Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.06.19. 10:57
Kellemes napot kívánok szeretettel! Heart

2019.06.19. 09:53
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.06.19. 06:05
Szép napot kívánok mindenkinek! Smile Rose https://www.youtu.
..gphiFVVtUI

2019.06.18. 23:38
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.06.18. 22:02
Szép jó éjszakát mindenkinek! Rose

2019.06.18. 19:41
Részletek a PÁLYÁZATOK rovatrészben!

2019.06.18. 19:41
ÍGY ÍRUNK MI könyvpályázatunkra
már érkeznek a szerzők írásai. Még van lehetőség a kötetben megjelenni, de hamarosan lezárjuk a készülő 5. kötet sz... Bővebben

2019.06.18. 19:39
Szép estét mindenkinek. Smile

2019.06.18. 19:39
Erzsébet, javítottam a verssort.

2019.06.18. 18:37
Kellemes estét kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: bbetti93
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 0
Vilhelem Margareta: Az utolsó kézfogás
Korán keltünk akkor is 6 órakor ,mint mindig ,,csak ketten Apa meg én,
néztük egymást szótlanul,talán utoljára ,huncutul mosolyogtál ,
mikor mondtam jó reggelt ,rekedtes hangon válaszoltál álmosan , mondtad meghűltél valahol
és én csak szomorúan néztem rád - szegény Apa,mert sohasem láttam betegnek.

Akkor már 18 evés voltam ,úgy gondoltam sokat tudok,de nem tudtam semmit .
Elkészítettem Apának és magamnak a reggelit ,sietve bekaptuk magunkba és
mint mindig együtt indultunk ki a házból a többiek még aludtak mélyen otthon,én beléd karoltam .
Csendben lépkedtünk,nehogy megzavarjuk őket. A Nagymamám betegeskedett , egy idő óta nálunk lakott, eladta ingóságait a falusi családi házból és hozzánk költözött ,hogy nagy - nagy szeretettel babusgassa az unokáit .


Az utcán mindig Apuba karoltam , együtt lépkedtünk szinte monotonon.Szinte megszoktuk az együtt járást.
Kissé messze laktunk a város központjától,elég sokat gyalogoltunk .
Ahogy útjaink elváltak egy futó puszi majd mindketten mentünk útjainkra ,én a suliba
Apukámnak pedig a központban volt az irodája mint városi tisztiorvos ,nagy felelősséget vállalt
amellett bedolgozott az orvosi egyetemre,mint előadó,még az egészségügyi felsőfokú intézetbe is
tanított , általában este felé jött haza különben nagy tiszteletben tartották,szinte az egész város ismerte .
Sokszor gondolkoztam hogy hol is ebédel Apu,de sohasem tudtam meg nálunk minden tabu volt
csak a vacsoránál találkozott a család,akkor mindannyian otthon voltunk.
A vacsoráról nem volt szabad hiányoznia senkinek.Csendben ,szó nélkül fogyasztottuk vacsoránkat
majd engedélyt kérve szép lassan elhagytuk a konyhai illatokat és nekifogtunk hogy
még elvégezzük a leendő tennivalónkat:fürdés ,lefekvés.
Apa meg Nagymami még sokat csevegtek a konyhában néha mi lányok szerettük volna tudni miket beszélnek,de hiába füleltünk mert németül folytatták a megkezdett szöveget aminek az elejét
nagy ritkán mi is hallottuk,de aztán intettek,,hogy tessék lefeküdni, sosem értettem meg,hogy minket miért nem tanítottak meg a német nyelvre,ez is különben egy tabu volt .
Nagyon szigorúan neveltek,amúgy csendes családi élet folyt nálunk,szüleim nem vitatkoztak
nem lehetett hangoskodni vagy veszekedni ,még mi testvérek sem egymás között.
Aznap másként történt a dolog,a suliból hazajövet ,ledobtam magamról
a nagykabátot ,sálat ,meg sapkát és alighogy kezet mossak ebédhez készülődve
kopogtak az ajtón,hamar futottam ,hogy ajtót nyissak ,gondolván ,hogy apuka jön hamarabb haza de csak a a másik utcában lakó szomszéd néni jött be feldúlt arccal és egyből minden kertelés nélkül
ennyit mondott :szervusz drágám ,hát hogy van a drága doktor úr ?

