Balázsi Pál Etel: A múlt emlékei (2015. október)

Az este bosszankodtam. Férjem nem érkezett időben haza. Kihűlt a héjában sült burgonya, megpuhult az apróra vágott lila hagyma, megmelegedett a finom pezsgős káposztalé, én meg már nagyon éhesnek éreztem magam. Képzelődni kezdtem – biztosan valami baj történt. Elesett, korházba került, kollegákkal találkozott és betértek egy pohár italra, de miért nem hív fel?
Jóval a vacsoraidő után megszólalt a kaputelefon. Ijedten kérdeztem – ki az?
- Én vagyok! – soha nem mondja a nevét, de ismerem a hangját. Beengedtem.
- Jó későn jöttél! – szóltam rá mogorván.
- Nem hiszed el kivel, találkoztam! – újságolta vidáman.
- Hát biz nem, mert minden kihűlt és nagyon éhes vagyok.
Miután asztalhoz ültünk, mesélni kezdett. Hazafelé jövet, egy mosolygó, szép testű, kifejezetten erős, csinos fiatalember szólított meg. Néztem és nem hittem a szememnek.
Gondolom, emlékszel még Aladárra, arra a kis növésű, sovány, beteges, halk szavú diákomra, akit társai állandóan csúfoltak, az apja is lekicsinylően beszélt róla, mivel nem vette hasznát a gazdaságban. Barátai nem voltak, mindig úgy érezte, nem tud lépést tartani társaival. Hiába hívták kirándulni, sportolni, benne csak a lekicsinylő szavak csengtek: képtelen vagy bármit is megtenni! Megalázónak, igazságtalannak tartotta mindezeket. A lányokat kerülte, ha kérdezték dadogva válaszolt, ami szintén célpontja volt a megalázásnak. Magára, mint egy rakás szerencsétlenre gondolt, nem tudta megváltoztatni gondolatait, pedig szorgalmas, jóindulatú, gyerek volt.
- Igen emlékszem, sajnáltam is. Néha próbáltam szóba elegyedni vele, de nagyon zárkózott volt, s ami megfogott, tényleg nem volt benne rosszindulat.
Aladár meghívott egy pohár italra, - folytatta a férjem. Nem tudtam ellent mondani. Kíváncsi voltam mitől változott ilyen szép szál, izmos, magabiztos férfivá.
Kérdésemre azt felelte: - elegem volt a sok gúnyolódásból, meg akartam mutatni, nem vagyok kevesebb és érek annyit, mint „ők”. Majd így folytatta: - edzőtermekbe jártam, sportoltam, túráztam, ahol barátokra leltem, akik sokat segítettek lelki zártságomnak feloldásában. Édesapám is ma már, tisztel teljesítményeimért.
Tetszik tudni? – jó darabig emlékeimben a csúfolódás, a kiközösítés érzése jelentette a múltat. Az emlékek lassan halványodtak, fényt kaptak, a negatív élmények elveszítették értelmüket, mert bizonyítottam – nem vagyok kisebb rendű, mint mások.
Álmaimat már nem mérgezik, negatív, csúfolódó emlékek.
Elengedve őket, győzedelmeskedtem felettük.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.