Orbán Mária: Fekete szivárvány 6/5. rész
5.

Egyszerű fakereszt volt, csak egy szimpla emlékeztető. Annak a szörnyű napnak az emlékére, amikor egy csapásra változott pokollá négy fiatal felnőtt szüleinek az élete.
Eta szíve legmélyéig hasított a fájdalom. Emlékezetében megjelent a kép, amikor édesanyja állított egy ilyen keresztet az apjának.
Borzalmas emlékek törtek fel belőle, amiket eddig sikeresen, és tudatosan nyomott el magában. Minden fényképet, amin az apja is rajta volt, minden tárgyat, amihez az apja emléke fűződött, mindent összecsomagolt, és felvitt a padlásra. Nem akart emlékezni, nem akart szenvedni, az apja halála miatt.
És most úgy zúdultak rá az emlékek hívatlanul, mint a nyári zápor a kiszáradt földre.
Gyönyörű napsütésre ébredt aznap. Az énekesmadarak csiviteltek a fákon, a szellő lágyan ringatta a fák leveleit. Sehol egy felhő nem volt az égen. Semmi nem jelezte az eljövendő tragédiát. Június 13. volt, a nyári szünet első napja. Nagy tervekkel indult ez a nyár, többek között egy egyhetes családi nyaralással. Az édesapja már elment dolgozni, az édesanyja pedig lázasan csomagolt, mivel másnap utaztak volna a tengerpartra közösen. Már minden el volt rendezve, a szülei szabadsága is rendben volt. Eta sugárzott az örömtől, már nagyon várta ezt a közös családi hetet.
És ekkor, derült égből villámcsapásként jött a hír. Egy rendőrautó állt meg a házuk előtt. Eta éppen kinézett az ablakon. Rossz érzése támadt. A rendőrök nem szálltak ki azonnal, mintha még megbeszéltek volna valamit. Aztán mindketten egyszerre nyitották ki az ajtót, és elindultak a kapu felé. Megnyomták a csengőt, mire kisvártatva az anyja jelent meg a kapunál. Eta nem hallotta, hogy mit beszélnek, de megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajta. Ekkor hallotta meg az anyja földöntúli üvöltését. –Neem! Ez nem lehet!
A lány úgy rohant le, hogy még a lépcső aljában lévő virágot is felborította. Mire kiért, már a rendőrök karonfogva kísérték az anyját befelé. Eta tisztán emlékezett arra, hogy remegett egész testében az anyja a lelki traumától. Nem is kísérték, inkább hozták. Ezután orvost kellett hívni hozzá, aki nyugtatót adott be neki. Soha nem felejti el azokat a napokat, heteket, hónapokat…
Rettenetesen megviselte az édesanyját a haláleset. Eta már-már attól félt, nem éli túl az anyja, ezt a veszteséget.
Mind a mai napig nap, mint nap kijár a temetőbe, és elmesél mindent, ami velük történik. Eta soha nem megy vele, sőt ha teheti még a környékét is elkerüli. De a helyet, ahol a baleset történt, egyszer megnézte ő is, mert épp arra volt dolguk az anyjával, és ő megmutatta.
A lányból most kiszakadt a sírás, a hírtelen, vulkánként feltörő emlékek hatására. Nem tudta, és nem is akarta ezt a zokogást visszafojtani.
Ott állt négy vadidegen ember, halálos emléke mellett, és csak hullt a könnye. Két év elfojtott fájdalma, bánata, és gyásza szakadt ki a lelkéből. Most engedte el az apját valójában. Most tudatosult benne a tény, hogy ő már nincs, és soha többé nem láthatja őt.
Nem tudta mennyi idő telt így el, de egyszer csak egy autó állt meg mellette. Lehúzódott az út mellé, szinte a keresztnél állt meg.
Egy negyvenöt-ötven év körüli férfi szállt ki az autóból, és egyenesen Etának szegezte a kérdést.
