Alexandra Mészár: Levelek az életről II. (2015. november)
A Petárda pecsétje

Mikor kislány voltam, olyan jövőt álmodtam magamnak, mint a legtöbb lány. Felnőni, szépruhában férjhezmenni, gyerekeket nevelni. Látni a családom kialakulni, fejlődni, és gyarapítani... Kis falusi életem minden percét megterveztem, mert nálunk, falun ezt így szokás...

Amikor elértem a tizehat életévemet, nagy döntést kellett hoznom. Egy olyan döntést, ami hatással lesz egész életemre. Talán az egyik legfontosabb döntés egész életünkben az, hogy mi legyen az ember szakmája. Igaz, nem midenki filózik annyit rajta, mint akkor én, de annyi minden szerettem volna lenni, hogy egy ekkora döntést, nagyon nehéz volt meghozom. Jól átrágva magam minden értelmes tanácson, amit ( apám- szerinte orvosnő, anyám- szerinte színész, testvérem- menj férjhez, én sem tanultam tovább, keresztanyám- legyen az, amit te is szeretsz) a családomtól kaptam, végül a pénzügy mellett döntöttem. Ezt szerettem is, világéletemben.

25 évet töltöttem be, mikor diák éveimnek egy mesteri diplomával és egy szomorú tekintettel búcsútintettem. Tudtam, vége annak az időszaknak, amit úgy szerettem. Saját lábra kellett állni. Ott voltam, a jövő és kevés munkalehetőség között, magabiztosan. Tudtam, az életem már nem fog elcsúszni, mert megbírom tartani. Minden ott volt a kezemben. Apám büszkén veregette meg a vállám, ( számára inkább voltam fiú, mint lány) s kiengedtek a fészekből.
Ma már 31 éves vagyok. Van egy lakásom a városban, itt élek, jelenleg szingliként. Van egy macsám, Sumaher, és egy madár is sokszor ellátogat a balkonra, leginkább odapiszkítani, igaz engem ez nem nagyon zavar. Már, nem. Gyönyörű lakásom van, aranyos szüleim, elragadó keresztlányom. Viszont én, én már csak árnyéka vagyok régi önmagamnak.

Mi emberek sokszor érezzük azt, hogy azok a dolgok, amiket a tévében látunk, amiket a híradó lead, velünk bizony nem történhetnek meg. Pedig ez nem így van. Minden megtörténhet. Midegy, hogy hol élsz, kivel vagy, vannak emberek rajtad kívül, kiknek semmi nem számít. Van akiknek minden játék, minden szórakozás. És jönnek ezek a mindeképpen-minden-mindegy emberek, és áthúzzák a számításainkat, egy-egy játékukkal. Sajnos, saját bőrömön tapasztaltam meg.

A barátnőm, mindíg azzal jött nekem, hogy mennyire szerencsés vagyok. Jól tanultam, és diploma után, rögvest kaptam állást. Az életem kezdett egyenesbe jönni. Megismerkedtem egy helyes pasival, aki mellett igazi nőnek érezhettem magam. Egy bizonyos idő után, már magam is hittem abban, hogy talán kiskoromban kakiba léptem, ettől ez a sok jó dolog. Munkám kitűnő volt, a pasim észvesztő, akkor voltam a legboldogabb. Éreztem, ennél jobb már nem lehet.
Három éve történt. Egy gyönyörű pénteki nap. Felöltöztem az új kék ruhámba, beültem a párom mellé az autóba, aki mint minden reggel, elvitt a munkába.Végig dolgoztam a napot, egy háromperces ebéddel megfűszerezve, és már délután három körül azon törtem a fejem, mi lesz a vacsi, ha hazaérek. A vacsi, egy nagyon fontos dolog, minden este másat kell vacsorázni, habár ezt csak párom vélte így. De mivel ez volt az egyetlen rigojája, még én voltam hálás, hogy mással nem nyúz, mint ahogy a legtöb férfi tenné.
A nap végé összeszedtem a dolgaimat, és a hétvégére való munámat, és nagy vigyorral kisétáltam a buszmegállóhoz. Péntek. Imádtam a pénteket. Minden pénteket. A péntek számomra a pihenést és a másnapi hosszú alvást jelentette, ami kb reggel nyolcig tartott, és a feltöltődést. Ez is egy ilyen feltöltődésnek indult. Az ötös buszt vártam, megannyi autót haladt el előttem, volt aki meg is állt, hogy el visz, de mindíg azt tanultam idegenekhez nem szabad beülni.
Már tíz perce váratott a busz, mikor egy egyre lassuló autó közelített. Benne fülsüketítő zene bömbölt. Az autó sötétített ablakai lehúzódtak, s egy kopasz huszonéves kacsintott ki. Én szokás szerint elfordítottam a fejem, a másik irányt néztem. Aztán elmentek, nagy kacajjal kísérve. Pár műsodperc múlva, éles csattogás törte meg a buszmegálló csnedjét, ami egyre szaporább lett. Az útról megpattanó csattogó valami, az arcomhoz ért, s ott durrant el. Éles fájdalom nyilalt a fejembe, s a csattogás, mint valami őrült vekker zakatolt a fejemben, belevésődve emlékeim lelakatolt bugyraiba is.

A petárda, ami az arcomnál landolt, a bal szememmel együtt távozott. Bár az aarcomon nem maradt nagy heg, de az üveg golyót már örökké viselnem kell. Eleinte, nem akartam hordani, inkább kalózstílusban mutatkoztam, de később már muszály volt belátnom, a szemem sosem lesz a régi.
A pasim, hős lovagkként elhagyott, mert állítólag idegesítette, ha a golyóm nem pont egyenesen állt, és meg is tudom érteni. Bár, ha igazán szeretett volna, elfogad olyannak...áh, hagyuk..

Azóta élem a mindeki-rám-figyel életet, ha elmegyek a boltba, szórakozó helyekre, stb. Az emberek próbálnak úgy tenni, mintha nem érdekelné őket, de kár tagadni, nem vagyok egy hétköznapi jelenség.
A lepődött arcok, a vágásaim az arcomon mindíg emlékeztetnek engem arra, hogy ki vagyok. Lehetek csinosan felöltözve, vagy lazán elhanyagolva, a tükör, sohasem hazudik. De én már elfogadtam magam, küzdök a boldogságért, és azóta is folyik a tárgyalás a fiúkkal. Talán egyszer megbocsátok nekik, de addigis...
Tudom, az élet kiszámíthatatlan. Elég egy perc és minden megváltozhat. Sok erő kell hozzá, hogyha elsel, talpra tudj állni, és azt tudd mmondani: Megyek tovább! Én még csak most álltam fel és várom, hogy a lábaim új erőre kapjanak, és elinduljak...
2951
Firm76 - 2015. november 02. 15:05:16

De legalább folyik a tárgyalás a "fiúkkal." Nem mintha attól bármi megváltozna. Legalább a szemedbe néztek, s bocsánatot kértek? Láttál rajtuk bűntudatot?

Üdv: LacaSmileRose

4302
Fedak Anita - 2015. november 01. 20:26:30

Nagyon megható történet. Néhol a betű-kihagyások, illetve dupla betűk zavaróak, sajnos a HM nincs korrektora, a helyesírásra neked kell odafigyelned. Szeretettel olvastalak.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.