Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Hogyan szoktam le az irigységről

Egy szép nyári napon sietősen jöttem el otthonról a gyerekekkel. Hajnalban megfőztem az ebédet, csöndben és ugyanilyen óvatosan, halkan öltöztettem fel gyorsan őket.

Apa fáradt, hagyjuk aludni! – magyaráztam 6 éves lányomnak és 3 éves fiamnak.

Villamossal mentünk a Gellért-hegyig, ott pedig felsétáltunk a Citadellához. Nem sokáig voltunk fenn, kicsit megnéztük a várost, aztán elindultunk lefelé. Egy szép, virágokkal körbevett játszótérnél álltunk meg, a gyerekek előreszaladtak és már fenn is voltak a mászóka tetején. Élvezték a szabadságot, boldogan szaladgáltak ide-oda.
De még meddig? Meddig tudom eltitkolni előlük a valóságot? Már megint ittasan jött haza, nehezen birkóztam vele, hogy ágyba tuszkoljam. Talán mire hazaérünk kialussza magát. Aztán megint bocsánatot kér, megígéri, hogy soha többet…. Hiszek neki, mert hinni akarok, bízni, hogy minden jobb lesz, megváltozik. Már rettegek a fizetésnapoktól, de egyre gyakrabban fordul elő más napokon is, hogy hiába várom. Mikor jön, hogyan jön? Keveset ivott, vagy sokat, agresszív lesz, vagy sikerül féken tartanom? Ilyenkor mindig korán lefektetem a gyerekeket, becsukom a szobaajtót és várok. Várok és várok. Ha meghallom a csapóajtót csukódni a folyosón, akkor gyorsan lefekszem én is, alvást tettetek, talán úgy békén hagy.
Ma szerencsém volt, hogy sikerült rávennem, feküdjön le hangoskodás nélkül, nem is volt ereje ellenkezni.
Hová lett a szép magas fekete hajú, barna szemű fiú? Életem álma volt, hogy a felesége lehessek és sok szeretettel, türelemmel próbáltam őt boldoggá tenni. Sajnos minden eredménytelen maradt. Nem érdekelte a család, nem kötötték le a gyerekek, nem érzett felelősséget irántuk és irántam sem, nem szerette csak saját magát. Tehetetlennek éreztem magam, minthogy az is voltam.

Miből fogom befizetni hétfőn reggel az óvodát? Már a fülbevalómat, az utolsó kis emlékemet is be kell adnom zálogba. Mit mondok az anyámnak, hogy hova lett? A múltkor a láncomat kérdezte, miért nem hordom, szerencsére másra terelődött a szó és nem kellett hazudnom. Máshonnan most nem tudok pénzt szerezni, muszáj lesz megválnom a fülbevalótól.
Mit csináljak, váljak el? Még szeretem, reménykedem benne, hogy tényleg befejezi az ivást, hogy fontosabbak leszünk neki, mint az ital. Valójában tudtam, hogy nem így van, csak ámítom magam, mert szeretném, ha a látszat igaz lenne, hogy mi egy boldog család vagyunk.
Egyre nehezebb a helyzet, egyre tarthatatlanabb. Mi lesz ennek a vége?
Sötét, hideg egy szoba komfortos kis szükséglakásban laktunk. Hová meneküljek? Talán le kell ülnöm, megbeszélni anyámmal, hogy esetleg átmenetileg befogadna-e a gyerekekkel? Legfeljebb végighallgatom, hogy: ugye ő megmondta előre…, de azt túlélem.
Nagyon fájtak a gondolataim, a gondjaim, de tudtam, hogy elsősorban a gyerekeim érdekében le kell zárnom egy szép álmot, mert véget ért.

Nem örültem a szép időnek, a virágoknak, de még a gyermekeim jókedvű szaladgálása sem nyugtatott meg. Teljesen magamba roskadva ültem a játszótéren egy padon, úgy éreztem én vagyok a világon a legszerencsétlenebb ember, mikor feltűnt a térhez vezető úton egy nagyon csinos, elegáns nő két hasonló korú gyerekkel, mint az enyémek. A közelben csak egy lakóépület állt, kis társasház, ez a rész egyáltalán nem volt beépítve. Csillagászati ára lehetett itt egy lakásnak. Az ismeretlen nő ebből a házból lépett ki és jött a játszótér felé.
Bánatom hirtelen haragra váltott, ami teljes mértékig ez ellen a nő ellen irányult. Fiatal, csinos és gazdag. Én is csinos, fiatal vagyok, de sohasem tudnék megvenni magamnak egy ilyen ruhát, amilyenben ez a nő csak sétálni megy. A gyerekei is láthatóan márkás, divatos holmikban jöttek játszani. A hinta felé igyekeztek.

Utáltam őket, megvallom még a gyerekeket is ellenszenves kis majmoknak tituláltam magamban. Végtelenül irigyeltem ezt az ismeretlen nőt. Milyen könnyű az élete? Mindene megvan. Bezzeg ő milyen szerencsés és én? Miért ilyen igazságtalan az élet? Mit vétettem én és mivel érdemelte ki ő a sorsát?
Rájuk sem néztem, csak egyre jobban hergeltem magam, az élet keserűsége miatt és csak utáltam őket, mintha ők lennének az okai az én bal szerencsémnek.
Életemnek tett heves szemrehányásaimból és gyűlölködésemből kisfiam zökkentett ki. Odaszaladt a padhoz, mert kavics ment a szandáljába. Felálltam és leguggoltam eléje, hogy
kiszedjem a talpát bántó kis köveket. Egy perc volt csak az egész, már rohant is vissza játszani.
Ahogy visszaroskadtam a padra, hogy tovább sajnáljam magam, szemem a hintázó gyerekekre tévedt.
Csak úgy fél oldalról, de amit akkor láttam, az egy életre szóló tanulság. A kisebbik gyermek arcát gyógyíthatatlan betegség torzította el. Alig tudtam felocsúdni, uralkodni magamon és végre levenni róla tekintetem. Teljesen hatalmába kerített a döbbenet.
Nagyon szégyelltem magam! A fák, virágok, bokrok, de még a napsugarak is azt kiabálták: Szégyelld magad!

