Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Bánlakyné Moravetz Edit: M I É R T? (Családregény folytatása 20/XX. rész)
2011. január 14. este 6 óra

LACI combnyaktörést szenvedett!
Oh, Istenem!
Könyörgöm! Gyógyítsd meg Őt!

Egy nyugodtnak induló délután. Én a számítógép előtt ültem – Honfoglalót játszottam. Laci a fotelben újságot olvasott. Egyszer csak egy nagy robajra kaptam fel a fejemet. Valamit el akart intézni, felkelt, papucsa beleakadt a perzsaszőnyeg szélébe. Elveszítette az egyensúlyát, másik lábával meg akart támaszkodni, mire a szőnyeg kicsúszott a lába alól, s ő teljes hosszában elvágódott. Odaugrottam, de csak ennyit mondott: „Nem tudom megmozdítani a lábamat. Nem érzem a lábamat.”
„Azonnal hívom a mentőket!” – válaszoltam. - „Maradj ott!”
Hátára pokrócot terítettem, mert elkezdett remegni. Előkészítettem az igazolványait, összecsomagoltam a szükséges holmikat (pizsamát, papucsot, evőeszközt, WC papírt, zsebkendőt, tisztálkodási eszközt, köntöst, borotvát, szalvétát, poharat). Mire mindezeket összeszedtem, a mentők 20 percen belül megérkeztek. Tudtam, hogy nagy a baj. Megvizsgálták, majd kijelentették, kórházba kell vinni.
Valóban, minden teketória nélkül beszállították a János kórházba – az volt az ügyeletes.
Ott azonnal súlyokkal húzták a lábát. Röntgen. Megállapították, hogy combnyaktörés. Mivel a műtő foglalt volt, várni kellett. ½ 11-kor került be, ahol aztán azonnal megoperálták.
½ 1-kor hozták ki a műtőből. (Nem ecsetelem, mit éltem át addig!)
Pedig még nem tudtam, mi vár rám.
Kijött az orvos is, kérdezte, én vagyok-e a hozzátartozó. „Igen” – válaszoltam. Ekkor kérte, foglaljak helyet (egy asztal mellett két szék volt a folyosón). Leültünk. Elmagyarázta nekem, hogy combnyaktörést szenvedett a bácsi, be kellett ültetni egy fém rögzítőt. Sürgősen be kell szereznem egy járókeretet, mert holnap már fel kell kelnie az ágyból. Ő kedden lesz újra a kórházban, (ez péntek éjjel volt) addig döntsem el, hogy hazaviszem-e jövőpénteken a férjem, vagy megírja a beutalót a Margit kórház elfekvőjébe?!!!!
„Haza!” – válaszoltam azonnal.
„Nem kell most döntenie! Keddig gondolja végig!”
„Haza!” – ismételtem konokul – „Haza!” –

Vállat vont, ezzel ő befejezettnek ítélte a beszélgetésünket. (Másnapig sírtam itthon. Hogy lehet egy orvos ilyen otromba, lelketlen? De egy percig sem inogtam meg elhatározásomban.)

Betámolyogtam Lacihoz a kórterembe. Szegénykém, olyan elesett, olyan segítségre szoruló volt. Istenem, hogy is képzelte ez az orvos, hogy elengedem a kezét az én Páromnak?
„Nem és nem!” – határoztam.
Simogattam homlokát, kezét. Bátorítóan mosolyogtam rá, miközben lelkemben csak úgy dúltak az indulatok. Legszívesebben már ott sírva fakadtam volna. De nem láthatta a bennem kavargó viharokat. Megígértem, hogy amint tehetem, sietek hozzá, majd elbúcsúztam, s hazaindultam. Felhívtam Lackót – a fiát -, beszámoltam neki, hogy édesapja túl van a műtéten. Ő megkérte, várjam meg, jön értem, s hazavisz. Így is történt. Neki aztán elmondtam, milyen szörnyű lehetőséget vázolt fel előttem az orvos.
Megpróbált megnyugtatni. Hiszen ez az ember nem tudhatja, hogy a betegellátást meg tudjuk-e oldani. Ők mindenben támogatnak – ígérte. Így is történt.(Másnapra el is hozta a járókeretet – volt egy náluk a sufniban.)
Egy hétig reggeltől estig ott ültem a betegágy mellett, hiszen a kórház már ekkor is nővérhiányban szenvedett. Csak ebédidőben jöttem haza, kimosni pizsamáját, vásárolni, finom falatokat készíteni neki, elintézni a háziorvossal a gyógytornászt, hogy mire hazahozom, itthon tornásztassa.
Egy hét múlva kiadták a kórházból Lacit. Addigra Leventéék felhozták Pécsről a WC magasítót, Cilu, a sógornőm ágytálat adott kölcsön. Tiszta, ropogós hófehér ágy várta itthon a beteget. Látszott, hogy boldogan néz körül az ismerős falak közt.
Itthon van! Végre újra itthon!
Nagy-nagy szeretettel, odafigyeléssel vettem körül. Ő hálából mindent megtett gyógyulása érdekében. Összeszorított fogakkal tornázott, pedig nagy fájdalmai voltak. Minden második nap jött Gabika; a gyógytornász, aki mindig mosolyra derítette. A köztes napokban én diktáltam a feljegyzett sorrend szerint a feladatokat. (Érdekes volt, nekem mindig szentségelt, hogy milyen nehéz ezeket a feladatokat megcsinálnia. Gabikának ugyanezekhez mosolygott, anekdotázott. Egyik nap felöltöztem piros szoknyámba, melyet térd-fölöttiig felhajtottam, hajamba két piros masnit tettem, s így „libegtem” be hozzá pipiskedve, hogy „itt az új gyógytornász”. Jót nevettünk ezen. Többé nem panaszkodott.)

