Poós Gergely: Teknősfilozófia
Teknősfilozófia ez, tessék akként tekinteni. Egy teknős írta, tegnap délután, körülbelül úgy 6000 évvel ezelőtt. Ez a dátum azért fontos annyira, mert akkor fedezték fel a teknősök csodálatos világában a fagylaltot, s ez ihletet adott neki.
Aranyos, kedves, együgyű teremtés volt ő. Imigyen gondolkozott a drágám: (Később sok-sok teknős is megjelenik a színen!)
Arról tudok csak írni, amit megértettem. De ki tudja ez mire elég? Engem a létezés problematikája foglalkoztat egy ideje, legalábbis amióta eltörtem a lában és sínbe tették - hosszas semmittevésre kárhoztatván.
Szóval, amit gondoltam, az elmúlt három és fél alatt az következő. Isten transzparenciája és feltárulkozása gyaníthatóan befoghatatlan, bár az is meggyőződésem: az Ő lényegét meg lehet érteni. Amit megértettem az, hogy a világ, vagy jobban mondva a létezés: Istenből van. A létezők, s így mi teknősök is, Isten életét éljük. Az Isteni lét, az örök Jelenlét, létezésbe oszlik szét, azzal, hogy a létezés Isten jelenlétében él.
A létezés tehát, melyből részesülünk, Istenből van, ami az érthetőség kedvéért – még egyszer - annyit jelent, hogy Isten életét éljük. Akár teknősként, akár… akárhogy. Istent nagyon nehéz tetten érni, bár mindig épp az orrunk előtt van. Ezt azért kell felírni, mert ma a világon élő emberek - illetve bocsánat teknősök - sokasága tartja azt, hogy nincs Isten és a létezés önmagától való, illetve hisz valamiféle hamis, vagy elé tálalt Istenképben, ami pedig általában nem ad reális képet és támpontot Isten mibenlétéről.
Az, hogy talán nincs Isten, s mi a létezés önmagától való, még némiképp el is fogadható azoktól, akik ezen az állásponton vannak, mégpedig azért, mert Isten nem tetten érhető, vagyis – mondják az ateisták – Isten nincs sehol. Mutassanak rá! – mondják. Ha van, miért nem jelenik meg, miért nincs sehol, miért hagy kétségek között, hol van? S igazuk van. Isten nem tetten érhető, s így akár azt is mondhatjuk, hogy nincs, nem létezik.
Azok, akik azt állítják – talán jogosan is – hogy a létezés öröktől fogva és önmagától van, vagyis feltételezik az anyag, a matéria, a látható világ egyedülvalóságát és örök időkig való fennállását, nos akár nekik is igazuk lehet, ez sem zárja ki, hogy legyen egy olyan entitás (Isten), aki e létezést látensen, szemérmesen, tökéletesen észrevétlenül fenntartja, és talán élteti is. Azok, akik a fent említett nézeteket vallják, talán még közelebb is állnak az igazsághoz, mint azok, akik valamiféle hamis istenképben hisznek, s meggyőződésükről ki nem lehet billenteni őket, még ész érvekkel sem. Én mindenkinek azt ajánlom, gondolkozzon. Olvasson el nagyon sok könyvet erről, de mindegyiket vesse el, és gondolkozzon.
Miből indulhatunk ki tehát? Abból mindenképp, hogy a létezés részesei vagyunk, tapasztalatunk, s érzékelésünk van a világról, önnön és mások létezéséről. Ez biztosan tagadhatatlan tény – legalábbis azt hiszem. A létezés van, a világ van, mi magunk is létezünk, s ez effektív tapasztalat. A másik egészen tagadhatatlan tény, hogy Isten nincs sehol – remélem, ezzel meg nem sértődik se Ő, sem mások - akik esetleg látták már. Istenről se közvetlen, se közvetett tapasztalatunk nincs: ez is biztosan kijelenthető. Mire következtethetünk a fentiekből?
Semmire. Két kérdés fogalmazódhat meg bennünk csupán: miből van a létezés, s hol van Isten, ha van valamiféle entitás egyáltalán, ami a létezés egészét élteti?

