Rusai Márta: Szomorú születésnap
- Apa biztos, hogy most eljön anyuci a szülinapomra. - kíváncsiskodott izgatottan Elza.
- Biztos. Megígérte. - nyugtatta a lányt.
- Na..., találd ki mit készítettem neki emlékbe! - vézna karjait a háta mögé dugta.
- Nem tudom, szabad a gazda. - fürkészte szemeivel a kis varázslót.
- Csiribí-csiribá. - tenyerét széttárta, és ott tündökölt benne egy kicsi fénylő piros rózsa, amit parányi gyöngyökből fűzött össze.
- Csodaszép! - ámuldozott az apja, - ezt tényleg te készítetted, teljesen egyedül? Nagyon ügyes vagy.
- Tanárnéni is segített egy picit, itt a szirmoknál, de a többit én fűztem fel.
- Gyönyörű lett kislányom, anya biztos örülni fog neki. Segítesz megteríteni? Egy óra. Tudod az idő gyorsan elszalad, akkora talán ideér anyucid.
Elza hófehér abroszt lebegtetett az asztal felett, elengedte, megvárta még rálibben, majd megigazgatta. Felsorakoztatta a virágos porcelán tányérokat, kristálypoharakat, evőeszközöket. Örömmel tett mindent a helyére, a várakozás nagy izgalmával. Később az asztali díszek felett töprengett, vajon melyik tetszene az ő édesanyjának. Dolga végeztével leült az asztalhoz, szemei a fali órát fürkészték. Két órában egyeztek meg, s ahogy az aranyozott mutatók komótos járása közeledett arrafelé, úgy lüktetett a szíve hevesebben. Elkészült az apja ételekkel és leült mellé. Csendben időztek. A bandukoló idő beteljesedett. Elza nagyot sóhajtott. Felpattant a székről és visszaszaladt a szobájába. Ünneplő ruháját igazgatta magán, majd a rakoncátlan hullámokat újra átfésülte a hajában. Elszökdécselt a vendégváró asztalig, lendülettel lehuppant a székre. Nagy szemeit az órára meresztette.
- Késik anyuci. - aggodalmaskodott.
- Igen. - mondta az apja szűkszavúan, leplezve a dühöt, az elkeseredettséget, amit a volt felesége iránt érzett. Titkolta az érzéseit, a tényeket a lánya előtt, soha nem volt a nőre egy rossz szava sem előtte.
- Még várunk egy picit, ha nem jön, akkor felhívom, megérdeklődjük merre van. Jó lesz úgy?
A gyermek helyeslően bólintott. Hosszan hallgattak, ebbe a némaságba már befészkelte magát a nyugtalanság.
Az órát bámulta, ha lehetne, szemmel tolná vissza a mutatókat, vagy megállítaná. Tudta, hogy fogytán az apja türelme. Ám az öreg idő kérlelhetetlen, érdektelen, megállíthatatlan. Az apa a telefon után nyúlt.
- Merre vagy? Két órára beszéltünk meg, lassan három lesz. - tudakozódik, fékezve indulatait.
- Balázskám belázasodott, nem tudok menni. - hallatszott a vonal végén.
- Értem. Mi pedig annyit sem érdemlünk meg, hogy legalább ideszólj, ne várjunk rád. A nyolcadik születésnapja, ha ez egyáltalán érdekel még téged. Annyira vár, még készült is neked egy szépséges ajándékkal. A hatodikra és a hetedikre sem jöttél el. Egyetlen óriási álma van a lányodnak, hogy egyszer, legalább csak egyszer együtt ebédelhessen az anyjával és az apjával, és te gyújtsd meg a gyertyákat a tortáján.
- Nekem most le kell tennem, bocs, nincs időm a szemrehányásod hallgatni.
- Ne tedd le kérlek! Ha már nem jössz, legalább telefonon keresztül köszöntsd fel Elzát, kérlek ne törd össze a szívét.
- Rendben, adjad.
- Elza gyere ide kérlek, anya beszélni szeretne veled.
Széles mosollyal, ragyogó szemekkel, kissé remegő kézzel nyúlt a telefonkagylóért.
- Halló! Szia Anyuci!
- Pííík..., pííík...;,pííík.... Jelenleg nem vagyok elérhető, kérem a sípszó után hagyjon üzenetet.

- Szeretlek anyucikám. - suttogta elcsukló hangon.

Marta Rusai 2016. 09. 03.
4474
Latrodectus - 2016. december 08. 14:37:45

Kedves Margaréta!

Ez a kis történetet is az élet adta. Szomorú valóság. Nagyon sajnálom a csonka család gyermekeit. Köszönöm a megtisztelő figyelmedet.Smile

5548
babumargareta - 2016. december 07. 20:55:19

Kedves Márta.
Megható történetedhez szeretettel gratulálok.
Ahogy olvastam eszembe jutott egy ismerös család aki
hasonló szomorúságban szenved évek óta. Szomorú !!
Tisztelettel.....BabuSadRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.