Alexandra Mészár: Nárciszka
Egy tavaszi délelőtt, mikor a nap első sugarait vetette a földre, több tucat nárcisz nyitotta szét illatos szírmait, megmutatva a világnak, ők is megjöttek. Többen voltak, több gyönyörű csokorra való. De egy közöllük kisebb, kevesebb virággal rendelkezett. Ő a Nárciszka volt. S nagyon jól tudta, hogy nem olyan szép, mint a többiek, mégis a legnagyobb álma az volt, amit az Anyahagymával a földben sokáig beszéltek, a Váza.
A Vázába csak azok a virágok kerülhettek, amelyek megnyerték a gazdasszony tetszését. A gazdasszony szerette a szép virágokat, minden nap szedett is belőlük.
- Nem értem, Hangya Úr, engem miért nem szeret a gazdasszony... Miért nem hajol le értem is, miért nem visz a Vázába, a társaimmal együtt? Alig maradtunk már, félek, hogy ilyen száraz szegénységben jön el értem a fonnyadás...
- Kedves Nárciszka! - szólalt fel a hangya.- Miért vágysz annyira abba a Vázába? A világ annyi újat, jobbat mutathat neked, annyi szép dolog vár rád, hát fontosabb az, hogy egy vázában töltsd el életed röpke pillanatait?
- Ön ezt nem értheti, Hangya Úr! Magának hosszabb élet adatott, és nem is ilyen szegényes mint az enyém. Magának lábai vannak, bejárhatja az egész világot, szabad, és azt csinálhat amit akar.
- Minden élőlény, ami van ezen a világon, attól lesz szép, hogy különbözik a másiktól. Neked nincs lábad, de imádnivalóan finom illatod, mindenkit elkápráztathat. Hát szagolj meg engem...
- Igen, tudom, de akkor is... Mi nárciszok, ott benn a nagyasszony házában az örök napfény gazdagságában, és finom friss vízben fürödhetünk. Akik benn az ablak mögött csúfolódnak rajtam, s a sivár életemen, azok tudják, miről beszélek. Nekem nem jut a friss vízből, csak ha esik idekinn, de az is tudja nem mindennapos dolog. A szírmaimat csak akkor éri el a napfény, ha a barck árnyéka elhúzódott.... De ők ott a vázában, mindent megkapnak....
- Jajj, kedvesem, kis butuska vagy. Úgy látom, még nem érted mi a létünk igazi értelme. A gazdaság, a gyönyörben fürdés is fontos, de a földi javak nem tehetnek igazán boldoggá minket.
- Hát akkor mi, ha az nem?
- Várdd ki az estét, s megmutatom.
Felyezte be a hangya, s elsétált onnan.
Nárciszka alig várta , hogy a vén hangya visszatérjen, de nagyon de nagyon lassan telt az idő.
Délután a Méh csodálkozva repült felé, s megörült, hogy még le tudja róla szedni, megmaradt porait.
- Hát te Nárcisz, még mindíg itt vagy?
- Talán nem hiszel a szemednek, Méh? Igen itt vagyok! Nem tetszem eléggé a gazdasszonynak, így lemaradok mindenről.
- Ne vedd sértésnek, de mit vártál? A többiek mind szebbek nálad, és mit mondjak, még az ízük is édesebb a tiédnél. A gazdasszony helyében én sem vittelek volna be a Vázába... De nem szomorkodj, van aki szerencsés, van aki nem....
S ezzel elrepült a Méh.

