Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Ben, az autista kisfiú
Napokig ónos eső esett, korán reggel, hét körül indultam a munkára, a gyerekhez, a szűk, lejtős utca csúszott, féltem, hogy nem érek oda, hangosan sírtam, majd körbe néztem, nem lát-e valaki. Csend, és sötétség volt, kihalt utcákon eljutottam a 61-esig. A megálló üres volt, a villamost még messziről sem láttam...

Ben mindig aludt még, mikor oda értem, most is persze, Mary már elindult dolgozni, de figyeltem az úton, egyszer sem láttam. Csengettem, Ben nem nem reagált, a kapuhoz kulcsom nem volt. Aggódva hívtam fel Maryt, hátha baja történt, Mary azt mondta, várjam meg, míg a gyerek felébred. Többször csengessek fel, majdcsak beeged... Egy órát a dermesztő hidegben hol a ház előtti padra ültem le, hol fürkésztem Ben ablakát ágaskodva, de nem derül ki, mi történik odabent. A redőny félig leszakadt.
Nagyon ideges lettem, vészesen közeledett a suliba indulás időpontja, becsengettem más lakókhoz, senki sem engedett be, míg végül kifelé jött egy szimpatikus fiatalember, ő beengedett. Ben a lakás ajtaját sem nyitotta ki, ott kérleltem, győzködtem.

Végül halkan kiszólt, cérna hangocskáján: - Nyitom! Semmi rosszat nem mondtam, kedvesen viccelődtem: - Engem nem tudsz megakadályozni, mert a suli fontos! Faggatózott, hogyan jöttem be, mire válaszom: - Titok, találd ki! Ben feladta: - Inkább menjünk a suliba...

A gyerek kezdetben mellettem kullogott, tapintattal vártam a bizalmára, majd megengedte, hogy figjam a kis kezét. Ha elengedtem, máris nyújtotta, biztonságot adott neki. Aznap Ben rosszabb kedvű volt az átlagosnál is, makacsan elhúzódott, nem nyugodtam bele, hiába lett dühös, hiába morgott, megszorítottam vékony ujjacskáit, és elmagyaráztam, azért vigyázok rá, mert anya félti, rám bízta, szomorú lenne, ha baja történne. A szeme sarkából figyelt, amikor hozzá tettem, hogy persze én is nagyon szomorú lennék. Végre kicsit elmosolyodott.
Késésben voltunk, úgy nézett ki, el is késünk, a HÉV - ből kiyzállva csepegett az eső, ekkor kitaláltam egy játékot, reméltem, gyorsabban beérünk:
-Ben, figyeljd a lábam! Lépjünk előre kettőt, majd hátra egyet! Te is! Jó, most hármat előre, gyorsabban... még gyorsabban! Ügyes vagy! Most csak előre... egy, kettő, három,négy, ügyes! Gyorsabban, gyorsabban...! - Közben nevetni kezdtem, jó hamar megtettük a suliba a két utcasarkot, Ben szélesen mosolygott, kis arca kipirult... Beléptünk, a portás bácsi vidáman fogadott, Bent puszival indítottam a lépcső alján, nem nézett vissza, lelkesen rohant fel.
Délután mentem érte, már ismét rossz hangulatban köszöntött, az úton magába fordulva hallgatott. Szokásom szerint végig beszéltem hozzá, ha jelezte, sok, abba hagytam, ha újra igényét mutatta, beszéltem hozzá, figyeltem rezdüléseit, Ben labilis, kiszámíthatatlan kisfiú, nagy szeretet vággyal. A házuk melletti kisboltba azonban nem akart bejönni, jelezte, ő kint vár. Aggódtam, semmiképp sem hagytam szívesen magára, kézen fogtam, s behúztam a boltba. Rettentően megbántódott, azután kis ideig nem állt szóba velem. Hagytam, végül is itthon vagyunk, engedtem, hadd pufogja ki magát. Majd diszkréten megkérdeztem, enne-e sült krumplit, mire mosolygott, s már sütöttem is. Sült virslit kért még, kis tejet. Jóízűen megette, a tejet félig itta meg, mikor is feltettem a kérdést,mely a leckére vonatkozott. Meglepett, készségesen szaladt a táskájához, elém tett három füzetet, felsorolta a házi feladatait, s hogy ő a némettel kezdené. A tanulás jól ment aznap, Ben szorgalmasan ügyködött, sokat csacsogott, vékony hangocskáján, még a verset is kívűlről fújta. Ez a kivételes szorgalom kezdett gyakoribbá válni.
A verset többször elmondta, már a hálóban pihent volna, de csak ugrált, szökdécselt az ágyon, és mondta-mondta, amikor észre vettem, hogy átírta a verset, nagyot kacagott... de hamar kimerült, izzadt a homloka, már értelmetlen szavakat is beleszőtt, figyelmeztettem, nem jó lesz így, ideje készülni a lefekvéshez. Párás szemekkel, meredten nézett messzire, engedte, hogy megsimítsam tüsi haját, majd engedelmesen pizsit öltött, hanyatt fekve várt, anyja kérésére egy órát vele aludtam, s csak aztán hagytam magára, mosogattam, halkan rendet raktam, a nappali heverőjén pihentem, míg anya megérkezett a munkából.
Így teltek napjaink, Ben angyalian édes kis gyermek, nagy szívvel, szeretet vággyal, huncut pofikáját megőrzöm emlékezetemben, nagy kék, csodaszép szemeit sosem felejtem...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.