Ha a kérdés második részét kizárom, ott marad az a kérdés, amire a legtöbbünk nem akar válaszolni. Miből van a létezés? Figyeljünk jól! Nem azt kérdezem honnan ered a létezés, hanem azt: miből van a létezés? E kérdés szétválasztása azért fontos, mert, ha elvetjük Istent, a kérdés akkor is fennáll: miből van a létezés?
Akár – mert eljátszhatunk e gondolattal - az eredet kérdése mellőztető is, mert ha azt állítjuk, hogy a világ, s maga a létezés öröktől fogva van – s nem volt születés – a nagy kérdés továbbra is megmarad: miből van a létezés?
Nyilván, számomra elképzelhetetlen, hogy ne lenne valami láthatatlan éltetője a világnak. Nem olyasmire gondolok, mint egy autószerelő, aki összeépít egy versenyautót, aztán átadja a versenyzőnek, hogy furikázzon vele; én olyasvalamire gondolok, ami minden létező belső és láthatatlan lényege, ami nem tetten érhető ugyan, mégis belőle van egészen, mindaz, ami van. Olyasmire, mint egy színész, aki képes tökéletesen beleélni magát egy adott szerepbe. A darab alatt a színész megszűnik önmaga lenni, hogy az legyen, akit játszik: tökéletesen az legyen. A színész a színpadon tehát nem önmaga, hanem az, akit játszik, akit magára vesz, akivé átalakul, mégis, ő maga, vagyis önmaga kell ahhoz, hogy a szereplő, akit játszik, valóban testet ölthessen. Én ilyesmire gondolok. Állítólag az orosz színház legnagyobbjai képesek voltak erre.
Ha a „miből van a létezés” kérdést felteszem magamnak, erre gondolok – én, egy teknős. Mi ugyan tudjuk, hogy a színpadon XY játssza Hamlet szerepét, de ha a darab valóságába helyeznénk magunkat, ha a történet szerves részesei lennénk, akkor csak Hamletet látnánk, a mögöttes színészt nem. (az őt játszó színészt nem). A színész eltűnik, hogy általa megjelenjen az, akinek ő ad életet azzal, hogy átengedi magát neki. Valószínű ugyanez a szitu a létezéssel is: mi, akik részesei vagyunk, fel sem tételezzük, hogy azt valaki élteti, hogy azért ölthetett tapasztalható testet a lét, s lett belőle létezés, mert létezik egy észrevétlen, tartózkodó, s annak tökéletesen önmagát átadó, vagyis annak kiszolgáltatott valaki (mert ehhez ugyebár akaratra is szükség van), aki annak látens alkotója és éltetője.
Mi a bizonyíték Isten létezésére? Az, hogy nem látjuk őt, s mi mégis vagyunk. Mint Hamlet, aki Hamlet ugyan a drámában, de aki mégis a színészből van, aki őt élteti. Nem feltétlenül szükséges teremtést keresni ott, ahol esetleg nem is történt, legalábbis abban az értelemben, ahogyan mi emberek gondoljuk: valamikor nem volt, a teremtéssel létrejött, majd ki tudja mi lesz vele. Feltételezhetjük, s talán nem is butaság, hogy a létezés öröktől fogva van, mint ahogyan belső éltetője is örök természetű. Ha valami az örökkévalóságból van, az örökkévaló, nem muszáj tehát kezdetet keresni ott, ahol nem is biztos, hogy van; abszolút elképzelhető, hogy a világ, a létezés egésze öröktől fogva van, nem indult el és nem is lesz vége, ezek nem zárják ki, hogy Isten (az öröklét) ne éltethetné azt: ne lenne éppen belőle.
