Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T? (Családregény folytatása: 20/XIV. rész)
ÉLETUTAM FOLYTATÁSA:

1970-ben végre megkaptuk életünk első „igazi” lakását – főbérlet a Királyi Pál utcában - második emeleten – két szoba, konyha, WC a folyosó végén; de ezt már csak egyedül mi használtuk! (Előző rezidenciánk a Vármegye utcában szükséglakás volt, s két család használta a WC-t.)
Gyönyörű napos szobák voltak utcára néző 2-2 ablakkal. Igaz, kályha csak az egyik szobában volt (a hátsóban), de az csodálatos cserépkályha – gázfűtéssel. A konyhában sem volt fűtés, de nagy volt – akkora, mint az előző lakásunk együttvéve. Igaz, fürdőszobánk itt sem volt – de télen bevittem a zománcos gyermekkádat a belső szobába a kályha mellé, s itt vidáman lubickoltak csemetéim – persze az nem történhetett meg, hogy egymás vizében fürdessem őket. Mindenik után kicipeltem a kádat (hu, de nehéz volt!), majd friss vizet hoztam előbb hideget, majd ebbe konyhai tűzhelyen, a gázon felforrósított vizet.
De ez már fejedelmi lakosztálynak számított.
El is határoztuk, hogy ebbe a kényelembe még egy babának születnie kell! Megbeszéltük a gyermekekkel: Editke már 4 éves volt, igent mondott, Ágika egy évesen bólintott arra a kérdésre: „Szeretnél-e még egy tesót?”
S jött! Cseperedett az új kisbabám! Mindig boldog voltam, de mikor szívem alatt egy új élet ébredezett, ahhoz fogható boldogságot el nem tudok képzelni. Tényleg, a szó szoros értelmében várandós voltam! Amikor elcsendesült körülöttem a világ; kettesben, leendő pici babámmal a világ legnagyobb csodáját éltem át. Beszéltem hozzá! Elmondtam, mennyire várjuk! Milyen boldogság, hogy ő van! Milyen szép az élet! … Nappal dudorásztam neki. Amikor pedig már megmozdult, játszottunk. Mindegyik szerette ezt a játékot: hasamra tettük a kezünket; így ott melegebb volt; s a kisbaba odakucorodott a tenyerünk alá… ha átraktuk a tenyerünket egy másik pontra, mint egy kis méregzsák, átvándorolt oda. Hangosan nevettünk!
Szerették a zenét is! Mindig szólt a rádió; vagy a lemezjátszón hallgattuk a zenét. Később; mindegyik szívesen választott hangszert. Editke gitározott, Ági hegedülni tanult, Ildikó zongorázott.

Igen Ildikó!
1972.január 28. Éjszaka arra ébredtem, hogy elment a magzatvíz.
Azonnal felhívtuk Édesanyámat, akivel előre megbeszéltük a forgatókönyvet; taxit küldtünk érte. Mentőknek telefonáltunk – ekkor már nem kellett házmestert közbeiktatni a mentő kihívásához; és nekünk is volt saját telefonunk – igaz, mi az V. kerületben laktunk; a telefon valamilyen oknál fogva a terézvárosi központhoz volt csatlakozva; ebből kifolyólag édesanyám már megérkezett a taxival, a mentő még sehol. Mivel olyan hevesek voltak a fájdalmaim – s az előző kettő is viszonylag gyorsan jött a világra – úgy döntöttünk, nem várunk tovább a mentőre, a taxiba ültünk, s irány a János kórház. Édesanyám fölment a két kislányra vigyázni. Kb. 10 perc múlva csöngött a telefon – a központ érdeklődött, hogy lehet az, hogy a mi címünk az V. kerületben van, a telefonnal viszont a Terézvároshoz tartozunk. Édesanyám finoman csak annyit válaszolt: „Hölgyem, forduljon a másik oldalára, s aludjon tovább, a lányom már elment taxival a kórházba.” „De hát az nem szakszerű! S mi van, ha a taxiban megszül? Kié a felelősség?”
„Asszonyom, s akkor kié a felelősség, ha a kapualjban szül meg, amíg maga kinyomozza, hogy hova tartozik a telefonunk?” – volt a válasz – s lecsapta a kagylót.
Eközben a taxis száguldott a hajnali fővárosi utcákon velünk a János kórház felé. Szerencsére tudta, hol a szülészet! Mikor felfelé másztam, a lépcsőfordulóban elsötétedett előttem minden – pillanatokra meg kellett állnom – „Istenem, csak nehogy itt szüljem meg a harmadik gyermekem!” – fohászkodtam.
De nem. Újra kitisztult a világ; tovább, tovább… itt van a szülészet… hallom, valaki vajúdik – hangosan... Jön a madame: „Van orvosa? … Ki az orvosa?” …. „Tass… dr. Tass László… Kérem, hívja ide!”
„Vetkőzzön le, megvizsgálom! …. Majd ÉN megmondom, mikor hívjuk ide a főorvos urat!” – hangzott a kioktató válasz. Majd pedig: „Mi van, én már itt állok készen a vizsgálatára, magának volt sürgős, és még mindig nem vetkőzött le? …
„Nekem nem könnyű lehúzni a csizmám!”
Telefon: „Főorvos úr, három ujjnyira nyitva a ,,,
………..
Nem hallok semmit…
„Kérem, segítsen eljutnom a WC-re!” (Neheztelő tekintettel nézett rám, de segített) „Kérem! …. Segítsen felfeküdnöm az ágyra, mert jön a baba!”…
- „És mi van, ha odapiszkít az ágyra?”
„Nem érdekel! Nem érti, hogy jön a gyermek?” …
Végre felsegít. Indulna tovább…
„Ne menjen el! Jön a baba!”
Indulatosan fordul vissza. Ekkor fejéhez kap:
- „Tartsa vissza!” – s elrohan –
Házi telefon az ügyeletesnek:
- „Doktor úr jöjjön! Szülünk!”
Vissza a szülőszobába… az ágyam végében a sterilizáló tál… belenyújtja mindkét kezét… odatartja elém, s azt nyögi:
- „Nyomjon!”
„OÁ!’ – ez már a Te hangod édes kicsi babám ------
Az ügyeletes orvos nem ért oda a szüléshez; Ildikó kislányom meglátta a napvilágot.

….. folytatás következik


Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.