Majd elválok. Egyelőre nem tudok hova menni, de talán édesanyám befogad bennünket. A nagyszobában majd valahogy elférünk. Megoldjuk.

Szegénység, alkohol, válás, ezek megoldható problémák. Egy sem tragédia. Tragédia az, ami ezzel az édesanyával történt. Magamban százszor bocsánatot kértem tőle előbbi oktalan gyűlölködésemért, irigykedésemért.
Sajnáltam őt, szerettem volna odamenni és átölelni, bocsánatot kérni tőle.

Ő nem véve tudomást rólam továbbra sem és nyilván sejtelme sem volt gondolataimról, nyugodtan hintáztatta a gyerekeit.

Végre kinyílt a szemem, felnéztem, láttam az én egészséges, szép gyerekeimet és rájöttem, hogy nincs nálam szerencsésebb ember a világon.
Ennek bizony már 28 éve.
Elváltam, felneveltem gyermekeimet egyedül, de mai napig nem felejtettem el azt a délutánt. Sokszor gondolok arra a szerencsétlen nőre és persze a gyermekre is, aki minden valószínűség szerint már nem tanít meg senkit arra, hogyan értékelje az életét, mert a sajátjának, ami rövid lehetett és szomorú, régen vége.

Budapest, 2007. január 28.

Írta: Csató Gáborné/magyareszter
2952
bruxinelli - 2016. június 24. 22:37:42

Drága Eszter !
Azt hiszem , nincsenek véletlenek. Ma még többet gondoltam rád mint máskor.Éppen ma gondoltam arra, hogy milyen nehéz leküzdeni ezt a negatív érzést. Képes az ember miatta elszigetelődni az embertársaitól, csakhogy ne kelljen nap mint nap találkoznia azzal az okkal ami előidézi. Próbáltam betölteni az űrt amit a hiányod okozott. Olvasgatni kezdtem a novelláidat. Elsőként ezt, nagyon tetszett. Szeretettel gondolok rád, ölellek, Zsófi

686
T Pandur Judit - 2009. augusztus 14. 23:17:52

Kedves Eszter!
Mindenki a maga baját érzi a legnagyobbnak. Sokszor az ismerőseim versenyt panaszkodnak. Ha nincs nagy baj, akkor a kicsiket fújják fel, vagy az elképzelt, várhatóan gyászos jövő miatt síránkoznak. Ezzel az írásoddal jól az orrára koppintassz ennek a síránkozó, irigykedő világnak.
Nagyon szépen, gördülékenyen megírt történeted szívhez szóló és tanulságos.
Judit

36
Andrew N Bagman - 2009. április 23. 13:45:00

Kedves Eszter!

Értékes és tanulságos írásod engem is megérintett és átvettem a mondanivalóját. Irigykedni sosem szabad. Mindig is annak a híve voltam, hogy azon örvendezzünk és azt becsüljük amink van, mert lehet valakinek nem sok adatott, de abban bizony sok szenvedés, sok munka rejtőzhet el.
Kívánok neked szép és még szebb napokat!
Minden jót!

Tisztelettel:

András

499
magyareszter - 2009. április 17. 16:38:48

Drága Hűséges Olvasóim!
Alig várom a találkozót, ahol remélem személyesen is megismerhetlek Benneteket!
Nehogy megharagudjatok, ha valamire nem reagálok, vagy csak kicsit késve, mert tényleg nagyon sok a munkám és szorítanak a határidők. Ha tehetném egész nap olvasnám a Magazint és írnék Nektek.
Sok szeretettel Eszter

298
keni - 2009. április 12. 11:21:50

Kedves Eszter !

Most írnom kellene - írásodhoz, és Hozzád is pár szót, de sajnos csak nehezen jönnek ki belőlem a gondolataim.......
Amit most Tőled olvastam, annyira megviselt, és átéreztem a sorsod adta érzéseidet, hogy, méltató sorokat így - alig írhatok....
Mert olyan mélyen, fájdalmasan, és érezhetőenn hatott rám - életed e részének története, hogy meg kellett, hogy sajnáljalak. Na - tudom ez az , amit nem szabad, mert attól még nem lesz semmi más, vagy könnyebb.
Együtt lehet érezni veled, de segííteni ilyenkor ez sem szokott.

Az előbb fentebb írtam Máriának, hogy az egészség és a testi szépség Isten legnagyobb kegye és ajándéka. Bár naaz is napról napra fogy...
Ezt vetted Te is észre annak az anyának a gyerekén, és akkor - tört ketté benned az irígység - egy életre szólóan, - talán, attól, amit láttál.
Mert * Koldus szegényen vagy király gazdagon* - csak élni tudjunk egészségesen és békében - szabadon.

Felejthetetlen nyomot véstél érzelmeim közé, mert mindenben együtt érzek és gondolok Veled !

Szeretettel !
- keni -

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.