Müller Márta: Az állatok tanácskozása a halálról
Az álomidő egyik legtitokzatosabb eseménye a halál. Az ausztrál törzsek nem voltak egységesek a halálról való elképzeléseik tekintetében: egyesek a halál végérvényességében hittek, mások pedig egy életben a halál után.
A halál utáni élet, továbbélés vigasztaló szimbóluma a pillangó volt.
Amikor még nem volt halál a világon, akkor még emberek sem éltek Ausztráliában. Az egyetlen lakosok a különböző fajtájú állatok voltak, és ezek évente egyszer találkoztak a Murray folyó partján.
Mivel tudtak beszélni, hosszú, éjszakákba nyúló vitákat folytattak az élet rejtelmeiről.
Történt egy alkalommal, hogy egy ilyen gyülekezet közé, pontosan a kör közepébe, bepotyogott egy fehér tollbatyu. Ez egy kakadu volt, akinek kicsavarodott a nyaka, és elvesztette az egyensúlyát, ahogy az öreg emberek beszédeit hallgatta. Az idős, már beteges madár óvatlan volt, és nem tudta időben kinyitni a szárnyait, ezért zuhant a földre.
Az idős férfiak zavartan vették körül. Föléhajoltak, de nem tudták megállapítani, hogy él-e még, semmi jelét az életek nem látták. Még soha nem láttak halált. Odahívták a Gyógyító embert (Medizinmann). De hiába. Még a legbölcsebb emberek sem tudták életre kelteni a madarat, amelynek teste egyre hidegebb és merevebb lett.
Mikor már biztosak lettek abban, hogy semmi élet nem maradt a kakaduban, hevesen vitatkozni kezdtek.
Az életet, úgy vélték, értik, de nem értették azt, amit éppen átéltek: az élet lassú eltávolódását, a láthatatlan határt, kaput, amely egyszerre csak megszüntetett minden tevékenységet, mozgást, gondolkodást. Tudták, hogy jön egy új élet, amelyet a szellemek, az ősök küldenek. De honnan jött ez a furcsa állapota a nemlétnek? És hová távozott a szellem, aki eddig felügyelt erre a testre?
Mivel nem találtak választ ezekre a kérdésekre, másnap összehívták valamennyi állatot, a madarakat, a csúszómászókat, a rovarokat. Kíváncsiak voltak, hogy akad-e köztük legalább egy, aki tudja ezeket a válaszokat. Elsőként Uhut, a baglyot kérdezték meg, akit mindenki a legbölcsebb madárnak tartott. A bagoly összehúzta a szemeit, de nem akart semmit sem mondani.
Az egyetlen hozzászóló a sas volt, a madarak, valamennyi madár vezetője. Felkapott egy kavicsot, és a folyóba dobta. Azután tapsot várva körülnézett. De senki nem mozdult meg, és senki nem szólt egy szót sem.
Nem értitek? Kérdezte a sas, amikor már nagyon nyomasztóvá vált a csönd. Láttátok a kavicsot, amikor felemeltem. Bedobtam a folyóba, elsüllyedt, eltűnt a szemeink elől. Nincs többé. Nincs már az a kavics. Ugyanez történt a kakadu szellemével is. Tegnap még bent élt a testében. Most a szellem elment, és csak a húst, a vért és a tollakat hagyta hátra. Ha ezt most mind bedobjuk a folyóba, akkor nincs többé a kakadu, éppúgy, mint a kavics sincs.
Most a holló lépett elő. Ő is tartott egy kavicsot a csőrében. Bár sokan haragudtak rá különféle csínyjei miatt, abban mindannyian egyetértettek, hogy neki van a leggazdagabb fantáziája, és elképzelhetőnek találták, hogy tudja a rejtély megoldását.
A holló felugrált egy sziklaszirtre, és onnan dobta be a kavicsot a folyóba. Most egy jó hallható csattanással hullott a kavics a folyóba. Anélkül, hogy egy szót is mondott volna, a holló visszatért a helyére.
A válasz világos, mondta. A kavics még mindig egy kavics, csak mi nem tudjuk látni, mert lent van a folyó fenekén. Ha nem hiszitek, kérjük meg a békát, hogy merüljön le, és hozza fel nekünk.
Igen, ez így kell legyen, felelték a többiek kórusban.
Igen, ti buta állatok. A sas azt gondolja, hogy a kavics megszűnt, azért mert ő nem látja. Én viszont azt mondom, hogy a kavics továbbra is kavics, csak most egy új környezetben van. Eddig egy parti kavics volt, most pedig egy folyami kavics lett. Nem igaz?
De, de!
És ugyanez történt a kakadu szellemével is. Még mindig egy szellem, csak nincs már a testben. Halott, de a szelleme él valahol. Mi nem tudjuk látni. De akkor sem tudtuk látni, amikor még benne volt a testében, nem igaz? Talán most Baiame egy másik testbe küldte, egy egér, egy kenguru vagy éppen egy sas testébe, mondta a holló, és közben a sasra nézett.
