Pestovics János: A TEKEREGDI KIRÁLYKISASSZONY
(Elrontott mese)

Hol volt, hol nem is gondoltad volna, élt, de meglehet, hogy épp most él valahol a gyönyörűséges tekeregdi királykisasszony, olyan közel, hogy szinte meg is lehet érinteni, szóval nem Nekeresden kell keresned, onnan el kell tekeregned egy kicsit jobbra, aztán kicsinykét balra, onnan átellenben, épp egyenesen hegyen-völgyön keresztül,
át a Kankalinos réten, tovább az aranyszőrű táltosok legelője melletti dűlőúton, vigyázva, hogy a Rekettyésnél nehogy rossz irányba fordulj, mert akkor minden valószínűség-számítás szerint csak jókora kerülővel juthatsz el a tekeregdi falu végén pompázó hamvasbarack színű vendégfogadóhoz, amelybe betérvén akár fel is frissülhetnél, frissensültet is ehetnél, ha volna számodra fenntartott asztal, és ha Te történetesen nem a Tekeregd másik végén égbe szökő várkastélyhoz igyekeznél, hogy még sötétedés előtt odaérj.
Bár én nem is tudom, hogy neked mi keresnivalód volna ott. Egyébként pedig kedves jó Édesanyád úgyse engedne el Téged egyedül, valamirevaló felügyelet, őrizet nélkül, és akkor mehetnétek már akár sok lóerős, modern, kényelmes, extrákkal bőségesen felszerelt, tágas utas- és csomagterű, áramvonalas személygépkocsival is, aminek a márkáját én most direkte elhallgatom, nehogy a cím után fel kelljen tüntetni, hogy a szolíd kis mesécske termékmegjelenítést tartalmaz.
Szóval tekergés helyett hagyatkozz most inkább az agytekervényeidre, meg a romlatlan, üde, élénk képzeletedre, helyezkedj el kényelmesen a saját ágyadon, vagy kuporodj fel a teraszon álló, jó széles, öblös fotelbe, de felőlem leheveredhetsz a szőnyegpadlóra, vagy a selymes fűbe is az udvaron, ha éppen kellemesen süt a Nap, és nem fenyeget túlzott ultraviola-sugárzás... Nem venném a lelkemre, ha a nagy-nagy beleképzelődés közben esetleg leégnél, és egész éjszaka, sőt talán még vagy két-három napig feszülne, fájna, sajogna a bőr a válladon, a hátadon.
Hol is tartottam?
Ami azt illeti, jól eltekeregtem a történetem valódi helyétől, de sebaj, így legalább egy kicsit jobban megismertük egymást. Én szinte már úgy tekintek Rád, mintha ezer éve jól ismernénk egymást.
Hát, akkor szeretettel üdvözöllek Téged, kis Barátom!
Induljunk is! Most már együtt tovább! Képzeld el, én úgy örülök, hogy velem tartasz ezen a kalandos úton - még ha csak képzeletben is!
A "csak"-ot persze idézőjelbe tesszük, hiszen a képzelet egyáltalán nem szorul a valóság mögé, sőt, sokszor jóval barátságosabb, nyugisabb, biztonságosabb, mint az úgynevezett valódi valóság... Ugye, ezzel Te is egyet tudsz érteni? Én, amikor olyan gyerek voltam, mint most Te, egész biztosan így gondoltam, és nem is nagyon akarózott felnőni, komoly arcú, tekintélyes tekintetű felnőtté válni. Vannak, akik szerint nem is sikerült felnőnöm, és mondogatják is nekem: Te olyan vagy, mint egy nagy gyerek!
Én meg jót mosolygok, ha ezt hallom. Mintha hájjal kenegetnének! De tényleg.
Hajjaj! Megint elkalandoztam, igaz?
Csak szólj rám nyugodtan, ha Téged zavar, hogy elcsavarog, elcsatangol a Te mesélgetős kedvű barátod ráérős mondókája! Rendben?
No, de most már valóban nézzünk körül kicsit alaposabban Tekeregden, pontosabban a tekeregdi várkastélyt és annak gyönyörűséges környezetét vegyük jól szemügyre!
Te el tudnál képzelni egy ilyen jó magas, erős falú, sok ablakos, sok ajtós, bástyás, tornyos várkastélyt egy áttetsző vizű nagy folyó partján, rengeteg erdőkkel kerítve, amelynek a parkjában füvek, virágok ringanak, madarak énekelnek, röpködnek önfeledten, semmitől se zavartatva? Minden, de minden olyan elbűvölő, olyan varázslatos! Az ember fiának már-már kedve támad, hogy ide költözhessen, itt tölthesse élete napjait, és nem a koszos, zajos, szmogos, tülekedős városban...
