Habos László: MIÉRT? (2015. szeptember)
Éjszaka volt. A sötét fellegek mögött a Hold fénye elhalványult. A kutyák nem vonítottak, mint ahogyan azt máskor tették. Némán lépkedtek a kerítés mellett, szorosan a járőrök lábaihoz simulva. A barakk sötétjében megannyi tágra nyílt szem kutatott a végtelenné vált feketeségben. Nem aludt senki sem. Az utolsó, táborban töltött éjszakán nem jött álom a szemükre. Tudatuk képekké formálta gondolataikat. Némelyüknél az anyai, míg másoknál egy-egy szerelmes leány ölelésének képei rajzolódtak ki a bambán, a végtelen semmiségbe tekintő szempárok előtt. Röpke, boldog pillanatoknak könnyű súlya nehezedett az egyenletesen ziháló mellkasokra, amikor egy halk kérdés röppent a sötét némaságba:
– Alszol, komám?
A hang valahonnan a barakk középéről szállt fel. Nem jött felelet a megszólított bajtárstól, de mástól sem, pedig a kérdést mindenki hallotta.
– Nem tudok aludni – folytatta rövid csendet követően az imént bajtársát megszólító rekedtes hangú katona.
– Én sem komám – hangzott a kissé megkésett felelet egy, a barakk jobb hátsó sarkában fészkelődő katona szájából. A feketeségbe meredt szemek elől a színes képeken mosolygó arcok elhalványultak, s elvesztek a néma sötétségben.
– Várom már, hogy a fronton legyünk végre – mondta megtörve az ismét szétterült csendet a rekedtes hangú.
– Miért? – szólt hirtelen egy halkan hallható kérdés távolról, az ajtó mellett szalmazsákján összekuporodva fekvő kopasz katonatárstól.
– Hogy harcolhassak végre, hogy lőhessek! – felelte gyorsan, egyre fokozódó izgatottsággal a megszólított bajtárs.
– Miért? – szállt ismét a kérdés ugyanazon a nyugodt és határozott hangon az ajtó mellől. Néma csend telepedett ismét a barakkra. A rekedtes hangú várta, hogy valaki bekapcsolódjon még a beszélgetésbe. Tudta, hogy senki sem alszik. Várt. Várt valami megerősítésre, de nem jött egyetlen felelet sem. Egyetlen halk mocorgás sem.
– Hogy harcoljak a hazámért! – válaszolta határozott hangon, megtörve a nyomasztóvá vált csendet.
– Azok miért harcolnak? – szállt az új kérdés az időközben halk mocorgással hátára feküdt kopasz katona torkából.
– Mindegy! Én, én… én lőni fogok – felelte jól hallhatóan szájában összegyűlt nyálának hangosra sikeredett lenyelése után meg-megakadva a rekedtes hangú.
– Ölni...?
– Igen. Én vagyok a legjobb! Hiszen tudjátok jól, én vagyok a legjobb lövész a században! – válaszolta gyors, büszke izgatottsággal még mindig rekedtes hangján.
– Eddig csak rongybabákra lőttél! – hangzott fel – egy újabb kérdés helyett – a gyors, határozott kijelentés a beszélgetőtárs torkából.
– Mindegy. Én vagyok a legjobb lövő. A legjobb…!
– Ott is lesz egy legjobb. – hasított az önmagát ismételgető rekedt hang szavába a felkiáltás az időközben bal könyökére támaszkodott, meredten a sötétségbe bámuló kopasz katona szájából. A mondat félelmetes súllyal csapódott a barakk közepébe, s onnan szét minden irányba. Halálos csend telepedett a deszkafalak közé. A felkiáltás akaratlanul is mindannyiuk lelkéig hatott. Néhányuk arcáról a hirtelen lett izzadság cseppjei, s akadt egy, akinek szeméből könnycseppek gördültek gyors egymásutánban a szalmazsákra. Zavart mocorgások halk zaja hallatszott. A hajnal első fénye megjelent a távoli sötét horizonton. Megszólalt a trombita, amire a barakk mögötti kerítés mentén haladó járőr kutyája hangos ugatásba kezdett.
– Miért? Mondjátok meg! Miért fognak ott ma miránk lőni? – kérdezte feltápászkodása közben akadozó hangján a könnyeivel küszködő alacsony termetű katona.
– Mert ez a ruha van rajtunk, komám – válaszolta egyikőjük az ajtó felé igyekvő bajtársak közül, miközben öklével görcsösen szorította zubbonyát erőteljesen ziháló mellkasa előtt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.