- Ne haragudjon hölgyem, de kit tisztelhetek önben? Csak azért kérdezem, mert ahol sírdogál, az az én testvérem emlékhelye.
- Bocsánat.- hüppögte Eta- Csak megálltam itt, és közben teljesen eluralkodtak rajtam az emlékeim. A nevem Somogyi Etelka, és az én apám is egy közúti balesetben vesztette életét.
- Örvendek- válaszolt a férfi- Az én nevem Török Géza.
- Akkor ön, a Mariann bátyja?- csillant fel a lány szeme.
- Igen, de honnan ismerte a húgomat? – kérdezte meglepetten. – Nem is ismerhette, hisz ön még túl fiatal ahhoz. Akkor hol hallott róla?- folytatta a faggatózást hatalmas lendülettel.
- Én ápolónő vagyok, illetve csak annak tanulok, és a városi kórházban töltöm a gyakorlatom. Ott találkoztam a Károly bácsival, és most miatta vagyok itt.
-Csak nem a Szalay Károlyról van szó?- hördült fel a férfi.
- De igen. Tudja egy nagyon súlyos baleset érte, és most haldoklik. Ezért szeretném megkérni az elhunytak, még élő hozzátartozóit, hogy jöjjenek be hozzá a kórházba, és próbáljanak neki megbocsátani.
- Na arról aztán szó sem lehet!- vágta rá, ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nézze uram! Én megértem, hogy még ennyi év után is fájnak a sebek, hogy nehéz a megbocsátás, de én még is arra kérem önt, és a szüleit, testvérét is, hogy jöjjenek be hozzá, és ott majd talán másképpen látja ezt az egész helyzetet, amint mindent megtud arról az emberről.
- Nos akkor figyeljen kis hölgyem!- és már-már kiabálva mondta- Az én testvérem túl szép, és fiatal volt ahhoz, hogy egy tróger elvegye az életét. Nincs az az isten, amiért én valaha is megbocsátok neki!- majd sarkon fordult és elindult az autója felé.
- Uram!- szólt utána a lány- Tudja az én apám, mint mondtam, szintén közúti balesetben halt meg, és lehet, hogy nem volt túl szép, az is lehet, hogy már nem volt túl fiatal, de az apám volt! A másik sávban haladó sofőr egyszer csak áttért a szemközti sávba, épp az apámmal szemben. Már nem volt idő semmiféle manőverezésre, frontálisan ütköztek. Az apám azonnal meghalt, a másik sofőr pedig, a kórházba szállítás közben vesztette életét. Mint utólag kiderült, a másik autót vezető férfi erősen ittas volt. Ennek már több mint két éve. Soha nem voltam a temetőben, soha nem sirattam el, mert nem akartam őt elengedni. Most már tudom, hiba volt, hisz mint egy tüske az ujjunkban, az apám halála a lelkembe fúródott egyre mélyebben. Talán ha tenne egy próbát ön is, akkor lehet, megnyugodna a még ma is háborgó lelke, és végre hagyná a húgát békében nyugodni.
A férfi láthatóan meglepődött a lány szavain, és magába roskadva csak ennyit mondott:
- Rendben, holnap meglátogatom.
- Az már lehet, hogy késő. Nagyon rossz állapotban van.
- Rendben, menjünk.- mondta megadóan.
- Még arra kérném, hogy a szüleit is vigyük magunkkal.
- Sajnos az lehetetlen, ugyan is azt anyánk öt éve, az apánk három éve halott.
- Sajnálom. –mondta Eta- Akkor, a húgát kellene még meggyőznünk, hogy velünk jöjjön. Bár ő már volt bent, de nem volt benne köszönet.
- A húgom nagyon konok nő, nem hiszem, hogy belemegy ebbe a dologba.
- Azért tegyünk egy próbát.
- Rendben. Megyek elől.
