Lovas József Pál: Képeslapok - Nyolcadik történet (2015. október)

1.
Utazáshoz készülődünk. Anya segít a pakolásban. Nem szívesen teszi, tudom. Nem is tagadja, sőt, kimondja nyíltan, azt szeretné, ha maradnék a fenekemen.
Nem tehetem. Régóta várom az órát, a percet, hogy végre repülőre ülhessek. Nemcsak a gép miatt, maga a messzeség az, amely kíváncsivá tesz. Egy másik ország. Az eddig még csak filmekből látott tenger. Egy új világ. Ez lesz az első külföldi utam.
Anya a fejét ingatja, nyaggat, próbál lebeszélni a turnéról. Lesz még rá alkalom, mondja. Azt sohasem tudhatjuk, felelem. A válasz tovább idegesíti.
A szemét keresem, oda mondom. Jól vagyok, Anya. Hidd el. Kicsit fáj a fejem, de jól vagyok.

2.
Ferihegy. Az első utam repülőn. Ahogy lépkedünk felfelé a gépbe, mögöttünk valaki felkiált: Igyekezzetek már! Csak legyen ülőhely, én nem akarok Burgaszig állni. A zsúfolt buszokhoz szokott mókamester, Tomi bejelentésére hangos nevetés tör ki a csapaton belül. Hát igen, elkél a vidámság. Különösen a szorongóknak. Aztán ők is megkapják a magukét. Gyerekek, nyugi van, eddig még egyetlen gép sem maradt fönn a levegőben, halljuk a nyugtató szavakat.
Már fönt vagyunk. Magasan. Valami csodálatos érzés felhők között repülni!

3.
Landolunk. A kapitány simán, minden rángatózó művelet nélkül teszi le a gépet a város repülőterén. S hogy földet érünk, láthatóan mindenki megkönnyebbül. A mosolygó arcok mi másról is árulkodnának! Három nappal ezelőtt egy utasszállító zuhant le ezen a repülőtéren, súgja a fülembe Barna, az együttes vezetője. Egyik ujját a szája elé emeli, hallgatásra kér. Úgy látszik, ahogyan az enyémet, a többiek figyelmét is elkerülte a szomorú hír. Ám az is lehet, hogy nem akartak ráijeszteni a társakra. Aztán az a mindenre kíváncsi szem, hűséges társunk máris belebotlik a repülőtér sarkában árválkodó roncsokba.

4.
Aranyhomok. Olvastam, hogy a neve egy legendához kötődik. A história szerint valamikor régen hatalmas arany kincseket ástak el a kalózok az Aranyparton. Azonban a vidék bosszút állt rajtuk, és az aranyukat gyönyörű homokká változtatták. És láss csodát! A homok itt valóban nagyon szép: a legjobb, legfinomabb minőségű. Aranyhomok.

5.
Az első fellépés a fesztiválon. Már maga az időpont sem olyan kedvező. Délben, beöltözve a tűző napon táncolni, amikor a hőmérő higanyszála árnyékban is a 40 fok Celsiushoz közelít, semmiképpen sem ideális. Legfőképpen a fiatalabbak viselik nehezen a hőséget. Ketten közülük ki is dőlnek a sorból. A közönség mindezt észre sem veszi, a tartalékból azonnal beugranak helyettük. A műsor mindenesetre nagy sikert arat.
Csak a fejem ne fájna annyira!

6.
Késő este van már, éjszakába hajló. Ülünk a homokparton, három magyar egy idegen ország fényes csillagokkal teli égboltja alatt, kissé távolabbról a tenger halk morajlását hozza felénk a frissítő szél. Hallgatunk. Csak Márta szólal meg olykor, ájult csodálkozását dicsérő szavak kísérik, élvezi a helyzetet.
– Gyerekek, én úgy itt maradnék, ha lehetne – jelenti ki kérlelőn.
Barna mosolygó arcát a sötétben is érzékelem. Kedvesen átöleli a lányt, szemez vele, gondolatai között keresgélve elmereng barátnője szavain. Válasza frappáns és egyértelmű.
– De meddig? Jó, jó most az újdonság erejével hat itt minden. Ez a fantasztikus homokpart, a tenger! Minden. De néhány nap elteltével rájössz, még jobban hiányzik majd az otthonod, a város, a Tisza. Idén nyáron a Körös-torok is csodálatos.
Márta egyetértőn bólogat, megszólalna, mire zseblámpák cirkáló fénye zavarja meg a beszélgetést. A rend őrei végigpásztázzák a körülöttünk lévő terepet, szúrós tekintettel néznek ránk, igazoltatnának, de mivel a papírjaink a táborban maradtak, meghiúsul a művelet. Csekély orosztudásunkat is latba vetve kézzel-lábbal magyarázkodunk. Igen, magyarok vagyunk! Mire mindez a tudatukig ér, enyhül a rendőri szigor. Egyikük cigarettával kínál bennünket, mosolyog, ahogy az első slukk után máris köhögni kezdek. Kemény dohány, mondja, aztán a pokrócra mutat. Azt nem szabad kihozni a kempingből a partra. Intése kedvesen hangzó, a kezét nyújtja felém. Béke van. Barátok lettünk.
Nem érzem jól magam. Elbúcsúzom. A két bolgár és a két magyar még sokáig ott marad a parton.

7.
Az utolsó fellépést már nem vállalom. Fáj a fejem és már a fülem is. Az előadásra az egyik barátom ugrik be helyettem, örömmel teszi, így ő is felléphet. Hátra van még a búcsúest, hat néptánccsoport együttes bulija. Aztán a másnap reggel! Ahogy beülünk az autóbuszba, amely a reptérre szállítaná a csoportot, a fesztivál szereplői, no és a helybéliek körbe állják a járművet, nem akarnak útnak engedni bennünket. Ott tapsolnak, énekelnek az orrunk előtt, hát mi is belevetjük magunkat az ünneplésbe. Azt hiszem, mindenkinek fáj a búcsúzás.

8.
Kedves Anna! Ez már sorban a nyolcadik lap, amit írok Neked. A kezemben tartom mindegyiket. Hiszem, majd hozzád is eljutnak egyszer. A címzetthez. Tudnod kell, volt egy fiú, aki nagyon szeretett Téged. Úgy szeretett, hogy soha nem merte azt előtted bevallani. Nem félénkségből, nem, inkább erős akarattal, elszántságból tette azt, hogy nem szólt Neked. Nem Tőled félt, a jövőtől. Amely soha nem lehetett volna közös veled.
Gyorsan eltelt ez a huszonegy év. Milyen volt? Egy parányi részletét kitárom előtted. Remélem, nem haragszol rám ezért. Azt szeretném, ha velem maradnál örökre. Az emlékeimben. Másképp’ sajnos már nem lehet.
Ezeket a sorokat a kórházból írom. Itt szorongok étlen-szomjan órákkal a műtét előtt. És félek. Tudom, hogy nem élem túl az operációt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.