Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Winczheim Tibor: NÉGYES KÖNYVBEMUTATÓ (2016. június)
Amikor a fiatal költőnő belépett az impozáns terembe, maga is megijedt, hiszen közel félszáz ember várta a beharangozott négy írót-költőt.
Azt tudta, hogy nem miatta gyűltek össze a népek, s azt is, hogy – bármennyire is sokan vannak -, nem fognak hosszú, tömött sorokban őelőtte tülekedni, dedikálásra várva. No, de nem is számított komolyabb áttörésre, hiszen még annyira új volt az irodalom palettáján, mint a zsenge, újhagyma a kiskertben…
Erre amúgy is felhívta figyelmét az est női házigazdája, a volt iskolatársnője, így sok meglepetésre semmiképpen sem számított.
Barátnője őszintén megmondta neki: csak lehetőséget tud neki adni minden héten leszervezett Író-Olvasó találkozóval, de a saját csatáját helyette nem tudja megvívni! Mielőtt azonban bedobta volna a mélyvízbe -, két közmondásra még felhívta a figyelmét. Az első úgy szólt, hogy: „Minden ember a saját szerencséjének kovácsa!” Mint a legjobb barátnője, ezt hálásan megköszönte, és jól eszébe véste…

Miután a közeli templom tornya elütötte a délután négy órát, barátnője köszöntötte a megjelent érdeklődőket, majd életkor szerint a legidősebb, már a harmadik, humoros novellás-kötetét mutatta be maga a szerző. Megtudhatták tőle, hogy bizony, már nyolcéves korában eljegyezte magát az irodalommal, s kilencéves korában már jelentek meg rövid írásai a Pajtás, és a Kisdobos nevű újságokban.
Így tehát, - barátok közt is -, már közel ötven éve ír, írogat, s a napokban jelent meg az ominózus harmadik novelláskötete. Fel is olvasott 2 rövidebb írását, s vastapsban részesült… Hiába, az ismertség nagy úr…
Ezután a hangulatot oldani, (illetve, a közönséget egy másik irodalmár személyéhez ráhangolni) egy balalajka-művész könnyed dallamokat játszott.

A közel hatvan éves költőnő is hasonló utat járt be, mint idős, novellista pályatársa: ő is gyermekkorában kezdett el írni, s verseit féltve őrizte a hokedlije fiókjában.
Mivel nagyon félénk, visszahúzódott volt, eszébe sem jutott lapokhoz küldeni munkáit. Időnként elővette, újra- és újra átolvasta azokat, s ha valami jobb jutott eszébe, bele- belejavítgatott, néha egész sorokat húzott ki, vagy toldott bele.
Már az ötvenedik életévéhez közelített, amikor úgy érezte, eléggé érettek a versei ahhoz, hogy azokkal a műértő közönség elé léphessen.
Az első verses-kötete fogadtatása annak idején elég jól sikerült, ez adott erőt neki ahhoz, hogy – már középkorúan -, tovább folytassa a versírást. Sajnálattal közölte, hogy még csak a harmadik kiadott kötetnél tart, de ha az egészségi állapota nem szól közbe, néhány év múlva újabb kötettel fog jelentkezni…
A költőnő bemutatkozását komoly taps követte, ezután, a balalajka hangjai ismét felcsendültek…

A negyven alig múlt író elmesélte, miként firkálgatott elemlámpa fénye mellett még gyermekkorában a takarója alatt, s hányszor kapott emiatt szidást szüleitől.
Ő a nagypapája lexikonjainak lapjai között tárolta írásait, s azokat rendszeresen elővéve át-átolvasgatva érlelte-javítgatta addig, amíg a mai időkben „eladhatóvá” lett.
Azt is megtudtuk tőle: noha sokáig csak az iskolai faliújságra, valamint az iskola-újságba írt, soha nem gondolt arra, hogy ne adatná ki valamikor a már szinte tökéllyé fejlesztett novelláit, kisregényeit. Sajnos, sohasem keresett olyan jól, hogy ezt korábban megtehette volna, szponzorra sem akadt, de most egyszerre két kötettel jelentkezett. A mintegy 10-12 percnyi felolvasása után a népes publikum szimpatikus tapssal jutalmazta az írót, majd a hangszeres zenész húrjai közé csapott…