Azzal beszállt a kocsiba, megvárta amíg Eta is beszáll, majd megfordult, és megindult a kis város felé, ahonnan jött.
Néhány perc múlva, egy kétszintes gyönyörű házhoz értek. A kaput távirányítóval nyitotta ki Géza, mire odaértek. Gyönyörű parkon haladtak keresztül. Mint valami mesebeli kastély meredezett előttük a ház, ahol a Mariann is élt. A Károly bácsi nem mesélte el, milyen luxus körülmények vannak itt. Bár az is lehet, hogy már azóta alakították ki ilyen pompásra.
- Hát itt lakik a húgom. Én már rég elköltöztem. Valahogy nem bírtam itt élni tovább. Mindenhol csak a Mariann emléke jött szembe velem. Bárhová is mentem, bár mit is csináltam, egyszerűen, nem élhettem itt nyugodtan. Nagyon szerettem a húgomat. Mindig én vigyáztam rá, kivéve akkor. Soha nem tudom magamnak megbocsátani, hogy akkor nem voltam mellette.- Ekkor a férfi elhallgatott, és egy könnycsepp jelent meg a szemében.
- Nem szabad magunkat hibáztatni mindenért. Nem lehetünk ott mindig, amikor szükség van ránk, és nem tehetünk arról sem, ha nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy szeretnénk. Ha magunkat ostorozzuk mindenért, akkor soha nem élhetjük a saját életünket. A világ fájdalmát sem vesszük magunkra, mert a teher meghaladná a tűrőképességeinket. Nem szabad a múltban leragadni, tovább kell élni az életünket, mert a szeretteink is ezt szeretnék.
- Tudom, hogy igaza van, de olyan nehéz.
Azzal elindult fel a lépcsőn, a lány pedig utána.
Ahogy a házba értek, egy hatalmas bernáthegyi kutya oldalgott feléjük, szélesen vigyorogva, és farkát csóválva.
- Helló Betty!- üdvözölte Géza a kutyát, aki szemmel láthatóan nagyon oda volt érte. Hatalmas pofáját a férfi kezébe nyomta, és megállíthatatlanul nyalogatni kezdte.
- Jól van már te nagy bundaboris! Nem látod, hogy vendégünk van? Most aztán szépen bemutatkoztál.
- Gyönyörű kutya. – mondta Eta valódi csodálattal a hangjában.
- Igen, ő már a harmadik generáció, Mariann kutyájának a fajtájából. Sajnos, a Betty nagymamája belepusztult a bánatba, amikor hiába várta haza a gazdáját. Nagyon szerették egymást. Együtt aludtak, sétáltak, és még együtt is ettek.
- Igen. A kutya a leghűségesebb barátja az embernek.
- Na jól van most már elég volt. – mondta Géza, és kedvesen megpaskolta a kutyát.
- Kivel beszélgetsz?- hallatszott az egyik szobából egy női hang. Eta megismerte a Fruzsina hangját.
Abban a percben kilépett a konyhaajtón, még a kötényt sem tette le maga elől.
- Jó napot kívánok!- mondta Eta csendesen.
- Jó napot! Hát ön mit keres itt?- kérdezte nem túl barátságos hangon.
- A hölgy azért jött, hogy menjünk be vele a kórházba a Károlyhoz.- törte meg a csendet a férfi.
A házra hírtelen kínos csend telepedett. Eta feszengett, nem tudta, mit is mondhatna, Fruzsina nem tudta, hogy reagáljon a hírtelen jött invitálásra. Végre megszólalt.
- Köszönöm, de én már jártam nála.
- No várj egy kicsit.- mondta a testvére, és finoman behúzta a konyhába.
Hogy mit beszéltek, azt csak ők tudják, de pár percen belül megjelentek, és elindulhattak.