További ismételten fogós, ravasz kérdés, hogy ki élteti Istent, mert ugyebár, ha valami/valaki létezik, akkor fel kell tételeznünk egy újabb entitást, aki azt a másikat élteti, akinek átadja magát. Ez egy régi kérdés, ez a szkeptikus filozófusok örök kérdése, teknősbéka teknősbéka hátán, egyik tartja a másikat és a teknősök száma végtelen…
És talán igazuk van! A teknősök száma valóban végtelen, végtelen sok teknős tartja egymást, egyik a másik nélkül nem létezhet, az egész instrumentum összeomolhat, ha csak egy is hiányzik belőle, ámbátor végül - a mellékelt kórrajz alapján - nem így történt, legalábbis az összeomlás fizikai értelmében.
Test nem létezhet szellem nélkül, szellem nem létezhet test nélkül. A világ, s valamennyi létező Istenből van, s Isten azért van, mert a létezéssel testet ölthet, s a létezés méhet ad neki. Isten élteti a létezést, s a létezés élteti Istent azzal, hogy életet ad neki. Mi – teknősök - Istenből vagyunk, és mi Istent azzal éltetjük, hogy vagyunk.
Opus magnus, farkába harapó kígyó, a fátyol lehull – írta le egy lelkes teknős valamikor régen, ki azt gondolta botor módon, hogy valami óriásit alkotott ezzel. De talán igaza is lehet. Ennek szeretnék én is utánajárni.
És a teknősök? Tényleg végtelen a számuk? Igen, bizonyosan igen. És egymást tartják? Igen, ez is bizonyos. Isten tart minket, s mi az isteni életnek formát, tartalmat, egyszóval olyan korsót adunk, amit egészen megtölthet. Persze a korsó készítője is ő, de ahhoz, hogy Isten tapasztalhatóvá váljék, korsók kellenek, melyekbe beletöltheti önmagát, hogy azzal a korsó azzal megteljék. Isten, ha nem helyezné életét ezekbe a bizonyos korsókba, melyek tulajdonképpen körvonalazzák, és kézbe vehetővé teszik őt, az ő élete megismerhetetlen lenne, talán még önmaga számára is. A korsók természetesen a létezésben lévőkkel egyelőek, legyen az fa, bokor, bogár, napsugár, tigris, sólyom, kvazár, a Titán-tengere, vagy akár egy teknős, mint én magam. És bár furcsa tudom, de egy-egy korsóban Isten egésze jelen van. Ki érti ezt?
Ismét vissza a teknősökhöz. A fentiekben leírtak is természetesen hasonlatban közelítik meg a valóságot, a teknősök példája is illusztráció csupán lexikonunk lapjain. Bár mi mind valamennyien teknősök vagyunk. Ez is érdekes.
Szóval a teknősök egymást tartják. Ez azért különösen fontos, mert e kép igen- igen jól szemlélteti a valóságot. Isten élete maga a teljesség, Istenből semmi sem hiányozhat. Isten élete örök, múlhatatlan, romolhatatlan, és körvonalazhatatlan, legalábbis az lenne, ha nem lennénk korsók, illetve hát szóval, teknősök.
Szóval teknősök. Igen a létezők, teknősök, akik egymás hátán állnak, egymást tartják, egymás nélkül nem mennének semmire. Isten átadja életét a teknősöknek. Most már nincs Isten, hanem csak teknősök vannak, akik teknősnek tekintik magukat.
Némelyek persze tudnak róla, hogy valamennyien Isten testet öltésének korsói (illetve teknősei), de a legtöbben teknősök, teknősök és teknősök (így gondolják). Isten bennük valósul meg, bennük lesz látható, tapintható, érzékelhető valósággá, valamennyien tehát egyenként és közösen azonosak Istennel.
És tartják egymást. Vannak időszakok, amikor nagyon nehezükre esik és legszívesebben a pokolba kívánnák a másikat. Ma ilyen időket élünk. Ma épp az hiányzik, hogy a teknősök megértsék, a teknős-lét lényegét, hogy azonosak egymással, hogy ennek az azonosságnak a lényege a bennük megtestesülő Isten, aki már ők maguk.
