Balázsi Pál Etel: Újra itthon - Ötödik történet (2016. május)
Az Atlanti Óceánon túl, és még azon is túl, az amerikai kontinens nyugati részén a Csendes óceán egyik szigetén nyaraltunk. Gyorsan teltek a napok, hetek. Minden nap újabb és újabb helyeken jártunk, gazdag programokat szerveztek vendéglátóink. Volt, amire rácsodálkozzunk, élményekben gazdagodjunk.
Az ottlétünk utolsó hetében csak egy közmondás járt a fejemben, nem hagyott nyugton. Mindenhol jó, de a legjobb otthon! Kisgyermekként számoltam a napokat, ébredéskor biztattam magam - már csak ötöt alszunk, már csak... alszunk, s akkor hazaindulunk.
Indulás előtti este csomagjaink, még nyitva, de lemérve, készen álltak.
Indulás hajnalán, húgommal a nappaliban kávéztunk, úgy, mint minden reggel, amíg ott voltunk. Csend ült köztünk. Marasztalásukra, csak annyit mondtam - a gólyák is visszatérnek fészkükre még akkor is, ha zordabb, nehezebb is az élet, ott, de az igazi hazájuk, ott van, ahol születnek és fiókáikat felnevelik
Nem szeretek búcsúzni, pedig egész életünk búcsúzás. Búcsúzunk gyermekkorunktól, az iskolától, búcsúzunk az évszakoktól, barátoktól, az eltávozóktól. A lista nem teljes, hiszen idővel tőlünk is búcsúznak vagy búcsúztatnak. Valójában ez az élet rendje.
Az elválás, meg az öröm könnyeivel búcsúztunk. Hosszú út előtt álltunk. Három repülőgép csere, csodálatos tájak, éjszakai és nappali utazás.
Este értünk országunk földjére. Boldog viszontlátás fiammal és családjával. Náluk szálunk meg, de már érzem az oldódást, ahogy mesélünk élményeinkről, nincs bennünk szorongás, megfelelni vágyás, fagyott mosoly arcunkon. A TV bemondó tiszta magyar nyelve balzsamként simogatja lelkem. Tudjátok gyerekek? - a hazád földjén a legjobb!
Másnap indulunk családi házunkhoz - várunkhoz. Nyugodtság tölt el az ismerős tájak mellett elsuhanó autóban, észre veszem az itthoni természet szépségeit, változásait, illatát. Elszundítok.
- Végállomás - súgja fülembe a párom.
Várnak a szomszédok, akiknél mindig kulcsunk van.
Belépünk a lakásba, szívem gyorsabban ver, a szoba közepén állva mély lélegzetet véve, kitör belőlem
- Ó Istenem, itthon vagyunk!
- Tudjátok mi jutott eszembe? - kérdezte Joli szomszédasszonyom. A harminc évvel ezelőtti, az a két hét utáni, hazatérésetek Bécsből, amíg a hatéves fiatok velünk volt.
- Igen, feleltem halkan. Soha nem fogjuk elfelejteni. Az utolsó húsz kilométer volt a leghosszabb út, amíg hazaértünk.
- Igen. És a találkozásotok, ahogy egymást öleltétek, pusziltátok a földön ülve és sírtatok, kacagtatok, egymás szavába vágtatok: - hazajöttünk, - itt vagytok - itthon vagytok!
- Veletek könnyeztünk mi is - jegyezte meg a szomszéd.
- Az alatt a két hét alatt, féltem, azt hittem elhagytatok, - jegyezte meg halkan a fiúnk, és mindkettőnket mosolyogva átölelt.

A döbbent csendet egy rabló darázs üdvözlése zavarta meg.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.