emberek egymás mellett élése, hanem egymás életét elszívó, egymás életét elélő, egymás életét kiszipolyozó paraziták és kiskirályok tusakodása, nem több annál.

S ha most felkiáltunk, és azt mondjuk, túlzásokba estünk, a leírtak sajnos akkor is igazak, mert az alapállás megmarad. Egyelőre csupán a látszatát tartjuk fent annak, hogy emberek vagyunk, s hogy a bolygón ez itt az emberi társadalom, de jól nézzen bele mindenki önmagába: ha mindez nem így lenne, már réges-rég, illetve már itt és most orvosolva lenne minden hiba és baj, ami önmagunkat és ebből kifolyólag társadalmunkat jellemzi és egyben szépen lassan el is emészti.

Az én üdve világi értelemben egyenlő az én boldogságával, az én életével, az én vágyával, az én kívánságaival, az én örömeivel, az én jótétével, az én sikereivel, az én szellemi–lelki-testi gazdagításával, az én sikereivel, az én elismerésével, az én sajnálatával, az én érzékenységével, az én sértettségével, az én akaratával, az én tudásával, az én szépségével, stb., az én minden áron való megvalósulásával.

A sor folytatható. Csak az én szócskát - és őszinteségünket - kell használnunk, hogy belássuk, valóban erről van szó.

A trónról, melybe önmagunkat kívánjuk beleültetni.

Az énről, akit mindenki másnál előrébb helyezünk, hogy az élet és az üdv az én-ért legyen, s csak róla szóljon. Ám az életnek és az üdvnek transzcendens vonatkozása is van, ugyanis abból ered, s valójában abból táplálkozik – hiszen abból van.

Az ősvétek a magánüdv kimondása volt, amivel együtt járt az én megszületése (is). Ez az eredeti hiba.

S bár Isten személyes életben részesít minket, mégis én-ben gondolkozni egyértelműen hibás lét-felfogást tükröz.

Értsük meg jól. Minden, ami létrejött: Istenből van. Ugyanis, mi másból is lenne? S így mindannyian a legvalóságosabban az Egyből vagyunk, s ezért életünk és létezésünk is EGY.

Istenből vagyunk - Isten életét éljük.

Erről feledkezünk meg, amikor a magánüdv vágyát megfogalmazzuk.

Személyes életünk ugyan van, de ez mindenki életével és létezésével egyenlő. Ezért előnyre törekedni, én-t és magánüdvöt tákolni megpróbálni botorság és sosem valósulhat meg,

A magánüdv vágya teljesen szembemegy a létezés definitív voltával. Krisztus szavait tudom újra és újra idézni: „aki elveszíti életét, megtalálja azt.”

Létezni egyenlő azzal, hogy Istenben létezünk. Ez a helyes alapállás. Ez kimondatott, s ezt tudnunk kell, ahhoz hogy létezésünket normalizálhassuk.

(Egy vagyok a fával, én a fa vagyok, s a fa én, hisz mindketten ugyanannak a létezésnek jelenései vagyunk. Egy vagyok a tengerrel, s ő is velem, hisz mindketten létezésből vagyunk. Egy vagyok a másik emberrel és ő is velem, hiszen mindkettőnket Isten életet. Nem vagyok náluk se több se kevesebb; minden teremtett létezővel azonos vagyok: a létezés ajándéka Isten élete, amit ajándékul adott valamennyi létezőnek.)

Eleddig az én üdvéről, s annak pusztító következményről beszéltünk, mely óhatatlanul amoralitását eredményez nem csak a személyben, de vele együtt a társadalomban is. Most arról kell beszélnünk, hogy hogyan lehetne kijavítani a bajok forrását.

Mi sem egyszerűbb! És mi sem nehezebb!

Tudjuk a hiba az én kimondása és a magánüdv, vagyis a magánboldogság megfogalmazása volt. Ebből ered minden vétek, ez az ősbűn, s ez az a deformitás, ez az, amit magunkon hordozunk a világ kezdete óta.

Az ember és az emberi társadalom összképe ezért mutatkozik olyannak, amilyen: beteges, zavart, összekuszálódott és leginkább alávaló. Egyénileg, s társadalmilag is. E képet kell megváltoztatnunk. Egyénileg, s társadalmilag is.

Fontos rámutatni arra is, hogy a bajok leküzdésére tett erőfeszítésekben a társadalomnak nagyobb és fontosabb szerepe van, mint az egyénnek, hisz az egyén annak a közösségnek (a társadalomnak) az életéből merít, amiben él: azt látja és ezzel együtt azt másolja, ami őt magát körülveszi.

Ezért fontos a társadalom szerepe a hibás folyamatok kijavításában, ezért baj, ha a társadalmi összkép, a társadalmi indíttatások, a tömegkultúra, a tömegtájékoztatás, és legfőbbképp a társadalmi motivációk arra sarkallják az embert, hogy újra és újra megfogalmazhassa a magánüdv és a magánboldogság vágyát, s az arra való törekvés lehetőségeit.