Három hosszú hónap telt el a lábadozással, amíg lakáshoz voltunk kötve. Én csak annyi időre hagytam itthon, amíg az iskolából elhoztam az előfizetett ebédünket. Különben csak Vele foglalkoztam. Éjjel-nappal rá figyeltem.
Hál’ Istennek családtagjaink barátaink, nem hagytak magunkra bennünket. Mindig jött valaki látogatóba, így tartották bennünk a lelket.
Nagyon szereti Lacit mindenki!
Ezt valóban mindenkiről el tudom mondani: A fia, Gyermekeim, Cilu, Minkáék, Pál, Leventéék, az összes barátunk: Lehoczki Pista, Horváth Edit, Priszler Sanyi és Emő, Havasi Jucó, Pánczél Sanyi, jaj valakit biztos kifelejtek, de mind-mind - még Turancsik Gyuri is – azt lesték, miben, hol tudnak segíteni.
Nem múlt el olyan nap a lábadozás három hónapja alatt, hogy valaki ne nyitott volna be hozzánk. Igaz, estére hulla voltam, hosszú volt a gyógyulási idő, de megérte.
Laci talpra állt! Csodájára jártak az ismerősök.
Ő pedig úton-útfélen hangoztatta, hogy ezt nekem köszönheti. Hát én azt mondom: A kölcsönös szeretetnek! Ha nem szeretjük egymást ennyire, nincs ez a csodálatos gyógyulás.
Tavasszal már Ágnesékkel Sopronba utaztunk, ahol egy gyönyörű hetet töltöttünk. Itt tette az „i-re” a pontot Laci, amikor a parkolóból gyalog feljött a hegytetőre, a kilátóhoz. Meg is kapta tőlem a tölgyfalevél-koszorút.
Azóta is sokat kirándulunk. Minden nap sétálunk. Ha csak tehetjük, gyalog megyünk, hogy a mozgás életelemünk maradjon.
Jelentem doktor úr:
„A bácsi otthon van! Meggyógyult” !!!!! J J J
Ismét feltolul bennem a kérdés: Miért kellett ennek így történnie? – Erre talán tudom is a választ:
Szeretetből, egymásra figyelésből, összetartásból – környezetünk számára is - példamutatóan viselkedtünk. Talán, ha egyszer valaki hasonló helyzetbe kerül, eszébe fog jutni, a legreménytelenebb helyzetben is:
GYŐZ A SZERETET !
-VÉGE-
(… de csak a visszaemlékezésnek, életünk folytatódik – sok-sok „Miérttel” melyekre van, hogy megkapjuk a választ, van, hogy várat magára a felelet.)


5099
picurnagyi - 2017. október 05. 21:49:53

Kedves Szabolcs!

Nagy szeretettel köszönöm, hogy végig-"rágtad" magad életem eddigi történetén. (Legalábbis, amiről úgy gondoltam, érdeklődésre tarthat számot.)
Boldog vagyok, ha a konklúziót, melyet levontam, ezzel a szép bibliai idézettel pecsételted meg.
Köszönöm!
Ha Valakinek az olvasók közül biztatást, reményt tudtam nyújtani szavaimmal, már megérte papírra vetnem egy nem kivételes élettörténetet.

Kívánom, sose adjuk fel a reményt, higgyünk abban, hogy szeretettel minden nehézségen túl tudunk jutni.

Én is kívánok szeretettel boldog, örömteli, békés életet: Edit Heart

2720
bigeszab - 2017. október 05. 11:44:10

Kedves Edit!
Küzdelmes éveid krónikája végén örök igazsággal zárod visszaemlékezéseidet - győz a szeretet! Nagy szó! Mit sem ér az ember szeretet nélkül. A Biblia is így fogalmaz: " ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok". Krónikád minden sorából a szeretet sugárzik. Ez adka a válasz a miértekre is!
További szép éveket kívánok szeretettel: Szabolcs Rose

5099
picurnagyi - 2017. június 01. 11:00:25

Drága Rita!

Szívből köszönöm, hogy belelapoztál életem történetébe.
Köszönöm értő/megértő soraidat!
Erre gondoltam én is, hiszen ez az orvos akkor találkozott velünk először, nem tudhatta, hogy férjemet milyen körülmények várják otthon.
Erre a "MIÉRT"-re pedig úgy érzem, Te meg is adtad a választ!
Szívből köszönöm/köszönjük!

Szeretettel: Edit Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.