Tasnádi Rita: Köszöntelek valóság!
Délben indultunk. A nap forrón sütött, hosszú gyaloglás után a magas házak árnyékában várt ránk a buszunk, a vezető ahogy megpillantott minket, messzire hajította a csikket, dühösen ránk kiáltott:
- Maguk mit képzelnek, az örökkévalóságig várjak? Csakhogy megjöttek, gyorsan beszállni...hogy vinné el magukat az ördög!
Kísérőmre néztem, kérdőn nézett vissza, s vállamat enyhén megtaszítva szigorúan biccentett a busz lépcsői felé. Nem mertem ezután kérdezni semmit, tagjaimat hideg járta át, mikor a busz utasterébe léptem, szokatlan látvány fogadott. Félelmem egyre erősödött.
Két oldalt egy-egy sor ülésen fáradt, szomorú, karikás szemű, megviselt ábrázatú nők ültek, némelyik reszketett, kezét tördelte, többen nyögdécseltek, sírtak. Hátul egy fiatalabb hangosan felordított, valamit mondott is, de szavai kivehetetlenek voltak. Ekkor észre vettem, hogy a vezető mögötti ülés üres, félve előre siettem, elfoglaltam a helyemet, s kicsit nyugodtabb lettem, próbáltam kikapcsolni az agyam, hogy a torz arcokat ne lássam, a másik oldalon elöl kicsit békésebb volt a helyzet, két nő csendesen szundított.
Az egyiket jobban megnéztem, hosszú szőke hajú, egész fiatal, nagyon szép arcú volt, a keze azonban élettelenül csüngött kinyújtva oldalt a szék mellett, ismét hidegség futott végig rajtam, azt gondoltam, talán már nem is él, de nem jártam messze a valóságtól...
Az ajtók gyorsan, puhán becsukódtak, a sofőr rágyújtott, a gyufát kidobta az ablakon, gúnyosan kacagott, rácsapta a kormányra mindkét tenyerét, lábával rugdosta a pedálokat, majd úgy tett, mintha orgonán játszana, hozzá némán tátogott. Mindezek után hátranézett, hozzánk intézte szavait:
- Picinyeim, indulhatunk? - s választ nem várva hirtelen rántással indította járművét, az első pár méteren cikk-cakk-ban haladtunk, majd minden átmenet nélkül lenyugodott, innentől csendesen, szépen, nyugodtan vezetett. Ekkor vettem csak észre, hogy kísérőm nem szállt fel.
Lassan, csendben haladtuk, majd megállt, az ajtók sziszegve, nyikorogva nyíltak, senki sem szállt be, sem ki, ott álltunk egy percet, rövid csengetés után az ajtók csukódtak, indultunk. Ez még négyszer ismétlődött. Azután elaludtam...
- Kérem, ezt igya meg! - a nővér a gyógyszeres edényből kivett két tablettát, tenyerembe tette, és türelmesen várt. Bevettem, lenyeltem, a poharat visszatettem az éjjeliszekrényre, s visszafeküdtem. Ismét gondolataimba merültem, jó volt a hűvös, tiszta, puha paplanban pihenni, a párna kellemesen puha, mégis azon cikáztak gondolataim, mi értelme is van ennek az egésznek. Minek vagyok itt, mit is csinálok én valójában, kint vár az élet, a valóság, a természet, a város zaja, az emberek, a forgatag, s itt a félhomály, a mély csend, steril ágyneműk, kórtermek, néma személyzet, alvó szobatársak. Szememet becsukva lassan vettem a levegőt...
Résnyire nyitott szemem sarkában láttam, újra nyílt a busz ajtaja, de most beszállt egy élénk piros ruhás nő is. Előre jött, s megállt felettem, úgy tettem, mint aki alszik.
- Ébredj! - szólt csendesen, gyengéden, vállamra téve kezét.
Lassan fordulta felé, néztem őt, kedvesen mosolygott, szép vörös göndör haj, sötétzöld szemek, ragyogó fény vette körül, csodálkozó arcomat látva lágy, halk hangon beszélt hozzám:
- Nem kell tovább menned, tudd, hogy hová vezet utad, egy irányban mentek, nincs visszaút, az utatok egy lefelé vezető spirál, egyre mélyebbre, s mélyebbre jutsz, onnét soha többet vissza nem jössz!
- Honnan, mit mondasz, hova megyünk, mi történik velem?
Nem válaszolt, nagyra nyitotta szép zöld szemeit, ajkát összeszorította, majd lebiggyesztette, s fejét ingatta. Nagyot sóhajtva megfordult, az ajtó felé indult, megtorpant, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami:
- Te kiszállhatsz...! - szólt mosolyogva,vidám, játékos hangon, majd eltűnt, az ajtók csukódtak, a busz halkan zötyögött tovább. Fogalmam sem volt, miről beszélt ez a kedves hölgy, kábán nekidőltem az ablaknak, csukott szemmel pihentem. De a dolog nem hagyott nyugodni, elkezdtem gondolkodni, a busz oly régóta vitt, hogy úgy kezdtem érezni, már nincs sok időm. Azonban ekkor elaludtam.
- Kislányok felkelni, itt a vacsora! Finom szalámi, kockavaj, zsömle! Hamar-hamar! - s rögtön fel is kapcsolta a neonokat.
Megettem, az esti gyógyszert megkaptuk, villanyoltás, ismét a puha, hűs paplanban már majdnem elaludtam, amikor hirtelen megijedtem, váratlanul egy gondolat felébresztett, minden kábultságom eltűnt, "Te kiszállhatsz! Te kiszállhatsz, te kiszállhatsz..."
Egész éjszaka gondolkoztam, másnap már nem feküdtem, napokon át küzdöttem, rengeteget gondolkoztam, harcoltam, s egy hét múlva összecsomagoltam, utcai ruhát húzhattam.
Kilépve a hatalmas épület rozoga kapuján megálltam, visszanéztem, mosolyogtam, s a piros ruhás nőre gondoltam, s csak ennyit mondtam:
- Köszönöm!
Vidáman indultam utamra, az utca zaja, a tömeg, a valóság pezsdítően hatott rám, felnéztem az égre, s boldog voltam...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.