- Csak annyi kérésem lenne még, hogy a többiek hozzátartozójának a címét mondják meg nekem.- mondta Eta halkan
- Jobb ötletem van. - közölte Géza- Megyünk mi is, azt hiszem, könnyebben meggyőzzük őket, mint ön. De kemény harc lesz, arra számítania kell.- és rákacsintott Etára.
- Oké.- felelt a lány, és elmosolyodott.
Milyen kedves ez a férfi. Gondolta magában. Pedig elég viharos volt a megismerkedésük.
- Akkor talán kezdjük a Ricsi apjánál.
Géza, és Fruzsina a saját kocsijukkal, míg Eta szintén a maga autójával indultak el. Kanyargós utcákon haladtak, és közben még a fránya eső is elkezdett esni, nagy kövér cseppekben. – Már csak ez hiányzott!- gondolta Eta.
Végül néhány perc múlva megérkeztek egy csodálatos, festői környezetben lévő „palotához”. – Hú az anyja! Azt hittem az előző vityillót már nem lehet fokozni.- gondolta a lány, és kiszállt az autóból. Közben már Géza is kipattant, és a kaputelefon csengőjét nyomogatta.
- Ki az?- szólt ki, egy élces, zord férfihang.
-Elnézést uram, Török Géza vagyok, és szeretnék önnel beszélni, a Ricsivel kapcsolatban.
- A Ricsi, már régen meghalt, nincs mit beszélni róla!
Már le is zárta a beszélgetést. De Géza nem adta fel, és újra becsengetett.
- Mit nem ért azon, hogy nem akarok beszélgetni?- kiabálta a telefonba.
-Uram! Én igazán nem akarom önt zavarni, csupán néhány percre rabolnám az idejét, kérem, engedjen be!
- Kik azok maga mögött?- kérdezte kicsit engedékenyebben.
Géza kissé félre állt, és rámutatott a húgára, majd bemutatta. Aztán Etára mutatott, és közölte, hogy ő a városi kórház egyik nővére.
- Mi közöm nekem hozzájuk?- kérdezte a férfi kissé enyhébb stílusban.
- Ezt szeretném elmondani.- felelt Géza, még mindig angyali türelemmel a hangjában.
A vonal másik végén kínos csend honolt. Már- már azt hitték, nem is érkezik válasz, amikor megszólalt a berregő hang. Géza gyorsan benyomta a kaput, nehogy az öregúr meggondolja magát. Egymás után besorakoztak. Az eső egyre jobban szaporázta, így hát ők is gyorsabban kapkodták a lábaikat. Fejüket nyakukba húzva loholtak befelé. Eta vékony felsőjének kapucnijával próbálta védeni a haját, a másik kettő, már készült az esőre, ők esőkabátot vettek fel otthon.
Sok idő nem maradt a nézelődésre, de amit láttak, az pazar volt. Csodálatos, gondozott parkon át vezetett az útjuk, és széles márvány lépcsőn jutottak fel a házba. Az ajtón csengő volt, amit a Géza gyorsan megnyomott. Egy jól kigyúrt középkorú férfi jelent meg előttük.
- Jöjjenek be!- mondta, majd előttük haladva mutatta az utat.
- Ilyet csak filmekbe láttam eddig. – szaladt ki Eta száján a mondat.
- Hát nem mindennapi kégli. – fűzte hozzá Géza.
A nappalin keresztül haladva, felmentek a lépcsőn, majd a dolgozószoba felé vették az irányt. Eta már ismerte a házat a Károly elmondása alapján, de a látvány minden képzeletet felülmúlt.
Ez a pompa, ami fogadta őket, egyszerűen leírhatatlan. Eta szája tátva maradt a csodálkozástól.
A dolgozóhoz érve a kigyúrt fickó bekopogott.
- Jöjjenek!- hallatszott az öregúr hangja odabentről.
- Jó napot kívánok uram!- mondta Géza, majd így folytatta – Köszönjük, hogy beengedett bennünket. Engedje meg, hogy kifejezzem csodálatomat a háza miatt.
