Kitti: Új beteg
Nagyon rég volt már, több évtizede történt. Fiatal voltam, szép és kedves.
Kedves mindenkihez, akivel találkoznom kellett. Találkoznom pedig számtalan szerencsétlen, és beteg emberrel kellett. A belgyógyászaton dolgoztam, éppen osztályon, kint a betegek között.
Egyik napon új beteg jött. Egy hosszú hajú, mosolygószemű cigányember. Saját lábán jött, nem a mentő hozta. Vidám volt, kedélyes és nyílt.
- Hű, drága szép nővérkém, nagy beteg vagyok én, de nem veszem észre - kacagott az arcomba rögtön.
Beszédes volt, és udvarias. Ahogy öltözött át, és beszélt, mesélt az életéről, megtelt a szeme ragyogással. Néha homályos lett, majd öreg. Szinte mozaikokból állott az írisze, ahogy belenéztem. A tekintetünk a pillanat tört része alatt összefonódott. S egyszer, csak azt vettem észre, hogy ott vagyok az életében, s ő beköltözött az enyémbe örökre.
S igaz lett...
Elkapta a karom, és nagyon komolyan rám nézett.
- Nővérkém. Nagyot kérnék magától. Ígérje meg, hogy megteszi.
- Nem ígérek látatlanban. Mondja, s majd eldöntöm - válaszoltam neki.
- Tudnom kell, hogy igent mond. Ha tudom, akkor mondom azonnal.
- Rendben. Ha nem lehetetlen, akkor igent mondok.
- Azt kérném magától drága nővérke, ha meghalok. Nemsokára. Maradjon itt velem addig, amíg élek. Kérem! Kérem.
- Dehogy hal meg! Fogunk mi még fogócskázni a folyosón. Ne vicceljen velem!
- Megígérte. Adja a szavát. Nem lehetetlen, amit kérek. Csak a kezéből kell átadnia Istennek engem. Semmi nem olyan fontos már az egész életemben, mint ez. Megérti?
- Meg.
Nem telt el egy hét, s az ember haldoklott. Leültem az ágya szélére, s megfogtam a kezét. Rám nézett csukott pillái alól, kiszáradt ajkait megnyálazni igyekezve annyit szólt:
- Köszönöm.
S fogta a kezem. Már több, mint egy órája ültem az ágya szélén. Néha megtörültem szabadon hagyott kezemmel a homlokát, és vizes vattából csepegtettem szája szélére kevéske nedvet.
A hátam elmacskásodott, keze egyre szorosabban markolt, úgy gondoltam kicsit megfordulok. Ahogy megmozdultam az ágyon, összes erejét összeszedve szólt.
- Maradjon! - A hangja még mindig a fülemben cseng - Maradjon!
- Hiszen nem megyek el. Tudja, megbeszéltük. Csak picit feljebb ülök itt az ágyán. Maradok.
- De a kezem, a kezem nem engedte. Úgy fogta a jobbomat, mintha az övé lett volna, mintha egy feszület lett volna...
Én meg néztem őt, az utolsó perceit, és pergett előttem az, az élet, amit még pár napja mesélt nekem. A feleségéről, akit örökre a szívébe zárt, de elszerették tőle, amíg megjárta a politikai poklot. A gyermekeiről, akik nem is jöttek hozzá, már rég felnőttek, de ő gyermekként festette le előttem mind az ötöt. A bajtársakról, akik vagy elmentek már őelőtte, vagy szétszórta őket a sors előle. Nem maradt senki, egy asszonyon kívül... Senki.
S ahogy így fürkésztem őt, s tenyeremből nyújtottam az Úrnak, egyszer, csak megszólalt halkan: "köszönöm".
Az élete ezzel a szóval búcsúzott tőlem örökre.

Megjegyzés: 2006. 11. 23.
3757
jegmadar - 2016. március 18. 12:54:50

Kedves Kitti!
Nem vagyok meghatódós fajta, de mostanában mégis elérzékenyülök, biztos a korral jár. Nagyon szép a történet.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.