Este megjött a hangya, felmászott a virág szárán és leült egyik levele legtetején.
- No, aztán milyen napod volt?
- Ne is kérdezze. Egész nap figyeltem, ahogyan a többiek szórakoznak, s még a Méh is kinevette, hogy milyen szerencsétlen vagyok....Így az Anyahagyma sem lesz valami büszke rám.
- No! No! No! Miért lennél te szerencsétlen? És miért ne lenne büszke a hagymád? Butaság! Az ilyen beszédet nem szeretem! Figyellj csak rám, s most nézz az égre.
A nárcisz kis fejét az ég felé fordította.
- Látod a lenyugvó napot?
A nárcisz elcsodálkozva bólogatott.
- Sárga... Nem is arany... Vagy inkább vörös... Ez csodálatos! - mondta a virág.
- Bizony, hogy az! Szerinted a "gazdag" társaid látták már ezt?
- Nem, nem...hiszem.
- Ez a naplemente.
- Naplemente...
- Az, amikor a nap, befelyezi a munkáját és átadja az eget a holdnak.
- Mi ezt sötétnek hívjuk.
- Igen, tudom.
- Ön mindent tud Hangya Úr?
- Nem, nem tudok mindent. De azt igen, hogy ezzel a nappal, te lettél gazdagabb.
Másnap reggel a kis virág sokkal vidámabban kezdte a napot. Többet nézett az ég felé és életében először látott "V" alakban vonuló madarakat. Harmadik nap megleste a Fakopáncsot, s utána való nap valami egészen furcsa, ismeretlen hangra lett figyelmes.
Vinnyogó, visító hang volt. Felé fordította a fejét. A gazdasszony volt, s úgy nézett ki, mintha megszabadult volna a hasától, ami egész tavasszal ott dudorott neki. Egy pici fehér emberkét tartott a kezében, jól bebugyolálva, aki hunyorítva nyitogatta apró barna szemeit. Ilyen kis embert, még ennél a háznál, egy nárcisz sem látott, sőt se fa, se más virág, se semmi. S ez a tudat, valahogy boldoggá tette Nárciszkát.
A napok, sokkal gyorsabban és élménydúsabban teltek.

Mikor élete végén járt, pár nappal mindezek után, a Méh és társai újra arra jártak, s nevettek egyet a nárcisz illattal fonnyadt virágán.
- Ne nevessetek!- nyögött fel a nárcisz.- Szerencsésebb vagyok én mindegyikőtöknél. Láttam a naplementét, végignéztem a természet csodálatos munkáját, s a széllel játszottam életem minden napján,én is szabad voltam. Azt tudod-e Méh, hogy a gazdának már kis embere is van?
- Hmmm?- hümmögött a Méh.-Gyermek?
- Igen, az. A gazdasszony minden nap kihozta hozzám, a fejem felé emelte, mire a pici lény tüsszentett egyet, s el nevette magát. Tetszett neki. Én tetszettem neki. Boldoggá tettem őt, s ezzel ő is boldoggá tett engem.
A méh megrebegtette szárnyait dühösen.
- És a legnagyobb boldogságot Méh, te adtad nekem Méh. Mikor mindennap loptad a porom, közben beporoztad a virágaimat. Így nem egy vázában elfonnyadó, kukában végző semmi lettem. Így a beporzott virágaimból utódok lesznek, melyek lassan a földbe potyognak, s az anyahagymának egy örök emléket hagynak rólam. Évek múlva, ők is hagymák lesznek, s az én utódaimat foglyák felvirágoztatni, s ez a tudat, az, amiért megérte kivirágozni. Lehet én ma elhalok, de bennük, örökké fogok élni. ..
A Méh nagyon ideges lett, s elrepült mérgesen.
A nárcisz, utólsó erejével felnevetett és végleg elhagyta ezt a világot.
A Hangya Úr, lassan felmászott a levelére, a virágázhoz hajolt, majd odasúgta neki:
- Látod, kis Nárcisz, megtanultad, hogy az igazi boldogsághoz, nem muszály tökéletesnek születni. A látvány és a gazdagság nem tesz minket boldoggá.

Eleredt az eső. A csodálatos, tavaszi eső, amire ez a virág egész életében várt. Lám, végül ezt is megkapta, igaz már későn. Napfényben fürdött, miközben a zápor kellemesen cirógatta érzéketlen leveleit. Tökéletes búcsúzása a világtól. A szivárvány színessé varázsolta az eget, a kis nárcisz tiszteletére, majd azáporkönnyű búcsút intett régi imádójától.
Nárciszka estére teljesen elfonnyadt, virága élettelenül hajolt lefelé.
Csak egy virág volt, egy tavaszi virág. Rövid élete során találkozott a bölcsességgel, akár a Hangya Úr, a kapzsisággal, mint a többi nárcisz, és a gonoszsággal, ami benne lehet akár a kicsi Méhben is. De az utólsó dolog, ami egész testét átjárta, a hála volt. Igen, hálás volt, röpke életének minden egyes másodpercéért...
5081
Alexandra - 2018. május 22. 20:28:50

Köszönöm szépen Rita!
Szeretettel: Alexandra

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.