- Térjünk a tárgyra! – mondta nyersen az öregúr.
- Elnézést uram, de hogy szólíthatom?
- István. Pálvölgyi István.
- Köszönöm. Szóval István bácsi, mi tulajdon képen azért zavarjuk, mert a Károly, aki az ön fiának a barátja volt annak idején, kórházban van, egy súlyos közúti baleset miatt…
- Mi közöm nekem ehhez?- szólt közbe durván az idős ember.
- Csak azt szeretnénk kérni öntől, hogy jöjjön el velünk a kórházba, és….
- Mit képzel maga? Még én látogassam meg azt a nyomorultat, aki tönkre tette az egész életemet?! – üvöltötte magából kikelve.
- Tudom, hogy nagyon nehéz ez az egész helyzet, de kérem, gondoljon arra, hogy talán az ön lelke is megnyugszik azáltal, hogy a szemébe nézhet a Károlynak.- mondta szinte könyörgő hangon a férfi.
- Miért kellene nekem a szemébe néznem? Semmi dolgom vele. Már mindenkit elvett tőlem, akit szerettem. A fiamat fiatalon veszítettem el miatta, a feleségem, pedig nem bírta a lelki terheket, és öngyilkos lett a temetés után. Mi dolgom lenne ezzel az állattal?- sziszegte a fogai között.
- És ha ez még nem elég, akkor hozzáteszem, két szívinfarktuson vagyok túl. Megkérném önöket, távozzanak!
- István bácsi! Én igazán megértem az ön szempontjait, de a Károly halálos beteg, csak órái vannak hátra.
- Hát ennél jobb hírt nem is hozhatott volna! Miért nem ezzel kezdte? Azt üzenem a mocsadéknak, hogy még a sírjában se nyugodjon! – füstölgött az öreg.
A szobára süket csend telepedett. Mindenki csak nézett, és szólni nem tudtak a döbbenettől. A csendet végül Eta törte meg.
- Hogy lehet egy emberben ennyi gyűlölet? Csoda, hogy szét nem vetette még a düh, és a szánalmas önsajnálat. Ha tudná, mit élt át az az ember, akit maga csak mocsadéknak nevezett, akkor nem beszélne így. Megbűnhődött a tetteiért elhiheti. Saját magát száműzte az emberek közül, soha többé nem látta a napot, nem szórakozott, nem nevetett. Mit kellett volna még tennie, hogy a magához hasonló emberek megbocsássanak neki? Ha ő is meghalt volna, akkor maga talán visszakapja a fiát? Fiatalok voltak, és felelőtlenek. Bár ki vezette is azt a nyomorult autót, senkinek nem fogtak fegyvert a fejéhez, hogy kötelezzék a beszállásra. Miért nem látja be egy ilyen megvénült, sokat látott, és tapasztalt ember, mint ön, hogy ebben a helyzetben, mindannyian hibásak voltak? Nem kereshetünk felelősöket, és nem ítélkezhetünk senki fölött! – hadarta végig Eta elvörösödve a dühtől.
Az István bácsi mereven nézte a lányt, majd maga elé bambult. Mindenki feszengett, talán még az is megfordult a fejükben, hogy vagy most repülnek, vagy soha. De ami ezután következett, arra senki nem számított. Az idős ember felállt a székéből és ennyit mondott: - Mehetünk.
A döbbenettől, csak lassan ocsúdtak fel. Kifelé menet senki nem szólt egy szót sem. Leérve a nappaliba István bácsi intett a nagydarab fickónak, miközben Etára nézve ennyit mondott: - Csak a saját autómmal megyek.
- Rendben. – mondta Eta.
- Most a Solti Feri szüleihez megyünk. Ha nem kíván velünk tartani, akkor javaslom, menjenek egyenesen a kórházba. – mondta Géza az idős ember felé fordulva.