Csak az a bibi, hogy a várkastélyban már ott él jó pár éve Tekeregdi Tündi királykisasszony számos szolgáló: vidám, szorgos, fürge, dolgos lányok és legények szinte baráti társaságában. Akár hiszed, akár nem, a mi kedves Tündi hercegnőnk se volt rest, együtt serénykedett folyton-folyvást a szolgálókkal, vagy a kertben, vagy a parkban, vagy a konyhában, ahol éppen sürgős-fontos tennivaló akadt a munkakedvben és vidámságban nem szűkölködő lányok és legények számára. Örömmel tette itt a dolgát mindenki: viccelődtek közben, énekeltek, olykor még táncra is perdültek, hogy aztán még jókedvűbben lássanak újra dologhoz.
Hej, de milyen szép is itt az élet! - hálálkodtak a sorsuknak vagy a Teremtőnek a folyton mosolygó, életörömtől ragyogó lányok és legények.
Ó, de a hercegnő, a világszép, az aranyszívű Tündi királykisasszony, amikor este lett, és vacsora után mindenki nyugovóra tért, és a hatalmas várkastélyban légy se zümmentett, szú se percentett, óra se tiktakolt, bizony, a világszép hercegnő igen nekibúsulta magát, olyannyira egyedül volt a tornateremnyi hálószobájában, a nagy-nagy baldachinos ágy közepén, a rengeteg selyem- meg brokát- meg egyéb párnák között, a finom, fehér lepedőn, a fodros paplan alatt, és csöndesen el is pityeredett, és a könnyei ezüstpatakként folytak szép arcán a toronyszoba tágas ablakán beömlő holdfényben.
A hercegnő nyitott szemmel álmodozott. Lelki szemeivel látta is, akire kislány kora óta várt, akiről ábrándozott órákon át, aki csodás meséinek állandó főszereplője lett: A Fiú! A Férfi! A Kedves! A Hős! A Bátor! a Nyíltszívű! A Meleg Tekintetű! A Szellemes! Az Udvarias! A Lovagias! Az Igazi! Élete Párja! Lelkének Ikercsillaga!
Hát, Őt várta, érte epedezett Tündi, a világszép tekeregdi királykisasszony. Sirdogált, szomorkodott, ám végül álomba szenderült. Álmát semmi nem zavarta meg.
Álmában egyszercsak feltűnt a várkastélynál,épp a torony alatt, egy sosem látott, mégis oly ismerős idegen... Mintha Ő volna! Ő, az Igazi! Akire oly régóta, oly szívrepesve várt!
Látta, ahogy a holdfényben, a szikrázó csillagok alatt az ifjú lassan, fáradtan, kissé meggörnyedve egy jókora hátizsák súlyától, a vár kapujához lépked, felnéz, pontosan az ő szobájának ablakára, majd megfogja a kapura erősített vastag fémkopogtatót, és bezörget.
A kiránylány látta ezt, ám egy zörrenést sem hallott. Az ifjú néhány percig várakozva állt, fel-feltekintett a torony ablakára, és talán meg is próbált volna fölmászni az égig magasodó toronyba, ha lett volna nála alpinista felszerelés, vagy ha a királykisasszony felébredt volna a zörgetésre, és leeresztett volna neki egy mászásra alkalmas hágcsót. De nála nem volt mászófelszerelés, és igazából igencsak kimerült a hosszú, tekervényes, kalandokkal, viszontagságokkal teli vándorúton, amíg Tekeregdre ért, és kis híján össze is rogyott, legszívesebben el is dőlt volna ott helyben, hogy végre pihenhessen egy pár órát legalább, hogy egy kis erőt gyűjtsön... A királykisasszony pedig, amint tudjuk, nem ébredt föl. Fáradt volt ő is, elcsigázott.
Aztán egyszercsak felkelt a Nap. Megvirradt megint. Tündi királykisasszony is kinyitotta a szemét. Első gondolata az álombeli Ifjú volt. Vajon most hol lehet? Az álom? Nem is álom volt talán? A királylány fölvette bolyhos köntösét, papucsába bújtatta fölséges lábacskáit, és csöndesen, pityeregve az ablakhoz sétált. Letekintett a vár kapujához, és azt hitte, menten kiugrik a szíve.
A kapu előtt, a fűben, egy emberforma nyomot látott. Mintha angyal nyoma volna a frissen hullott hóban. Mintha valaki ott aludt volna...
A kiránylány a földre rogyott.
Vajon miért? Te mit gondolsz, kis Barátom?
Tiszapalkonya, 2017. június 9., 09:38
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.