Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.24. 00:13
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 21:59
Töröltem az egyik feltöltést Tibor.

2019.07.23. 16:38
Józsi ! A monsoon c. vers kétszer lett feltéve,kérlek törőld az egyiket Köszönettel Tibor ( Mirage )

2019.07.23. 14:05
Ragyogó, szép napot! In Love

2019.07.23. 12:54
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.23. 08:51
Szép napot kívánok mindenkinek!!!

2019.07.23. 07:05
Jó reggelt Mindenkinek Smile

2019.07.23. 07:04
Kedves Józsi! Köszönöm szépen a feltöltést! Szép napot kívanok: Kata Smile

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 5
» Online tagok: 0
Habos László: MIÉRT? (2015. szeptember)
Éjszaka volt. A sötét fellegek mögött a Hold fénye elhalványult. A kutyák nem vonítottak, mint ahogyan azt máskor tették. Némán lépkedtek a kerítés mellett, szorosan a járőrök lábaihoz simulva. A barakk sötétjében megannyi tágra nyílt szem kutatott a végtelenné vált feketeségben. Nem aludt senki sem. Az utolsó, táborban töltött éjszakán nem jött álom a szemükre. Tudatuk képekké formálta gondolataikat. Némelyüknél az anyai, míg másoknál egy-egy szerelmes leány ölelésének képei rajzolódtak ki a bambán, a végtelen semmiségbe tekintő szempárok előtt. Röpke, boldog pillanatoknak könnyű súlya nehezedett az egyenletesen ziháló mellkasokra, amikor egy halk kérdés röppent a sötét némaságba:
– Alszol, komám?
A hang valahonnan a barakk középéről szállt fel. Nem jött felelet a megszólított bajtárstól, de mástól sem, pedig a kérdést mindenki hallotta.
– Nem tudok aludni – folytatta rövid csendet követően az imént bajtársát megszólító rekedtes hangú katona.
– Én sem komám – hangzott a kissé megkésett felelet egy, a barakk jobb hátsó sarkában fészkelődő katona szájából. A feketeségbe meredt szemek elől a színes képeken mosolygó arcok elhalványultak, s elvesztek a néma sötétségben.
– Várom már, hogy a fronton legyünk végre – mondta megtörve az ismét szétterült csendet a rekedtes hangú.
– Miért? – szólt hirtelen egy halkan hallható kérdés távolról, az ajtó mellett szalmazsákján összekuporodva fekvő kopasz katonatárstól.
– Hogy harcolhassak végre, hogy lőhessek! – felelte gyorsan, egyre fokozódó izgatottsággal a megszólított bajtárs.
– Miért? – szállt ismét a kérdés ugyanazon a nyugodt és határozott hangon az ajtó mellől. Néma csend telepedett ismét a barakkra. A rekedtes hangú várta, hogy valaki bekapcsolódjon még a beszélgetésbe. Tudta, hogy senki sem alszik. Várt. Várt valami megerősítésre, de nem jött egyetlen felelet sem. Egyetlen halk mocorgás sem.
– Hogy harcoljak a hazámért! – válaszolta határozott hangon, megtörve a nyomasztóvá vált csendet.
– Azok miért harcolnak? – szállt az új kérdés az időközben halk mocorgással hátára feküdt kopasz katona torkából.
– Mindegy! Én, én… én lőni fogok – felelte jól hallhatóan szájában összegyűlt nyálának hangosra sikeredett lenyelése után meg-megakadva a rekedtes hangú.
– Ölni...?
– Igen. Én vagyok a legjobb! Hiszen tudjátok jól, én vagyok a legjobb lövész a században! – válaszolta gyors, büszke izgatottsággal még mindig rekedtes hangján.
– Eddig csak rongybabákra lőttél! – hangzott fel – egy újabb kérdés helyett – a gyors, határozott kijelentés a beszélgetőtárs torkából.
– Mindegy. Én vagyok a legjobb lövő. A legjobb…!
– Ott is lesz egy legjobb. – hasított az önmagát ismételgető rekedt hang szavába a felkiáltás az időközben bal könyökére támaszkodott, meredten a sötétségbe bámuló kopasz katona szájából. A mondat félelmetes súllyal csapódott a barakk közepébe, s onnan szét minden irányba. Halálos csend telepedett a deszkafalak közé. A felkiáltás akaratlanul is mindannyiuk lelkéig hatott. Néhányuk arcáról a hirtelen lett izzadság cseppjei, s akadt egy, akinek szeméből könnycseppek gördültek gyors egymásutánban a szalmazsákra. Zavart mocorgások halk zaja hallatszott. A hajnal első fénye megjelent a távoli sötét horizonton. Megszólalt a trombita, amire a barakk mögötti kerítés mentén haladó járőr kutyája hangos ugatásba kezdett.
– Miért? Mondjátok meg! Miért fognak ott ma miránk lőni? – kérdezte feltápászkodása közben akadozó hangján a könnyeivel küszködő alacsony termetű katona.
– Mert ez a ruha van rajtunk, komám – válaszolta egyikőjük az ajtó felé igyekvő bajtársak közül, miközben öklével görcsösen szorította zubbonyát erőteljesen ziháló mellkasa előtt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.