A fiatal lány annyira izgult, hogy alig tudott megszólalni. Gyomrában akkora gombócot érzett, mintha daganatos beteg lenne. Tudta: ha sokat vacakol, ha hagyja félelmeit felülkerekedni rajta, nem érdemel meg még egy lehetőséget! Átfutott agyán barátnője intelme, nagy levegőt vett, és az esélytelenek nyugalmával szólalt meg:
- Nagy szeretettel köszöntöm a megjelenteket. Külön örömömre szolgál, hogy sok ismerős arcot vélek felfedezni, akikkel a múlt heti, a Vörösmarty téren rendezett Könyvhéten már találkoztam. Az ottani rádiós felvételkor már ugyan elmondtam, de mivel nem mindenki tudott kimenni erre a rendezvényre, most itt is megismétlem: én – sajnos -, nem tudom elmondani, hogy már gyermekkoromban elköteleztem volna magam az írás mellett. Először is: nem volt semmi késztetésem rá, de időm sem!
Érettségi után azonnal elhelyezkedtem ápolónőként egy budapesti kórházban, s a rengeteg túlóra, valamint egy másodállás mellett sem időm, sem energiám nem lett volna írni. De legfontosabb, hogy témám sem lett volna, hiszen 18-19 évesen, még a tojáshéjjal a popsimon (derültség a hallgatóság között), miről is írhattam volna?
Múltam sincs, amiről mesélhetnék Önöknek, s a szerencsétlenségeimről is csak azért szólok, hogy megértsék, mi vezetett engem a verseim megírására…
Nos, az életem előbb az átlagemberek már-már unalmasan egyhangú napjaiból állt, melyben semmi érdekes nem volt, de aztán, a sors kegyetlensége miatt csapást csapásra kellett kiállnom. A tragédiák sorozata azzal kezdődött, hogy szüleimet – autó baleset miatt -, egy pillanat alatt elveszítettem.
Gondolom, nem csodálkoznak azon, hogy idegösszeomlást kaptam. Képzeljék el: egyedül álltam a nagyvilágban, nyakamban a szüleim által felvett építési kölcsönnel, aminek havi kamatai magasabbak voltak a havi fizetésemnél.
Egyetlen szalmaszálban kapaszkodtam: a barátomba. De amikor nyíltan kijelentette, ezt a hatalmas összeget a kamatos-kamatokkal együtt képtelenség visszafizetni, akkor tudtam, hogy végérvényesen magamra hagyott. Nem mintha a kettőnk fizetéséből könnyű lett volna, de semmiképpen sem reménytelen…
Nos, ezen találkozó után úgy éreztem, nincs kiút, nincs értelme az életemnek, akkor viszont minek tovább kínlódnom?
Úgy, hogy végső elkeseredésemben felvágtam az ereimet, és már előre örültem, hogy befejezhetem a földi szenvedéseimet.
Az öngyilkosságomat azonban véletlenül felfedezte a végső búcsúra hozzám felugró barátom, s megmentették az életemet. Viszont elveszítettem a munkahelyemet.
Ez persze magától értetődőnek tűnt, hiszen hogyan bízhatnának rám tehetetlen betegeket, ha én saját magamra sem tudok vigyázni!?
Hónapokon keresztül voltam bezárva a pszichiátriára, ahol egész nap csak azon agyaltam, hogyan tudnék ismét öngyilkosságot elkövetni? Hiszen minek élni nyomorban, pénztelenül, hajlék nélkül, cél nélkül, magányosan?
Egy szó, mint száz, a pszichológusom javasolta: írjak! Mindegy, mit, de írjam ki magamból az összes fájdalmamat.
Az elején nagyon nyögvenyelősen ment, mert az önsajnálatom erősebb volt az élni vágyásomnál. Aztán, egy reggel elővettem a kapott füzetet, és elkezdtem kiönteni a szívemet-lelkemet. Magam csodálkoztam legjobban, hogy milyen könnyen tudtam rímekbe szedni fájdalmaimat, gondjaimat, bajaimat, nyomoromat… Ettől a kitárulkozástól teljesen megkönnyebbültem, s bár még erősen visszahúzódott, mondhatnám úgy is: zárkózott maradtam, már kezdtem lassanként újra megbarátkozni az élettel.
Amikor az orvosom megdicsérte verseimet, csak mosolyogtam magamban: bármi marhaságot, vagy gagyi vacakot írtam volna, ugyanúgy a szemembe hazudott volna! Úgy, hogy el is eresztettem az egészet a fülem mellett!
Én voltam legjobban meglepődve, amikor néhány héttel később az orrom elé dugott egy folyóiratot, benne az egyik, szívbemarkoló versemmel.
Gyorsan megnéztem az impresszumot, hiszen az életuntság nem egyenlő az agyalágyultsággal: a nyakamat mertem volna a tönkre tenni, hogy valami – sokunk számára ismeretlen -, orvosi folyóiratot tartok a kezemben.
Benne természetesen egy cikkel, hogyan hoztak vissza lelkileg a „nagyokosok” az életbe engem, a pszichológiai kriplit!?
És emellett egy kis tudományos zagyvaság arról, hogyan javítottak fel agyilag annyira, hogy már túlléptem az öngyilkosság agyament ötletén?!
De nem! Ez egy teljesen normális folyóirat volt, úgy, hogy nagyon bambán nézhettem ki a fejemből, hiszen én igazából senkiben és semmiben nem bíztam a kórházban. Az agyturkászokban a legkevésbé! Erre, tessék! Beküldték a versemet a Szerkesztőségbe… Utólag el kell ismernem, nagyon rendes húzás volt a részükről.
Nos, a hosszú ápolási időszak alatt felgyülemlett mintegy kétszáz vers bőven kiadott egy vastag kötetet.
Mielőtt bárki is megkérdezné majd, mikorra tervezem a következő kötetemet, már most szeretném leszögezni: nem tudom. Éspedig azért nem, mert nekem mindig kell valami lökés ahhoz, hogy kitárulkozzak.
Ahogyan a szenvedések sorozata, úgy majd a boldogságom megtalálása fog újra megnyitni. Ha majd rendbe jönnek dolgaim, ha majd lesz új párom, ha majd megszületik valamikor az első babám, akkor, talán, majd újra kezembe fogom venni a tollat, hogy már a kitörő boldogságomról, a visszaszerzett életkedvemről tudjak versek százaival előrukkolni. De hol van ez még? Már albérletem van, s egy takarítónői állásom is. Gondolják, hogy egy ilyen lecsúszott félcédulás után sorba állnak a pasik? Pedig az egyedüllétnél nincs borzalmasabb lélekromboló, higgyék el nekem!
Ne kérdezzék azt se, kik a szponzorjaim, hiszen az, az orvosi csapat, amelyik engem, a gyógyulásom elősegítése érdekében, kizárólag a terápiás kísérlet miatt mélyen a zsebébe nyúlt, szeretne az ismeretlenség homályában maradni.
Szeretném kihangsúlyozni a „mélyen” szót, hiszen nem is tudom, miben bíztak, akkor, amikor egy ismeretlen senki nyavalygós verseit mindjárt 500 példányban kiadatták?
Remélem, megértenek engem inkognitójuk biztosítása miatt. Köszönöm szépen! És még valamit: kérem, ne vesszenek össze a megmaradt nyolc könyvemen, de már a Könyvhét előtt és alatt elvitték a javát, ezek tehát az utolsó darabok…

