Lovas József Pál: Lány a vonaton (2016. március)
A vonat még bent állt a pályaudvaron, amikor figyelmes lettem a Lányra. Feltűnő jelenség volt: csinos, szép és fiatal. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. Már másodízben haladt el a fülke előtt, ahol egymagamban várakoztam az indulásra. Mindannyiszor egy-egy kíváncsi pillantást vetett rám, azután továbbment. Végigjárta a szerelvényt, kutatva be-benézett a fülkékbe, szimatolt, mintha keresne valakit. Amikor harmadik alkalommal is visszatért oda, ahol várakoztam, már nem tétovázott.
– Bocsánat – szólt. – Van itt egy szabad hely?
– Tessék – mutattam az üresen maradt ülőalkalmatosságra.
A velem szemben lévő helyet választotta az ablak mellett. Csomagja nem volt, kis kézitáskáját az ölében tartva ült ott, fejét ide-oda forgatta. Időnként rám nézett, és amikor találkozott a tekintetünk, nagy, kerek szemeit lehunyta, olyankor maga elé bámult.
– Messzire utazol? – kérdezte valamivel később.
– Szegedre – válaszoltam. Érdeklődéssel figyeltem minden mozdulatát. Vonzó alakja, szokatlan viselkedése, mit tagadjam, kellemesnek tűnő kíváncsisággal töltött el.
– Jaj de jó – emelte föl a hangját a Lány. – Szegedi vagy?
– Igen. Az vagyok.
– Én is – mondta örvendezve.
A vonat lassan kigördült a pályaudvarról. S hogy a fülkében ketten maradtunk, azon gondolkodtam, milyen szerencsés emberek is vagyunk, hogy egy olyan ritka napot sikerült kifognunk, amikor kevés ember szánta rá magát az utazásra. A társalgás is hamar beindult közöttünk. Utazásról, piszkos vasúti kocsikról, kivándorló fiatalokról, időjárásról beszélgettünk. Olyan dolgokról, ami éppen eszünkbe jutott. Már rég elhagytuk a fővárost, amikor útitársnőm hirtelen témát váltott.
– Tudod, én most nagy bajban vagyok – kezdte el kissé félszegen a mondókáját. – A Balatonról jövök. A szüleimmel voltam lenn, ők még ottmaradtak, majd csak holnap jönnek utánam. Addig viszont ki vagyok zárva a lakásból. Itt, a Nyugatiban vettem észre, hogy a nagy sietségben a nyaralóban felejtettem a kulcscsomómat. Biztonsági zár, plusz egyebekkel megspékelve, sejtheted. Apám mindig adott az ilyesmire.
Cigarettára gyújtott közben. Mialatt a táskájában matatott, ujjai közt megcsörrent valami. Mintha egy kulcscsomó halk zörrenését hallottam volna. A Lány parányit elpirult, segélykérőn nézett rám.
– Tudsz rajtam segíteni? Csak éjszakára…
Mi tagadás, a kérés nagyon is meglepett. Ma már egészen másképp látom a helyzetet. De ott, abban a pillanatban… Azt hiszem, nem dramatizálom túl a történteket, amikor kijelentem, a Lány szavai azonnal leblokkoltak, éreztem, ahogy az arcom elfehéredik, szemeim tágra nyíltak, úgy bámultam a semmibe. Hosszúnak tűnő percek teltek el, míg elkészültem a válasszal.
– Nézd, ez nem olyan egyszerű – dadogtam. – Nős ember vagyok. Igazán sajnálom.
A Lány megvonta a vállát. Ajkán parányi remegés futott át.
– Kár. Én is sajnálom – mondta, egy pillanatra még rám nézett. – Soha nem fogod megtudni, hogy mit veszítettél… – tette még hozzá némi éllel a hangjában, aztán magamra hagyott. Ahogyan érkezett, olyan váratlanul el is tűnt az életemből.
Egy köztes állomásra érkeztünk éppen, a vonat nagy zajjal fékezett, majd megállt. Amíg várakoztunk, a Lányt figyeltem közben, egy darabig ott toporgott a kocsik között, tétován, majd egy hirtelen elhatározással föllépett a Budapestre induló gyorsra.
Még csak el sem köszönt.
2693
doroty - 2016. március 02. 19:13:15

Smile Az élet már csak ilyen. Utazunk, nem számítva az élet által kreált kalandokra... néha megtörténik. De ez nem baj. Kihívás? Alkalom arra, elemezzük embertársaink esendőségét? És, bármi más. - Utazás az életben. Köszönöm. Tetszett az őszintén megírt élmény. Smile
Üdv
Ottila

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.