- Önökkel tartok, hisz a Feri a feleségem testvérének a fia volt. Bár az ő élete jobban alakult, sajnos elég régen találkoztunk már. – felelt István bácsi
- Rendben, akkor mehetünk is. – majd elindult Géza a kijárat felé.
Odakint még mindig esett az eső.
Néhány utcányira lakott a Solti család.
A luxusból itt is kijutott rendesen. Pazar villa, körülötte csodás park.
Géza kiszállt az autóból, de Fruzsina bent maradt. Aztán István bácsi is megjelent, esernyővel a kezében. Eta utánuk lódult. Így hárman indultak a kapuhoz.
- Majd én beszólok. – mondta határozott hangon István bácsi.
- Rendben. – szólt megkönnyebbülve Géza.
A házba ezek után simán bejutottak. Bent, egy huszonéves fiatalember fogadta őket. Barátságosan nyújtotta feléjük a kezét.
- Solti Ferenc vagyok. – mondta, Eta, és Géza legnagyobb megdöbbenésére. A fiatalember valószínűleg észre vette emezek zavarát, és így folytatta:
- A bátyám halála után, két évvel születtem. Egyfajta pótlék, akinek mindenben a soha nem ismert bátyjára kell hasonlítania. Még a nevem is róla kaptam, külön hivatalos engedéllyel.
Így már érthetővé vált a dolog.
A fiú bevezette őket egy szobába. Belépve, szinte bántotta a szemüket, a sok fehérség. Minden fehér volt, a fal, az ágy, és még a férfi is, aki benne feküdt. Mellette egy fehér szék, azon pedig, egy fehér köpenyes ápolónő. Az ágy mellett egy oxigénpalack.
- Ő az apám.- mutatott rá a férfire a fiú.
Most újabb döbbenet következett. Csak nézték a férfit, mintha meg lennének babonázva.
- Üdvözlöm uram! – szólalt meg Géza.
A férfi nem szólt semmit, csak üdvözlésre emelte a kezét.
- Azt hiszem, az ügy, amiben eljárunk ezúttal tárgytalan. – kezdte Géza szórakozottan, zavartan a mondandóját, majd a fiatal srác felé fordult. – Beszélhetnénk az édesanyjával?
- Sajnos, az lehetetlen, mivel néhány éve lelépett.- mondta tárgyilagosan Feri.
- Sajnálom. – hajtotta le fejét Géza.
Most lépett előre István bácsi, aki eddig a Géza takarásában állt, majd odament a fekvő férfihoz.
- Szevasz Ferikém! Mi a fene történt veled? – horkant fel.
- Megvénültem, elfáradtam. – nyöszörögte amaz.
- István bácsi! Sajnálom, de nem szabad apámat kifárasztani, kérem, ne beszéltesse! Ha kíváncsi rá, én szívesen elmesélem, mi történt.
- Rendben. – felelt az öreg.
Közben Eta elnézések közepette félre vonult, mert eszébe jutott valami. Kiment, elővette a telefonját, és felhívta a kórház baleseti sebészet recepcióját. Megbeszélte az ismerős lánnyal, hogy ha véletlenül valami baj van, rosszabbul lenne a Károly bácsi, feltétlenül szóljon neki. A kis hölgy megígérte, megnézi hogy van, és ha baj lenne, visszahívja. Ezután elbúcsúztak.
Visszament a szobába, és szólt Gézának, hogy jó lenne indulni, mert az idejük nem végtelen.
- Ha már ilyen állapotban van Feri bácsi, nem kellene a Ferit elvinnünk a kórházba? – kérdezte Géza a lányt.
- Ez remek ötlet, legalább a Solti családot is képviseli valaki. – helyeselt a lány, majd így folytatta – Reméljük sikerül őt meggyőznünk.
- Rendes srácnak tűnik. – vágta rá a férfi
Nem is kellett sokáig győzködniük.


Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.