Ezek után felolvasott 5-6 szomorú verset, Nem voltak rosszak, talán csak túl nyomasztóak, talán túl fájdalmasak, és sötétek, de az írásai felvezetés után senki sem számított valami megmosolyogtatóra.

A taps után az est háziasszonya megköszönte a művészek őszinte szavait, valamint a publikum figyelmét és megtisztelő tapsait. Ezek után a közönség egyik része sorba állt könyvet vásárolni, míg az éhesebbje rögtön megtámadta a büfét, s rávetette magát a pogácsa halmokra…
Legtöbben az egykötetes, a sok szenvedésen keresztül ment ifjú hölgyhöz mentek, és szinte egymás kezéből ráncigálták ki a legutolsó példányokat.
Az Író-Olvasó találkozó kötetlen beszélgetésekkel még mintegy negyed óráig tartott, majd mindenki hazament.

***

Az ifjú, sokat megélt költőnő felakasztotta a kiskabátját az előszobája fogasára, anyjának-apjának adott egy-egy puszit, majd a több, mint tízezer forintját betette a pénzes kazettájába. Eközben a barátnője másik közmondása eszébe jutott, miszerint: „Messziről jött ember azt mond, amit akar!”
Bekapcsolta a tévéjét, s míg fél szemével a legújabb reklámblokkot nézte, aktatáskájába betette a következő Író-Olvasó találkozóra szánt legutolsó nyolc darab verses-kötetét…


5396
Kitti - 2016. június 02. 15:18:19

Kedves Tibor!

Már-már azt gondoltam, hogy csupán beszámoló az, amit olvasok. Smile A vége igazi katarzis. Smile Gratulálok!
Kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.