Miért nincs Isten sehol? Most már mindannyian tudjuk. A mi elképzelésünk szerinti objektivitása megszűnt (Isten nem ül a trónján, a mennyországban: Isten nem transzcendens Isten, hanem merőben immanens), léte létezésbe fordult át, testet ölt benne, s mi nem látjuk Őt, bár épp az orrunk előtt van. Mindenben és mindenkiben. Isten objektivitása épp a létezéssel vált realitássá, Isten éppen a létezéssel vált elérhetővé, láthatóvá, tapinthatóvá, érzékelhetővé.
A hívő teknősök elérhetetlen magasságokba helyezik, a másik részük pedig tudomást sem vesz róla. Nem látja, s kijelenti, nincs is. Pedig épp az orra előtt van mindkettőnek. Bárhová nézünk.
És éppen ez a lényeg. Na és persze az, hogy a teknősök egymás hátán állva tartják egymást, és számuk hetvenhétszer hét, vagyis végtelen. Tartják egymást, mert az isteni élet bennük fogant meg, bennük él, s most ők az isteni élet hordozói, mind valamennyien.
Káoszba fulladna a létezés, ha a teknősök önálló életet kezdeményezvén egyszerűen kiállnának a sorból, s nem tartanák egymást.
A teknősöknek – ugyanis - lehetőségük van erre, mégpedig azért, mert Isten élete van bennük, s az isteni élet egészen szabad, s ezt a teknősök egészen birtokolják, (hiszen az isten élet hordozói). Tartják egymást, illetve nem egészen, mert sokan a fentieket nem tudják.
Isten, ha szabad ezt mondani, nem mindenható, illetve csak „egyszer” volt az, mikor úgy döntött: életét nem önmaga akarja birtokolni, hanem szétosztja azt (a teknősök közt). Isten csak eddig a pillanatig mindenható, ezután élete a teknősöké lesz, azzal a szabadsággal együtt, aminek eredetileg ő a birtokosa. Élete most már a teknősök kezében (páncéljuk alatt) van, egészen őnekik adta. A teknősök pedig döntenek, tartják egymást (megértik az isteni elgondolást, kiáradást és kiszolgáltatottságot), vagy életüket önmaguknak megtartva, elzárva tartják magukat egymástól. Ha így is döntenek, tartózkodó és nekik abszolút szabadságot adó isteni élet nem tiltakozik ez ellen, hanem elfogadja és szeretetével megérti azt.
A hiba csak ott van, hogy ezzel az élet-gyakorlattal a teknős elzárja a benne lévő isteni életet mások elől, pedig a többieknek szüksége lenne rá. Nagy szüksége: mert, így kevesebben tartják már egymást, s ez bizony kissé nehézkes. De azért is, mert Isten élete egyenlően oszlott szét (mindenkiben ugyanannyira van jelen), így épp egy egész Isten (egy teknősbéka) hiányzik, ha csak egy is hiányzik a sorból. Értsük jól, teknősök.
Még egy témánk van, amiről a teknős filozófusok sokat diskurálnak. Nem értik ugyanis, hogyha elfogadják a hipotézist, miszerint ők maguk valamennyien Isten életéből vannak, miért nem jó minden a világban?
Ha Isten a teremtő, ha Isten hozza létre életéből a létezést, hogyan lehetségesek, hogy keletkezhetnek a teknősökben lévő deformitások, miért nem jó egészen, ami van?
A legtöbb teknős nem érti, miért kell egymás hátán állni? Utóbbi időkben már nem is próbálják megérteni, gondolnak egyet és kiállnak a sorból. Manapság a legtöbben kiállnak a sorból, s csak azért maradnak egyáltalán kapcsolatban, mert kénytelen-kelletlen egymás közelében élnek. Mert egy közegben élnek. Mert össze vannak zárva.
Ha mindenki tartaná a másikat, egymás hátára állva, könnyebb lenne mindenkinek, mindenkin kevesebb teher lenne, mindenki a másik megemelésén, tartásán fáradozna, s láss csodát: mindenkinek könnyebb lenne. Akinek van füle – mondta egyszer egy teknős – hallja meg.
