Nagy Csaba: Ki nem mondott szavak...
Ha úgy érzed, megfakultak a színek, s maradtak csak a fájó emlékek. Üresek már a percek és oly gyorsan elreppenek. Észre sem veszed s már meghaltak a vágyak, s némán hallgatnak a szavak. Nincs tartalmuk vagy valósághű értelmük. S csak ballagsz egy kihalt utcán, ahol sok megtört lélek bolyong, s te látod, hogy vállukat nyomja sok ezernyi gond. Céltalanul kóborolsz, arcod eltakarod, mert könny csordul végig arcodon, rád tör sok fájó emlékkép, mi megkárosítja amúgy is haldokló elméd. Nem látsz már tisztán, csak érzed, hogy testedből távozik, a kételyekkel meggyötörd lelked, s így válik semmivé átokvert lényed. Már nem hangzanak el gyógyító szavak, csak reszkető arcodon könnycseppjeidbe elmorzsolódnak... Fojtogató kérdéseimre már senki nem felel, csak haldokló lelkemre a gyász figyel. Az én szívem vigaszt már soha nem lel, s a sok megpróbáltatást én már soha nem feledhetem el. Rímek, betűk, szavak, szótagok, a sűrű ködben ti semmivé váltok. Amikor a hangzatos szó már nem lel kiáltást, akkor jön az igazi csalódás. Továbbra is némák az elhangzott szavak, mert kevesen tudják, valójába mit is mondanak... Elvesztik igaz hitüket, és elfog egyfajta félelem, hogy hol lehet az, mit egykoron kerestem. Rideggé és hideggé válik az egész világ, dermedt borongóssá válik a napsütötte táj, nem látom a fényt a csendben, kietlen pusztaság nyomja a lelkem. Én is sírnák, de száraz a szemem... csak a lelkem zokog: elszállt minden reményem a fagyott fellegekbe, hasztalan vágyom a múló messzeségbe... hol nem érhet engem már több fájdalom, s örök békésség lesz a jutalom.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.