Balázsi Pál Etel: Azóta

Most életem alkonyán szívesen fogadom gyermekkorom visszatérő emlékeit, legyenek azok szépek, akár kellemetlenek, hiszen mind az enyémek.
A parkban sétálva, talpam alatt megroppantak az eperfáról lepottyant érett gyümölcsök.
Már gondolatban, gyermek lettem. Az eperfán szedtük a fa levelét selyemhernyóinknak. Persze eközben tömtük magunkba a zamatos, szájunkban szétolvadó szemeket. Nem számított, hogy estére kezünk, szájunk, félmeztelen felsőtestünk feketén lilult.
Esténként az óriási lavórban állva pancsoltam, miközben édesanyám csutakolt, körülöttünk minden locsogott. A szám járt, kettőnk között nem volt titok, ilyenkor én meséltem.
Nőttek, és hájasodtak a hernyók. Aztán szőni kezdték magukra a selyemszálat, gubókba burkolóztak. Sokszor belefeledkeztem mesteri munkájukba. Arra már nem emlékezem, mi volt a fizetségünk azokért a gyönyörű gubókért. Talán valami édesség.
Az egyik évben kihirdették az éti csiga gyűjtését. Olaszországba vitték. Azt mondták, hogy az olaszok szeretik a csiga húsát és azért is kapta az éti csiga nevet. Gyerekként sokat nevetgéltünk az ilyen „hülyeségeken”, de mi boldogan szedtük a jól megtermett csigákat– a kertekben volt elég. Zsákokat osztottak ki, abba csihánt (csalán) szedtünk, mert az, frissen tartotta a csigákat. Több ezer csiga gyűlt össze, autóval jöttek utána. Az iskolában megdicsértek, csigák nélkül szebb volt a zöldséges kertekben a termés.
A forró nyarakon a fürdés és a horgászás volt a menő. A folyó vize a vasúti híd alatt volt a legmélyebb. A nagyobb, bátor fiúk a híd tetejéről ugrottak fejest, mi szájtátva, lélegzetvisszafojtva figyeltük az ugrásokat. Tapssal, éljenzéssel fogadtuk a vízből felbukkanó fejeket.
Az egyik alkalommal, amikor a fáradt Nap lebukóban volt, futva érkezett Jani az ugróbajnok. Menetközben dobálta le ruháit, felmászott a híd legmagasabb pontjára, ahonnan eddig még nem ugrott le senki. Ugrom! – kiáltotta. Mindenki őt nézte. Csodálatos ugrás volt, a levegőben forgott és becsapódott a vízbe. Csend. Síri csend, még a szöcskék ciripelését se hallottam. Számoltam magamban. Már a húsznál tartottam, de Jani sehol. Máskor is megviccelt, hogy a víz alatt lennebb úszott és ott bukkant fel.
Később, mintha, egy nagy légbuborék pattant volna szét és a víz elszíneződött. Rózsaszín, majd sötétebb vörös lett a víz.
A felnőttek elküldtek minket, voltak, akik lemerültek, de senki nem tudott segíteni, nem tudták felhozni.
Aznap este nem locsogtam, nem pancsoltam. Édesanyám is csendes volt. Lefekvéskor hosszabban ölelt, magához szorított – szeretlek – súgta.
Másnap tudtuk meg, hogy Jani testét a híd építésekor ott maradt vasrúd szúrta át és tartotta fogva a folyó alján.
Azóta senki nem ment oda fürdeni.

2015-09-04

3313
paltetel - 2015. szeptember 30. 18:51:06

Kedves Viola és Andrea!
Köszönöm, hogy olvastátok rövid, tragikus történetemet. Sajnos ilyen kiszámíthatatlan az élet, és mind több és több baleset történik a fiatalok körében.

Még egyszer köszönettel,Heart
Etel

5286
a_andrea - 2015. szeptember 17. 17:47:00

Kedves Etel! Megható, megrendítő! Nagyon tetszettaz írásod!

277
farkas viola - 2015. szeptember 09. 03:30:57

Etel Drága!
Ez borzasztó! Viszont szép halál! Boldog ifjúságában egy pillanat alatt.
Szeretettel olvastalak: Viola Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.