Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Bogárné Sárközi Ilona: Rémálom
Rémálom

Alig várta, hogy négy óra legyen, s kirohanhasson a bagó szagú irodából. Pistike a napköziben már alig várja, hogy anyuci érte menjen. Egyedül még nem mehet haza, hiszen csak másodikos. Bubus, a járgányuk szervizben, így a héten felborult a napirend. Tomi intézi a bevásárlást, Aliz megy a gyerekért, s útközben beszaladnak a nagypapához is. Szinte naponta látogatják, gondoskodnak róla, igaz, csupán tíz-húsz percekre korlátozódik a vizit. Papa ezért nem neheztel, mindig azt hajtogatja:
- Ti mindig rohantok fiatalok! Felgyorsult a világ, én meg lassulok! Mi volt a suliban Pistike? - ezt mindig megkérdezi, de a választ meg sem várva, saját maga adja a feleletet.
- Ja, persze, ott soha nem történik semmi.....
- Papa, mesélj nekem megint milyen volt a háborúban! - szólalt meg hirtelen Pistike.
- Abból a rémálomból már felébredtem kisfiam, nem akarok gondolni rá! Majd egyszer, később, valamikor, ha nagyobb leszel, beszélgethetünk azokról az időkről.
- Ne nyúzd a nagypapit, amúgy is sietünk! Na, gyere, gyere, vedd a kabátod! - Aliz szúrós tekintettel nézett a fiúra, aki rögtön megértette, hogy most jobb, ha hallgat.
- Holnap jövünk, egye meg a vacsoráját, és pihenjen! Viszlát, papa! - már csukta is az ajtót.

Kongott a csendtől, az ürességtől a kicsi szoba. Az öreg elővette a régi, megkopott fekete-fehér gyűrött fotókat, nézegette, simogatta. Nelli volt az első nagy szerelem, el is jegyezte..... de közbe szólt a háború. A másik képen egyik bajtársával együtt vigyorognak egy pohár vodka után. Ő hála Istennek él, bár nagyon beteg. Aztán az esküvői kép Fannival. Nem volt szép nő, de olyan hatással volt rá, hogy elmondhatatlan. Erős egyéniség, szívós asszony, ahogy azt akkoriban mondták. A halál elszakította őket egymástól. Barátok, ismerősök, rokonok.... nem is emlékszik mindenkire. Volt egy fotós barátja, neki köszönheti ezt a rengeteg emléket, ő mindenkit megörökített az utókornak. Barátja, akiről később kiderült, hogy besúgó volt. A csalódás lesújtotta, s valahol mégis megértette, így mentette a saját bőrét, és védte a családját.

Felállt a karosszékből, elbicegett a lemezjátszóig, s kiválasztotta a legkedvesebbet. Karcosan, recsegve szólalt meg a dal:
"Kicsi fiam ne játssz ólomkatonát,
háborút és indián csatát,
szaladj haza gyorsan,
csókold meg az édes anyukát."

A rémálomnak vége...vagy most kezdődik el?

Budapest, 2017. október 13.
524
BogIcu - 2017. október 17. 11:21:21

Drága Ica!

Néha próbálkozom prózával is, és nagyon örülök, ha visszajelzést kapok.
Köszönöm, hogy itt voltál, még jobban, hogy tetszett.

Szeretettel: IcuRose

3649
Oroszlan08 - 2017. október 16. 17:42:13

Megható szép történetedet szeretettel olvastam.Heartdrága Icu!
Milyen remek prózát írsz!
Gratulálok: Ica

524
BogIcu - 2017. október 15. 08:04:25

Drága Zsófi!

Nagy örömöt szereztél, hogy olvastad ezt a kis írást, nagyon szépen köszönöm.
Bizonyos emlékek élesen bevésődnek, életünk végéig végig kísérnek.

Sok szeretettel ölellek: IcuRose

2952
bruxinelli - 2017. október 14. 20:06:11

Drága Icu !
Olvashattunk a háborút megjárt nagypapa gyermeke és unokája kapcsolatáról.
Aki megjárta a háborút annak örök rémálom marad az emléke. Nem is igen szeretett beszélni róla a kis unokájának. Sok borzalmat láthatott. Fő helyre helyezte a család fogalmát, annyira, hogy megtudta érteni a besúgó fotós barátjának a viselkedését is, ami legalább olyan elítélt emberi magatartás, mintha egy háborúban magára maradt anya, hogy családját eltartsa, ahhoz folyamodik, hogy testének áruba bocsátásával egészítse ki jövedelmét, azért, hogy a gyermekei éhen ne haljanak. Ezt is meglehetett érteni. Sok anya azonban küzdött inkább és nem ment bele az életfenntartás ilyetén eszközéhez, hanem inkább feladta. A fotós másként gondolkodott. Jól megírt novelládat szeretettel olvastam, Zsófi.

524
BogIcu - 2017. október 14. 19:22:41

Kedves Rita!

Nagyon köszönöm, hogy olvastad ezt a rövid kis írást.
Sok szeretettel: IcuRose

4962
Tasnadirita - 2017. október 14. 17:32:31

Kedves Icu! Nagyon tetszik írásod! Átéltem a Papa érzéseit...Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.