Lovas József Pál: A Petőfi Szálló fái (2017. április)

Fákról írnék. Születésről és elmúlásról, ahogyan a növények élik át. Próbálom követni sorsukat, beleélni magam a helyzetükbe. Tudom, csak találgathatok.
Kertünk végében állt egy hatalmas diófa. Árnyat és bő termést adó gyümölcsfa volt, emlékszem, gyermekkorunkban jókat játszottunk alatta. Dióhabó, mert hát megtiszteltetésünk jeléül nevet is adtunk a „Hatalmas Barátságos Óriás”-nak, zokszó nélkül tűrte változatos, olykor nagyon is hangos csínytevékenységeinket, pedig már igencsak benne volt a korban. Talán még örült is nekünk, hogy nem hagytuk magára. Sok időt töltöttünk a tövében. Mígnem egyszer csak… igen, azt hiszem, eleinte mi magunk sem vettük észre, hogy megöregedett. Aszott teste száraz leveleket, ágakat hullajtott alá, pedig még javában benne voltunk a nyárban. A még állva maradt nagybeteg törzsével, ágaival sírva, nyögve figyelt a világra, tűrte a magányt, az idő múlását. Hogy ily módon veszélyessé vált, igaz, szülői kérésre, a végén már a közelébe se mertünk menni öreg barátunknak.
Ősszel kivágjuk, szólt Apa nagy szomorúan, s hogy kezével végigsimogatta Dióhabó derekát, még hozzáfűzte: – akkorára végleg kimúlik.
Évek múltával kedves barátommal, Csúcsival ráérősen ülünk a Napernyős lány szobra előtti padon, Szentes hajdanvolt ékköve, a Petőfi Szálló körüli mozgolódásokat figyeljük. Valami elindult a már-már állva tűnődő időben, úgy látszik, a romos épület csak megadja magát. A város szégyenfoltjává rozsdásodó maradvány eltűnik végre. Aminek csak örülni lehet. Ám abban az örömben megfogalmazódik a kérdés: vajon a helyén felépülő Szecessziós Ház befogadja majd azt a sok-sok szép emléket, amelyek a valaha szebb napokat látott létesítmény után megmaradtak? Reménykedhetünk? Vagy tovább álmodva azokat, a sok-sok éven át felgyülemlő relikviáink csak bennünk élnek tovább?
Először neveket sorolunk. A komplexum egykoron ismert dolgozóinak nevét. Felváltva, ahogyan eszünkbe jut. Nekem a cukrász Horváth Zoli ugrik be elsőnek, ma is jó barátom, Csúcsinak meg a szép emlékű Lala pincér. Azt mondja, mindig korrekt volt hozzá. Ami ma is hiányzik nagyon: volt a szállodának egy csodálatos színházterme, a város szülöttéről, Tóth József színészről nevezték el. Csak volt. A kijelentésre hatalmas sóhaj száll fel a magasba, egyszerre mondjuk: remek előadásokat láthattunk ott.
És a többi: vendéglő, cukrászda, drinkbár, bisztró, borozó. Mind. Emlékek kitűnő ételekről, jóízű italokról, finom süteményekről, vendégmarasztaló beszélgetésekről, arról a mindent betöltő hangulatról, amelyek már sajnos mind-mind a múltba vesznek. Ki tudja hány barátság, szerelem köttetett a patinás épület falai között?! Talán a fák! Az utcán álló, ágaival a portálablakokon át kukucskáló fák sokat mesélhetnének. De nem! Fájó, de ők sem maradhatnak tovább. Beszélik, elfednék az új épület homlokzatát.
És most jut eszembe a kérdés, amit édesapámnak tettem fel annakidején: vajon fáj-e a fáknak, amikor baltázzák őket? Éreznek e fájdalmat, amikor a fűrész beléjük hatol? Van úgy, hogy felordítanának kínjukban? Apa akkor így válaszolt:
– Ha még élnek, kell, hogy érezzenek. Fájdalmat, bánatot, talán sajnálatot. Az életben maradottak sajnálatát.

Lovas József Pál
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.