Én azt hittem viccelődik és szinte mérgesen válaszoltam ,köszönőm szépen jól,de miért tetszik kérdezni?
Hát maguk nem tudják,hogy a drága doktor úr ma délelőtt összeesett az irodájában
és a kórházba szállították agyvérzéssel.Egy pillanatig megállt a szívverésem
csak utána ocsúdtam fel ,hogy milyen tragédia történt :az én drága Apukám halálán van.

A szomszéd asszony eltávozott miután bedobta a mai napig sem tudom milyen forrásból értesült hírt
én pedig sírások közepette mondtam el a Nagyinak ,hogy mi történt.
Mintha most is látnám a Nagymamám , ö volt a legnormálisabb ember a Világon,akit ismertem
miután már egy fiát elvesztette ,most az utolsó is a halálán van.
Megsimogatta a fejemet és csak ennyit mondott :ne búsulj kincsem ,hisz nincs a Világ vége ,majd helyre jön,de közben láttam a remegö szemei pirosak voltak .
De közben sietve öltözködtünk ,hogy a kórházba menjünk .Anyuka mint rendesen sehol sem volt .
Időközben ketten a Nagyival ,aki beteg is volt felsiettünk az idegklinikára ahol nem valami szép látványban volt részünk.
"Az orvosok mindent megtesznek"--mondták ők,de csodákat ne várjunk.
Én berohantam a kórterembe,ahol feküdt Apukám,és csak sírtam meghatódva és néztem az én "mindig egészséges" Apukámat ,a sápadt szenvedő arcát.
Beszélni nem tudott és a bal fele megbénult.Becsukott szemekkel feküdt mozdulatlan ,
mint aki semmiről sem tud semmit ,de utólag rájöttem hogy mindent hallott ami körülötte történt.
Szeretettel megpusziltam az arcát és a kezeit kezdtem simogatni remegő kezeimmel
akkor éreztem hogy ö megszorította a kezemet a jobb kezével keményen mint régen ,ez a volt a mi a búcsúnk ,mert másnap hajnalban itt hagyott minket örökre .
Ez a kézfogás ott maradt a szivemben a mai napig is,nem tudom elfelejteni,nehéz perceimben mindig erre gondolok,hogy ma is fogja a kezemet.
5548
babumargareta - 2017. szeptember 25. 19:42:08

Kedves Kata.
Valóban nagyon szerettem és több versemeben is
megörökitettem kedves emlékét.Ez az elsö próza ahol irtam Róla.
Köszönöm ,hogy olvastad!
Szeretettel....Babu

4204
pathfinder - 2017. szeptember 22. 20:28:37

Kedves Babu!

Szomorú történet! De érezni belőle a családod felé a tiszteletet és apukád felé a szeretetet. Ha valakire emlékeznek és jó szívvel, akkor az csak fizikálisan hagyott itt minket. Apukad biztos büszke lenne rá ha tudná, milyen szeretettel írtál róla!

Köszönöm, hogy olvashattam!
Szeretettel:
Kata

5548
babumargareta - 2016. október 07. 13:29:25

Drága Rózsa!
Nagyon szépen köszönöm megtiszteló hozzászólásodat.
A sors nem válogat,sajnos azt szokák mondani ;
"Mindig a jók mennek el hamarább"
Baráti ölelésem. BabuHeart

2135
mami - 2016. október 06. 14:46:59

Kedves Margaréta!

Egy ilyen történet olvasása után nem írom, hogy Babu. Igen, ez az élet.... A mi családunk is ilyen innen-onnan összeverődött nemzetiségi. A felvidékről érkezett nagymama szokta mondani volt, hogy bizony nem az megy el aki koros, hanem aki soros.... De míg ez bekövetkezik addig annyi-de annyi emlék marad velünk, hogy mindig is érezni fogjuk az eltávozott szerettünk jelenlétét.

Babukám! Szép írásodhoz szeretettel gratulálok: Jártó Róza /mami/

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.