Kivétel nélkül mindannyian boldogságra törekszünk, de mert félreértettünk valamit, azt gondoljuk, ennek megvalósítása azon múlik, hogy ezt magunkon, ill. magunknak meg tudjuk-e valósítani.

Ezért – valljuk meg őszintén – magunkat helyezzük messze az első helyre, hogy e törekvésünket minél inkább kielégíthessük. Azt gondoljuk, ha más részesülne belőle, akkor nekünk kevesebb jutna. Minden áron arra törekszünk hát, hogy – a boldogság elérésére tett kísérletben – elsőbbségünket megtartsuk, s félünk, nehogy letaszítsanak bennünket képzeletbeli trónunkról, hisz e trón, a boldogság – ott csak én lehetek.

És e törekvés alá, a társadalom, az oktatási rendszerünk és a társadalmi megegyezés is – ki is mondva – lovat ad! Hamis és elérhetetlen vágyainkat élteti, mert hamis én-, üdv-, és boldogságképet mutat felénk.

Hamis vágyról beszélünk, mégpedig azért, mert az alapfeltevés hibás. Az élet, az üdv, a boldogság, s maga a lét is akkor van alapállásban, ha az elveszik, mégpedig mások javára. Ekkor nyer életet, üdvöt, boldogságot és valóságos létezést az ember (s minden létező).

Nincs más dolgunk akkor tehát, mint ezt tudatosan gyakorolni. Nincs más dolgunk tehát, mint hogy az inspirációt megfordítsuk. Nincs más dolgunk, mint hogy az én inverzét foganatosítsunk magunkban.

Tudatunk és akaratunk által az én fogalmát felszámoljuk magunkban.

A nem-én lesz az alany, s jöhet bármilyen állítmány, többé nem az én életem, üdvöm, boldogságom, jó-létem lesz fontos, hanem – mert ezek nekem már nem szükségesek – mindenki másé.

Felszámolásra kerül az én, felszámolásra kerül a magánüdv vágya.

Ez nagyfokú koncentráltságot, figyelmet, összeszedettséget, őszinteséget és éberséget kíván. Ekkor kerül át az ember abba az alaphelyzetbe, ami a létezés alapállapota is egyben, ami Isten alapállapota is egyben, s ez nem más, mint hogy tökéletesen kiüresedve lemondok mindenről.

Ne-én éljek, üdvözüljek, boldoguljak: ennek vágya a pokol realizálásával egyenlő.

Ha ez az átlényegülés társadalmilag és ebből kifolyólag gazdaságilag is végbemegy, ha a társadalmi élet-szemlélet és ebből kifolyólag az egyéni és a társadalmi (gazdasági, politikai, szociális stb.) inspirációk és célok megváltoznak végre, akkor fog az emberiség új korszak elé nézni.

A közgondolkozás újra és újra a magánüdv vágyát fogalmazza, a modern kor sámánjai pedig - akik a médiát, a hírközlést, a sajtót és a kultúrát csinálják – még meg is erősítik mindezeket.

Ha a magánüdv helyett a köz-üdv lenne a helyes életfelfogás, akkor életet és boldogságot nyerne az egyén is.

A kivétel nélkül mindenkit magába foglaló köz-üdv az eklézsia: a valódi egyház.

A köz-üdv a közös üdv, amelyben mindenki egyformán részesül, amiben mindenki egyformán boldog lesz, mert nem a maga üdve és boldogsága lesz fontos többé, hanem mindenki másé.

Ha valamennyien ebben gondolkoznánk, kijavítva lenne az eredeti defektus, a magánüdv elérésére tett botor kísérlet. Ez a mi munkánk, s nem is kevés – mondhatnánk a költő szavaival.

Fokozatosságra kell törekednünk, máshogy nem lehet megfordítani a társadalmat, az embereket.

Ehhez mindenkinek, minden szereplőnek meg kell változnia. A médiák segítségével el lehet érni mindenkit, de a világ számtalan gazdasági és társadalmi szereplőjének és irányítójának, valamint az országok vezetőinek is meg kell érteniük a fent tárgyalt tételeket.

Mindenkinek meg kell fordulnia ahhoz, hogy a jelenlegi visszás és eldeformálódott gondolkozásmódot, életszemléletet és gazdasági-társadalmi élet-gyakorlatot megváltoztassuk. A magánüdv vágyát módszeresen fel kell számolni mindenkiben, ehhez pedig mindenki kell.

A minta a létrehívó örök élet-gyakorlata, a minta Krisztus élete maga, nekünk csak – mindannyinknak – le kell másolnunk azt. Nem mehetünk szembe ezeknek, legalábbis következmények nélkül nem.

S még egy megjegyzés. Mindenki mellébeszél, aki bármi másban okoskodik. Ne mentegessük magunkat.

2014.01.09.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.