A sas mérgesen rázta a tollait:
Gyere ide, hogy fejbe vágjalak, és elküldjem a szellemedet, mondta neki. Ha olyan biztos vagy, hogy még él, akkor te is vissza tudsz jönni majd.
Nem, mondta a holló nyugodtan. Én tudom, hogy hol vannak a kavicsok, de amíg senki sem hozza fel őket, lent maradnak a víz alatti világban. Nem akarom, hogy velem valami hasonló történjen. Ha visszajönnék, lehet, hogy már valami egészen másmilyen állat lennék; egy kukac, egy gyík vagy talán egy sas, ami a legrosszabb lenne.
Szóval nem vállalod, hogy bebizonyítsd, amit mondasz?
De, vállalom, mondta a holló lassan. Csak nem úgy, ahogy te akarod.
Felemelte a hangját, hogy mindenki hallja:
Nemsokára jön a tél, és sokan közülünk aludni mennek, egészen addig, amíg visszatér a meleg idő. Mások, mint néhány madárbarátunk, elrepülnek messzire, ahol mindig süt a nap. Amikor az emlősállatok, az erszényesek, a kígyók, a gyíkok és társaik a hosszú téli hónapok alatt alszanak, meg kell próbálják, hogy egy új testet kapnak. Amikor tavasszal újra találkozunk itt, megmutatják nekünk az új testüket. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik most elvándorolnak. És akkor majd kitaláljuk, hogy a szellemeik egy új életet kezdtek-e.
Egy darabig vitatkoztak még, aztán megegyeztek abban, hogy holló javaslata megér egy kísérletet. Meg fogják próbálni.
A sas már éppen fel akarta oszlatni a rendezvényt, amikor a lábainál megszólalt egy aprócska lény:
És velünk mi lesz? Mi is próbálkozhatunk?
Kik vagytok ti? Hol vagytok ti? Kérdezte a sas.
Egy kukac, egy giliszta emelkedett fel a földről, amennyire csak tudott.
Mi képviseljük a rovarokat és a hernyókat. Mi is szeretnénk tudni, mi történik a szellemeinkkel.
Egyáltalán nem is tudtam, hogy nektek is vannak szellemeitek, mondta lenézően a sas. Azt hiszem, hogy én észre sem vettelek benneteket ott lent a földön. Bár nem tudtok nekünk sokat segíteni, de nyilván nem árt az senkinek, ha ti is megpróbáljátok.
A tanácskozásnak vége lett. A különféle állatok mind nekiláttak a télire való készülődésnek: a téli alváshoz megfelelő barlangot kerestek, készleteket gyűjtöttek, a vándormadarak pedig odahagyták az itteni fészkeiket és elindultak.
A rovarokat már nem lehetett látni. Sziklahasadékokba vagy a fák kérgei közé bújtak el, mások beástak magukat a földbe. A hernyók egy burkot vontak maguk köré.
Lassan-lassan elmúlt a tél. A napok megint hosszabbodni kezdtek. A nap egyre hosszabb ideig sütött, és felmelegítette a földet. A lágy tavaszi szellő mozgatta a fák friss leveleit. Az állatok elhagyták a téli barlangjukat, előjöttek, és egy tavaszi napon megint összegyűltek a gyülekezőhelyükön.
Amikor a sas úgy látta, hogy minden állat ott van, a hollóhoz fordult:
Szeretnénk látni az új életre kelt szellemeid alakjait, mondta gúnyolódva. Ott jön a vombat. (Vombat: Ausztráliában élő erszényes kis állat.)
Én pont olyannak látom, mint amilyen tavaly volt. Egy kicsit talán megfésülte a bundáját, de az ráfért. Aztán ott jön a kígyó. Látom, hogy egy új bőre van, és kövérebb lett, de azért ő még a régi, jó öreg kígyó.
A holló kétségbeesetten körülnézett. Néhány állat már vihogott, majd mindnyájan fülsértően hangos nevetésben törtek ki.
Hirtelen a holló erős hangon azt mondta:
Maradjatok csöndben! Nézzzétek, hogy kik jönnek!
Egy széles fénysugár ömlött szét a völgyön. Egyre közeledett, és úgy nézett ki, mint egy szivárvány. Tele volt a legkülönfélébb színekkel, amit csak tartalmaz a napfény. És akkor látták, hogy sokezer apró lepke és pillangó táncolt a nap fényében, forogtak, és a napfény csillogott a hajszálvékony szárnyacskáikon. Másféle lények, ugyancsak aprók,de kevésbé színesek, ott röpködtek körbe-körbe körülöttük.
Kik vagytok ti? Kérdezte a sas csodálkozva.
Mi vagyunk azok a rovarok és hernyók, akik az ősszel itt hagytunk benneteket, felelték. Ugyanazok a szellemek vagyunk, csak új testekben. A hollónak igaza volt. Keresztülmentünk a halálon, és egy új életre ébredtünk így fel.
Igen. Ti tényleg megoldottátok a halál rejtélyét, megmutattátok, hogy a szellem át tud menni az egyik létformából egy másikba - egy sokkal szebbe.

Ez a történet egy fordítás ausztrál mítoszok gyűjteményéből.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.