Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.24. 00:13
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 21:59
Töröltem az egyik feltöltést Tibor.

2019.07.23. 16:38
Józsi ! A monsoon c. vers kétszer lett feltéve,kérlek törőld az egyiket Köszönettel Tibor ( Mirage )

2019.07.23. 14:05
Ragyogó, szép napot! In Love

2019.07.23. 12:54
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.23. 08:51
Szép napot kívánok mindenkinek!!!

2019.07.23. 07:05
Jó reggelt Mindenkinek Smile

2019.07.23. 07:04
Kedves Józsi! Köszönöm szépen a feltöltést! Szép napot kívanok: Kata Smile

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 1
» Online tagok: 0
Lovas József Pál: Várakozó évek: Kilencedik történet (2017. október)
Csengettek. Ismerős csengetés volt, egy hosszú és egy rövid várva várt csengetés. Ez a csilingelő hang korábban gyakori vendég volt a háznál, ám az utóbbi időben egyre ritkábban rázta fel a meghitt szoba álmosító csendjét. Csak ültek ott a kora délutánban, férj és feleség megszokott foteljaikban, Márta, olykor a televízió képernyőjére figyelve horgolással foglalta el magát, István egy könyvvel a kezében a tévét mustrálta éppen. Jóval a film elején jártak, a mű cselekménye még kibontakozóban, a férfi arra várt, vajon mi jön ki belőle, hogy azután hatalmas legyintések közepette a könyvéhez meneküljön. Ha el nem aludt közben.
– Biztosan a postás lesz az – szólt Márta, tekintetét a hang irányába fordítva öreges-komótosan kikászálódott foteljából, hogy azután korát meghazudtoló léptekkel elinduljon az ajtó felé. Menetközben még egy „Megyek már” is elhagyta az ajkát. István már az asszonyra figyelt, kíváncsi várakozással nézett utána.
A postás csengetett. Hangos „kezitcsókolom” kíséretében nyújtotta át a levelet, amihez még egy „hogy tetszenek lenni, Márta néni?” érdeklődő kérdés is járult. Az asszony a vállát vonogatta, köszönöm, elvagyunk, szólt, miközben szeme már a küldeményt vizsgálta. Megszokott kíváncsisággal forgatta a borítékot, bár tudta, az a fiától érkezhetett, Istvánka mindig is ajánlva adja fel leveleit, abban a hitben, hogy a szülők így biztosan megkapják. Istvánka gyakran féltve őrzött üzenetekről beszélt.
– Na, mit ír a fiú? – szegezte máris a kérdést élete párjának a férfi meg sem várva, hogy az asszony a szobába érjen. Márta nagy izgalommal bontogatta a levelet, s ahogy beleolvasott, elsápadó arccal rogyott a fotelba. István a roskadozó mozdulatokból mindent megértett.
– Nem jönnek, ugye? – kérdezte némi féltő kétkedéssel a hangjában.
Az asszony csak a fejét ingatta, úgy szólt: – Nem. Nem jönnek.
– Én megmondtam előre – emelte fel kissé bosszúsan néhány oktávval a hangját István. Korántsem haragból, csak úgy figyelmeztetően, már a békesség fenntartása miatt is. Márta azonban sértődött tekintettel nézett rá, továbbra is a fejét ingatta.
– Jaj, a te pesszimizmusod! Megmondtam előre – ismételte a férfi szavait indulattal telten, aztán még hozzáfűzte: – Miattad van az egész.
István csodálkozó szemekkel figyelte asszonyát, értetlenkedve próbálta követni annak kusza gondolatsorait, de nem jutott semmire. Még szerencse, gondolta magában, hogy a felesége nem azokkal az úgynevezett negatív hullámokkal jön elő, a férjének tulajdonítva az egészet, amelyeket egyik kedvenc filmjükben hallottak, s azóta is gyakran idézget. Végül magyarázkodni kényszerült.
– Miattam? Na, nem. Drágaságom, nem kell ehhez pesszimistának lenni. Ezek kész tények. Amikor nagyon várod a jövetelüket, készülsz rá, holtbiztos, hogy elmaradnak a gyerekek, s a találkozásból nem lesz semmi. Ezt többéves tapasztalat mondatja velem.
Márta nem értett egyet a férfival. Már a belülről feszítő dühödt hangulata sem engedte meg, hogy bólogasson neki. Elkeseredésében előbb a feleselésig jutott, majd a válaszadás szép lassan önsajnálatba ment át.
– A többéves tapasztalat velem azt is mondatja, kedves férjuram, hogy nem mindig maradtak el a gyerekek, ígéretükhöz híven jöttek is olyankor. Tehát nincs teljesen igazad. De most… valahogy nem értem őket. Annyira számítottam rájuk. Főztem, sütöttem, a szobájukat is rendbetettem. Amikor úgy vártam őket! És mit ad Isten, helyettük jön ez a levél, amelyben azt írja az Istvánka, hogy ne haragudjunk, egy hónap múlva biztosan találkozunk majd.
– Gondolom, közbejött náluk valami. Előfordul. Minden családban megtörténhet ilyesmi.
– De hát pont akkor, amikor a te születésnapod van, meg a házassági évfordulónk! Na, nem! Ez azért nem igazság!
– Jaj, drágaságom, ünnepeltük mi már magunkat éppen eleget. Egyedül és közösen a gyerekekkel is. Most itt maradtunk magunkra. Nem először. Tudom, hogy készültél, és hogy rosszul esik a lemondásuk, de majd jönnek. És ünnepelünk is. Mi van akkor, ha most egy hónappal elcsúsztatjuk az egészet? Semmi. Nem történik semmi.
E szavak hallatára az asszony kikászálódott a fotelból, nagy mérgesen Istvánra vetette tekintetét, majd az ablakhoz lépegetett. Hosszasan, mereven bámult bele a nagyvilágba, maga előtt bolygatva azt a halvány reménysugarat, amibe oly görcsösen belekapaszkodott. Mégis…, hátha eljönnek, mondogatta magában, azt is halkan, hogy a férje meg ne hallja. Aztán nagy sokára hátat fordított a külvilágnak, az ablakpárkánynak támaszkodva tekintetével végigpásztázta a szobát, szemével a férjét kereste, a szemébe mondta.
– Várni, várni, várni! Mindig csak várni. Másból se állunk.
– Tehetünk mást? Ebben az estben sem tehetünk semmit – jelentette ki a férfi, hozzá mintegy nyomatékot adva mondanivalójának a karjait is széttárta. Mártát azonban lehetetlenség volt meggyőzni. Összekulcsolt kezeit az ég felé emelve így szólt:
– De engem megöl ez a várakozó idő.
István a fejét ingatta. Azzal is jelezve, hogy nem ért egyet az asszonnyal. Ötletelni próbált, de rá kellett jönnie, hogy fogalomzavarba esett. Némi időbe telt, mire összeszedte gondolatait.
– Az idő nem vár, ezt jól jegyezd meg, anyukám! Őrült gyorsasággal rohan előre. Megszületsz, eltelik egy pici idő, és máris bölcsődés leszel, majd óvodás, aztán jön az iskola, sorban a felnőtté válás, a megpróbáltatások sorozata, hogy évek múltán, melyek ugyanolyan gyorsan elrepülnek, mint a többiek, megöregedj. Te mindig várakozol valakire, vagy valakikre, de abban tévedsz, hogy az idő is ezt teszi. Az idő sohasem várakozik.
Márta kerekre tárt szemekkel hallgatta a férfit. A neki szánt szavak szíven ütötték. A kötényében kezdett matatni, zsebkendőt vett elő. Sírt.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.