Szóval nem értik, honnan a rossz, amit oly szívesen alkalmaznak? (Némely teknősök már nem is tudnak mást tenni.) Honnan van, ha Isten van? Miért tudjuk megtenni, amit nem lenne szabad megtenni? Isten miért tűri ezt? Miért ad rá módot? Hogyan keletkezett a rossz, ha Isten állítólag jó?
Egy könyv története szerint egy teknősangyal volt az első, akiben megfogant. De ő hogyan birtokolhatta, hogyan használhatta, ha Isten a jóságos teremtő? Állítólag.
A teknősvallások e kérdést tabuként kezelték, nem mintha titok lenne, hanem mert nem tudtak vele mit kezdeni. Nem mertek vele mit kezdeni. Veszélyes volt vele mit kezdeni. Voltak teknősök a régmúltban, akik állítólag tudták a választ. Leírták, de könyveik azóta feledésbe merültek. Némelyik víz alá. Vagy tűzbe. Néhányuk azonban megmaradt. De a teknősöket a leírtak nem érdeklik manapság, már csak azért sem, mert nem tudnak olvasni. Az idejük miatt nem tudnak. Hosszabb ideig élnek manapság, mégis állandóan azt kántálják: nincs elég időnk. És minél többet mondogatják ezt, annál kevesebb van belőle. Ez mágia. Feketés színű.
Szóval állítólag ezekben az ősi teknős-írásokban fellelhető a megoldás. Az, hogy miért kell tartani egymást. Az is, miért ilyen a teknős-világ, s hogy Isten miért akarta ezt így. De mert senki nem tud már olvasni, alig-alig akad teknős, aki azon fáradozna, hogy a másikat tartsa, és hogy utánajárjon a dolgoknak.
A teknősök ősi írásaiban ez áll: Isten a teljes lét. Benne van minden. Belőle van minden. Belőle nem hiányzik semmi. Minden ő maga. Isten minden jó és minden rossz birtokosa. Ha ő Isten, - tette fel egyszer kérdésként egy ős-teknős – hogyan is lehetne másként? Ez az első számú tétel.
Isten megszűnik önmaga lenni, hogy teknősökké sokasodjék szét, hogy életét egészen átadja nekik, hogy meg ne tartsa magának, mert akkor elveszíti. Isten tehát most már végtelenszámú teknős, végtelenszámú élettel, szabadsággal és lehetőséggel és valamennyi jósággal és gonoszsággal, amit Isten birtokolt, hiszen a teknősök Isten szétosztott életével egyenlők. Második számú tétel.
És most jön a kérdések elsőszámúja, a legfontosabb, a legnagyobb – legalábbis a réges-régi teknős írás szerint. Isten miért tette ezt? Miért adta oda az életét így, mindennel együtt, amivel együtt jár jó és rossz tudása, birtoklása, és legfőképp cselekedetté váltására való lehetősége? Isten miért tette ezt?
Az ősi szöveg szerint, ami tegnap úgy 11 és 12 között íródhatott, a válasz egyszerű, mégis megrendítő. Isten azt akarja – mert oly mértékben tartózkodó, szemérmes és odaadó – hogy a kérdést, a megoldást és a gyakorlatot is mi magunk végezzük (teknősök halljátok), s hogy így mi magunk válasszuk azt, amit Isten adhatott volna. A szeretetet.
Vagyis egymás tartását, hogy jobban érthető legyen.
Isten tehát átadja azt is, hogy mi magunk szeressük egymást, s ne ő minket. Isten a szeretni akarás képességét adja oda: ezért ilyen a világ, ezért rendelkezünk jó és rossz tudásával, ezrét lehetünk mindent-tudók, hogy a szeretetet válasszuk, amiről Isten azért mond le, hogy ez is a mi lehetőségünk legyen.
Minden a kezünkbe adatott – írja le harangozás előtt 10 perccel egy teknős, körülbelül úgy 6000 évvel ezelőtt, tegnap délután. És a teknősök tartják egymást. Ez a titok, s a megoldás maga.

- vége -
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.